karcsú sziklák, szép fejűek, felhő-lépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokorgyermekek, gondolkodó, felnőtt fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl, nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Élete
Középiskoláit Szatmárnémetiben, a Kölcsey Gimnáziumban végezte (1955), majd 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakos hallgatója volt, záróvizsgáit azonban nem tette le. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba kerülve, 1972-től Kolozsváron élt; súlyosbodó betegségét két kudarccal végződött házasság után egy új élettársi kapcsolat tette egy időre elviselhetővé. Búcsúlevelében ezt írta: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom… Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat” (A költő (régi és új) életei. 261). Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Közös sírban nyugszanak a kolozsvári Házsongárdi temetőben: Szilágyi Domokos, felesége Hervay Gizella költőnő és a gyermekük, Szilágyi Attila.
Költői munkássága
Első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve versköteteivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel, gyermekverseivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben.
Indulása a Forrás szerzői között jelöli ki a helyét, nemzedéke valóban a kiadáspolitikai pillanatot megragadó és a mindenkori pályakezdések elszántságát meghaladó lendülettel jelenti be szándékát, hogy új utakon induljon el. Ő maga mégsem sorolható valamely iskola, irányzat, stílus követői, továbbítói közé. Szilágyi Domokos szintézisteremtő költő és mint ilyen magányos jelenség.
Pályaképén végigkövethető, amint a líratörténet különböző szakaszainak jellegzetességeit, vívmányait hasznosítja a maga nagyon egyéni verseszményének kimunkálásában. Tudatossága, verskultúrája, általános műveltsége, páratlan nyelvi leleménye megóvta a legtöbb pályakezdés tétova hangkeresésétől, az epigonizmustól éppúgy, mint a szertelen újat hajszolástól. Már első kötetében, az Álom a repülőtérenből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt, csendes hadüzenet, diszkréten radikális szakítás a saját megszólalását is futólag érintő konvencióval, az első lépés a szuverén lírai nyelv megteremtése felé. Újabb határátlépéssel a klasszikus és a modern líra egymástól idegenkedő területeit egyesítette. Eredetisége már abban megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve úgy dolgozta ki a maga költői nyelvét, hogy a teljes biztonsággal kezelt klasszikus forma és a nem külsőségeket mímelő, hanem összefüggéseket, az életérzés forradalmát újszerűen megvilágító modernitás, az izmusok iránti fogékonyság sajátos egyensúlya vált lehetségessé életművében. Merész önállóság és értékmegőrzés összebékíthetőnek bizonyult. Hamar kitört abból a viszonylag szűk keretből, amelybe a korszak inkább politikai, mint poétikai meghatározottságú kánonjai a legtöbb kortársát rövidebb-hosszabb időre beszorították. Az előző nemzedék reprezentatív költője, Székely János értette meg leginkább, hogy Szilágyi Domokos „újból érvénybe helyezte mindazt, ami már elavult”, de „csúfondárosan, fintorogva, mosolyogva”, s ennek az ironikus gesztusnak az eredménye „kimagaslóan érdekes, korszerű és jó, a költészet öniróniája”. A költő helye a világban vitatott hely, sorsa a vitathatatlan otthontalanság, s ez, valamint a magány, a belső harmóniákra és diszharmóniákra fülelő lélek, a bevallott nyugtalanság szólal meg itt. Számára a védtelenség, kiszolgáltatottság, szorongás több hangulatnál, állapotnál, személyes hajlamnál. Éppen az emberiséghez tartozás, a szolidaritás, az empátia másik arca, a tudatlíra állandó motívuma. Itt találkozik a líra a bölcselettel, Szilágyi Domokos lírája Szilágyi Domokos filozófiájával. Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nem csak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, a rezignált küzdelem tanát és közérzetét, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Részvét és együttérzés a szenvedő ember iránt, az átélt üldözöttség és az át sem élt öregkor ennek az egyre táguló költői univerzumnak abba a felelősségszférájába tartozik, amelyet a gyermekkori közeg, a kötelességerkölcs, a bibliás neveltetés alapozott.
A költő versbeszéde is sokat köszönhet otthonosságának az Ó- és Újszövetségben, az otthonosságnak zsoltárok, bibliafordítók, prédikátorok magyar nyelvi világában. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet a korai kezdettől a korai végig, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig.
Erről az értékvilágról, egyetemességéről, a szerepverseket kiegészítő eredetiségéről vallanak a Szilágyi Domokos-életműnek ha nem is terjedelemben, de fontosságban a költői oeuvre-rel egyenrangú és egybehangzó, párhuzamos részei, az Arany Jánost, Walt Whitmant, Radnótit, T. S. Eliotot értelmező és újraértelmező esszék, valamint az útinapló, A Volga Nyugaton. A lírai én és az értelmező-befogadó én ugyanabban a szellemi erőtérben fejti ki hatását a mindenkori olvasóra.
Hogy a költőnek még egy határt át kellett lépnie, s megkezdte gyötrelmes kettős életét kényszer és becsület között, talán végérvényesen rejtve maradó körülmények fojtogatásában – az az életmű és az életrajz legtragikusabb titka. A „Van út – kiút nincsen” felismerése a filozofikus hajlamú költőt termékeny rezignáció birtokosává teszi, arra készteti, hogy a védtelenséget is ars poeticájába foglalja, mint a haláltudat mellett s azzal rokon ember- és létdefiníciót, hiszen – mint mondja – „Mindig akad valami, amivel szemben védtelen az ember. S amíg akad, addig van költészet is.” Szókölcsönző – így határozta meg a költő helyét az emberek között, azt hangsúlyozva, amit kap tőlük, s nem azt, amit ad nekik. Tudós költőnek, poeta doctusnak ismerték el még életében, ám ő azt vallotta, hogy a költői mesterségben benne foglaltatik „minden, ami az élethez tartozik”. Választékos lényének és lírájának ez a hitvallás adja meg mélységesen demokratikus, humanista dimenzióját.
Kötetei
Álom a repülőtéren (versek, Szemlér Ferenc előszavával. Bukarest, 1962. Forrás)
Leltár az évszakokról (válogatta Demény Péter, Kolozsvár, 1996. Romániai Magyar Írók); újrakiadás: Magyar Könyvklub, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, Budapest, 1999)
Játszhatnám (válogatás a kéziratos és kiadatlan hagyatékból, illusztrálta Sipos László, Tinivár Kiadó, Kolozsvár, 1996)
Posztumusz, 1992-ben elnyerte a Romániai Írók Szövetségének díját, ugyanabban az évben a Pezsgő-díjat.
Ügynöki múltja
Halála után 25 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra került – neki tulajdonított – ügynöki jelentések nyomán egyesek súlyos kérdőjeleket tettek fel személyiségét illetően, s voltak, akik a vele kapcsolatban megfogalmazott vádakkal költői művét is kivetették volna az irodalomból. De már a mai tudásunk szerint is sikerült eljutni egyfajta egyensúlyhoz: „A … bukaresti titkosszolgálati iratok hitelességében – írta Kántor Lajos – én továbbra is kételkedem, de … ha a bizonyosság előtt (majd) meg kell hajolni, a ránk hagyott életmű ettől érintetlen marad”
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) erdélyi magyar költő, író, irodalomtörténész és műfordító.