Június 23-án este a Szentatya a Casal Bertone római negyedben található Vigasztaló Szűz Mária-templom előtti téren mutatott be szentmisét. Homíliájában a keresztény élet két alapigéje, a mondás és az adás ige alapján világította meg, mire is tanít bennünket az eucharisztia.

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes egészében közreadjuk.

Isten szava ma segít bennünket újra felfedezni két egyszerű igét, a mindennapi élet szempontjából két lényegi fontosságú igét: mondani és adni.

Mondani. Az olvasmányban Melkizedek azt mondja: „Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt […]. És áldott legyen a magasságbeli Isten” (Ter 14,19–20). Melkizedek „mondása” [dire] az, hogy „áldást mond” [bene-dire, jót mond]. Megáldja Ábrahámot, akiben áldott lesz a föld minden családja (vö. Ter 12,3; Gal 3,8). Minden az áldással indul: a jót mondó szavak jó történelmet indítanak el. Ugyanez történik az evangéliumban: a kenyerek megsokasítása előtt Jézus megáldja azokat: „vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta őket, megtörte, és a tanítványoknak adta” (Lk 9,16). Az áldás az öt kenyérből az egész sokaságnak elegendő kenyeret csinál: a jó egész áradatát indítja el!

Miért tesz jót az áldás? Mert a szót adássá változtatja. Amikor áldunk, nem önmagunkért teszünk valamit, hanem másokért. Az áldás nem azt jelenti, hogy szép szavakat mondunk, nem szólamokat durrogtatunk, nem! Hanem azt, hogy jót mondunk, szeretettel szólunk. Így tett Melkizedek, amikor ösztönösen jót mondott Ábrahámról anélkül, hogy ő valamit mondott vagy tett volna az ő érdekében. Így tett Jézus, megmutatta az áldás jelentését a kenyerek ingyenes szétosztásával. Minket is sokszor megáldottak, a templomban vagy otthonunkban, sokszor intéztek hozzánk olyan szavakat, amelyek jót tettek nekünk, vagy keresztet rajzoltak a homlokunkra… Áldottak lettünk, amikor megkereszteltek bennünket, és minden mise végén is áldást kapunk. Az eucharisztia egy áldásiskola. Isten jót mond rólunk, szeretett gyermekeiről, és így bátorít a továbbhaladásra. Mi pedig áldjuk Istent gyülekezeteinkben (vö. Zsolt 68,27), újra rátalálunk az istendicséret ízére, mely felszabadítja és begyógyítja szívünket. Azzal a bizonyossággal jövünk a misére, hogy az Úr megáld bennünket, és azzal a szándékkal megyünk el a miséről, hogy mi is áldást mondjunk, hogy a jó csatornái legyünk a világban.

Nekünk, pásztoroknak is fontos, hogy ne felejtsük el megáldani Isten népét. Kedves papok, ne féljetek áldást adni, megáldani Isten népét! Kedves papok, áldást osztogatva haladjatok előre! Az Úr szeretne jót mondani az ő népéről, örül, amikor megéreztetheti szeretetét velünk! Csak áldottként tudunk megáldani másokat a szeretet ugyanazon kenetével! De szomorú látni, mennyire könnyen tesszük ma épp az ellenkezőjét: átkozzuk, ócsároljuk, gyalázzuk egymást. A túl nagy rohanásban nem fogjuk vissza magunkat, kiöntjük haragunkat mindenre és mindenkire. Sajnos gyakran megesik, hogy annak lesz igaza és azzal értenek egyet, aki többet, hangosabban és dühösebben kiabál. Ne engedjük, hogy megfertőzzön minket a pökhendiség, ne engedjük, hogy eluralkodjon rajtunk a keserűség, hiszen mi azt a Kenyeret esszük, amely „minden gyönyörűséggel teljes”. Isten népe szereti a dicséretet, és nem élteti a panaszáradat; áldásokra és nem siralmakra teremtetett. Az Oltáriszentség előtt, a kenyérré lett Jézus előtt, ez előtt az egyszerű kenyér előtt, mely magában foglalja az Egyház mindenét, megtanuljuk áldani azt, amink van, megtanuljuk dicsérni Istent, áldani és nem átkozni múltunkat, jó szavakat adni másoknak.

