Hogyan jutottak az események odáig, hogy az egyházért őszintén rajongó ágoston-rendi szerzetest a pápa végül kiátkozza? A wittenbergi egyetem bibliatanára a szükséges reformokat sokáig az egységes egyház keretein belül szerette volna elérni. Az elindult szétszakadást azonban már senki sem tudta megállítani. A két egyház közötti, sok évszázados szigorú különélés és a megcsontosodott identitás mára fellazulni látszik, az egység új útjai nyílnak meg. A megkezdett kölcsönös párbeszéd, várhatóan, újabb eredményeket hozhat a kiengesztelődés terén.

1517. október 31-én Luther még nem akart szakítani a katolikus egyházzal. A wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezett 95 tétellel egyértelműen fel akarta hívni az egyházi vezetők figyelmét a helytelen egyházi gyakorlatra, miszerint a bűnbocsánat nem adható pénzért cserébe, hiszen az Isten ingyenes ajándéka.

1521. január 3-án Leó pápa az eretnekség vádjával kiközösítette Luthert az egyházból, és levélben kérte fel V. Károly német-római császárt, hogy tegyen határozott lépéseket a lutheri eretnek tanok visszaszorítása érdekében. 

A kiátkozást később vica-verza történő kiátkozások és elhatárolódások követték. Az elszakadt felek egymást és egymás egyházi gyakorlatait és tanait eretneknek nyilvánították.

Évszázadokon át közeledésnek nyoma sem volt tapasztalható.

Ez a helyzet azonban mára feloldódni látszik. 

A reformáció emléknapján 2016-ban Ferenc pápa, a Katolikus Egyház vezetője és Munib Junan püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke a lundi székesegyházban tartott ökumenikus ima végén közös nyilatkozatot írt alá. Ez amellett, hogy kiemeli a reformáció által kapott lelki kincseket, egyben sajnálatát fejezi ki a tény miatt, hogy evangélikusok és katolikusok megsértették az egyház látható egységét.

A közös nyilatkozat hangsúlyozza, hogy az, ami összeköti a különböző felekezeteket, nagyobb annál, mint ami elválasztja azokat.

Az egyházi felek egyértelműen kijelentik, hogy a múltat nem tudják megváltoztatni, de az emlékezetet, illetve az emlékezés módját képesek átalakítani.

Közösen kötelezték el magukat, hogy az ökumenikus párbeszéd útján az Eucharisztia asztalánál megélhető teljes egységen dolgozni fognak.

Éppen ennek a közeledésnek szép példája a 2020-as Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülés folyamata. 2018. november 27. és 29. között Esztergomban tudományos konferenciát szerveztek kerekasztal-beszélgetéssel, amelyre a protestáns egyházak képviselőit is elhívták. A tanácskozás második napjának délutánján Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök és Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke tartott előadást az Úrvacsora teológiájáról, evangélikus és református gyakorlatáról.

Az egység útjának akadályaként fogható fel, hogy a magyarországi reformátusok 2012-ben megtartott XIII. zsinati ciklusa 10. ülésén meghozott döntésnek, amelyen többségben igennel szavaztak a 450 évvel ezelőtti Heidelbergi Káté (HK) új fordításáról, annak 80. paragrafusáról, amely szerint a katolikusok miséje,

az Eucharisztia tisztelete és annak vétele „kárhozatos bálványimádás”.

Ezzel az ítélettel kapcsolatban Fekete Károly református püspök higgadt, őszinte sajnálattal jellemezhető választ fogalmazott meg. Az a sajnálatos vita, ami pár évvel ezelőtt kialakult, egy előkészítetlen, református egyházi közegben át nem beszélt akció miatt robbant ki, nagyon sajnálom, hogy így történt – jelentette ki töredelmes őszinteséggel a református püspök. Hozzátette, hogy az erdélyi reformátusok a Káté korábbi verziójához nyúltak vissza, amelyben ez a kitétel nem is szerepelt még, mert arra még nem hatott a trienti zsinat reformátusok által megtapasztalható sokkja.

Erdő Péter bíboros emlékeztetett a római jog gyakorlatára. Amikor leeretnekezte, lebálványimádózta az egyik fél a másikat, az éppen a világi hatalom legbrutálisabb segítségül hívását jelentette, mintegy annak intézkedését próbálta kiprovokálni. Ezért jutott sokszor a legtöbb vita eddig a pontig. Mára azonban van esély arra, hogy az emlékezetünk módját megtisztítsuk.

A kölcsönös közeledés tehát megkezdődött.

Luther kiátkozása sem nyom már akkora súlyt a latba, mivel mindegyik egyházi fél azt keresi, mi az, ami összeköt, és nem azt, ami szétválaszt. 

Az eucharisztikus kongresszusra való felkészülés során kialakult párbeszéd gyümölcsöző lehet ebben a tapasztalható közeledésben.

A Szentszék gáláns jeleit adja az evangélikus egyházzal való katolikus egységtörekvéseinek. Erre példa amikor II. János Pál pápa 2005-ös temetésén Joseph Ratzinger bíboros – a későbbi XVI. Benedek pápa – megáldoztatta Roger Schützöt, a Taizéi Mozgalom vezetőjét, holott egy protestánsnak elvben nem szabad kiszolgáltatni az oltáriszentséget. Mindez azért volt lehetséges, mert a szerzetes – miközben formálisan nem váltott felekezetet – hitébe beépítette a katolikus hagyományt, amire válaszul a Szentszéktől, egyedülálló módon, engedélyt kapott a szentáldozásra.

Ma már az egész közösség katolikus szertartás szerint ünnepli a vasárnapot, és aki nem az átváltoztatott kenyérrel kíván áldozni, régi keleti keresztény szokásra a mise elején a pap által csupán megáldott kenyérből kaphat.

Hasonló közeledésnek tekinthető, amikor Ferenc pápa engedélyezte, hogy az evangélikusokból álló zarándokcsoportot a Szent Péter Bazilikában tartott szentmisén megáldoztassák az egy asztal közösségének jegyében.

Ki tudja, milyen lépések követik az eddigieket? Egy bizonyos: a kölcsönös alázat és párbeszéd új, közös utakat nyithat meg a keresztények egysége terén, amely mindenképpen Isten ajándékaként tekintendő, és valódi jel a világ felé. Jézus tanítványait ugyanaz az ismertetőjegy jellemezheti:

“Arról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretitek egymást” (Jn 13,35)

Forrás: Magyar Kurír