A második ige az adni. A „mondást” követi az „adás”, ahogyan Ábrahámnál látjuk, aki Melkizedek által megáldva „tizedet adott neki mindenből” (Ter 14,20). Ahogyan Jézusnál is látjuk, aki miután elmondta az áldó imát, odaadta a kenyeret, hogy kiosszák, és ezzel feltárta annak legszebb jelentését: a kenyér nem pusztán fogyasztási cikk, hanem az osztozás eszköze. Meglepő módon ugyanis a kenyérszaporításról szóló elbeszélésben egyszer sem szerepel a „szaporítani” ige. Helyette a használt igék: „megtör, ad, szétoszt” (vö. Lk 9,16). Tehát nem a megszaporítást, hanem az osztozást hangsúlyozza. Fontos dolog: Jézus nem varázsol, nem változtatja az öt kenyeret ötezerré, hogy aztán azt mondja: „Most pedig osszátok szét!” Nem! Jézus imádkozik, megáldja azt az öt kenyeret, és az Atyában bízva elkezdi megtörni azokat. És az az öt kenyér nem fogy el. Ez nem varázslat, hanem bizalom Istenben és az ő gondviselésében.

A világban mindig a forgalom és a nyereség növelésére törekszünk… Igen, de mi lesz ennek a vége? Az adás vagy a birtoklás? Az osztozás vagy a felhalmozás? Az evangélium „gazdasága” osztozva gyarapít, szétosztva táplál, nem kevesek falánkságát elégíti ki, hanem élet ad a világnak (vö. Jn 6,33). Jézus igéje nem a birtokol, hanem az ad!

Jézus határozott kéréssel fordul tanítványaihoz: „Ti adjatok nekik enni” (Lk 9,13). Képzeljük el, milyen ellenvetésekkel hozakodnak elő a tanítványok: „Nekünk sincs mit ennünk, és még másokra gondoljunk? Miért kell enni adnunk nekik, ha azért jöttek, hogy Mesterünket hallgassák? Ha nem hoztak ennivalót, az az ő bajuk, menjenek haza, vagy adjanak pénzt, és mi vásárolunk.” Nem helytelenek ezek a gondolatok, de nem Jézuséi, aki nem hall érveket: Ti adjatok nekik enni! Az, amink van, akkor hoz gyümölcsöt, ha odaadjuk – ez tehát az, amit Jézus mondani akar –; és nem számít, hogy az kevés vagy sok. Az Úr nagy dolgokat visz végbe a mi kevesünkkel, ahogyan azt az öt kenyérrel tette. Ő nem művel csodákat látványos tettekkel, nincs varázspálcája, hanem alázatos dolgokkal cselekszik. Istennek a mindenhatósága egy alázatos, egyedül szeretetből cselekvő mindenhatóság. És a szeretet nagy dolgokat művel a kicsi dolgokkal. Az Oltáriszentség megtanítja nekünk: magát Istent foglalja magában egy darab kenyér. Egyszerű és lényegi, megtört és szétosztott kenyér, a magunkhoz vett Oltáriszentség közli velünk Isten gondolkodásmódját, és arra indít, hogy adjuk oda magunkat másoknak. Ellenszer arra, hogy „sajnálom, de nincs hozzá közöm”, az ellen, hogy „nincs időm, nincs lehetőségem, nem az én dolgom”. Az ellen, hogy elfordítsuk fejünket.

Szeretetre és törődésre éhes városunkban, mely pusztulástól és elhanyagolástól szenved, látva a sok magányos, idős embert, a nehézségekkel küzdő családokat, a kenyerüket nehezen megkereső és álmaikat nehezen életben tartó fiatalokat, az Úr azt mondja neked: „Te adj nekik enni!” Erre te azt válaszolhatod: „Kevesem van, nem vagyok képes ezekre a dolgokra.” Nem igaz! A te kevesed sok Jézus szemében, ha nem tartod meg azt magadnak, hanem mersz vele kockáztatni! Ha mered saját bőröd is vásárra vinni! És nem vagy egyedül: rendelkezésedre áll az Oltáriszentség, az út kenyere, Jézus kenyere. Ma este is táplálkozunk az ő nekünk adott testével. Ha szívvel fogadjuk, ez a kenyér felszabadítja bennünk a szeretet erejét: áldottnak és szeretettnek érezzük majd magunkat, áldani és szeretni akarunk, mégpedig innen indulva, a városunkból, az utcákról, melyeket ma este végigjárunk. Az Úr a mi utcáinkra jön, hogy áldást mondjon ránk, hogy jót mondjon rólunk, és bátorságot adjon nekünk, bátorságot öntsön belénk. Tőlünk is azt kéri, hogy legyünk áldás és adomány.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír