Habár a nemzetegyesítési kísérlet Bukarest elestével végződött, a háború végén mégis a románoknak állt a zászló. Az 1916-os román betörés utáni eseményekről Nagy Józsefet kérdeztük. 1916. augusztusában Európa már két éve lángokban állt.

A nyugati fronton a verduni csatában százezer számra estek el addigra a francia, brit és német katonák, keleten az osztrák-magyar, német és orosz katonák vívták a saját állóháborújukat. Erdély és Székelyföld lakói csak a besorozott katonák leveleiből ismerték a háború borzalmait, 1916 augusztus végén azonban a háború közvetlenül is megérkezett a térségbe: augusztus 27-én a Román Királyság hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, és a román csapatok közvetlenül a hadüzenet pillanatában átlépték a határt.

A román betörést követő hadi eseményekről Nagy József történészt kérdeztük, akitől nemcsak azt tudtuk meg, hogy hol voltak a székelyek a román támadáskor, hanem azt is, hogy miért sikerült az osztrák-magyar és német csapatoknak a kezdeti hét-nyolcszoros román túlerővel szemben a későbbiekben mégis eredményesen fellépni. A román csapatok augusztus 27-én este megtámadták az Osztrák-Magyar Monarchiát, Románia ezzel belépett az első világháborúba.

Mennyire volt felkészülve az osztrák-magyar hadvezetés a támadásra?

- A Román Királyi Hadsereg 4 hadseregből állt 1916. augusztusában. Ebből egy hadsereg volt Dobrudzsában, mert Bulgáriával is tisztázatlan volt Románia viszonya. Három hadsereg pedig a Kárpátok vonalára zárkózott fel, Orsovától Bukovináig, közel ötszáz kilométeres szakaszon egyenletesen elosztva.

Az Erdély ellen támadó három hadsereg létszáma 380 ezer fő volt, és a hadüzenet pillanatában, 1916. augusztus 27-én este kilenc óra tájban lépték át az erdélyi szorosokban a határt. A határon vámőrség, magyar királyi csendőrség és néhány, augusztusban a különböző hadszínterekről ide irányított alacsony létszámú alakulat volt, aki felvette a román csapatokkal a harcot. Augusztus 16-tól az Erdélybe irányított alakulatokat egységesen a császári és királyi első hadsereg alá szervezték, amelynek élére a nagyszebeni származású Arz Artúr von Straussenburg vezérezredes került, aki jól ismerte az erdélyi viszonyokat.

Augusztus 27-re viszont még csak 34 ezer katona volt Erdélybe irányítva, ez azonban teljességgel elégtelennek bizonyult a támadó román csapatokkal szemben, körülbelül 7-8-szoros túlerőben volt a román hadsereg. Közben az augusztus 27-ét követő hetekben, október elsejéig több hadosztályt sikerült Erdélybe irányítani, de így sem éri el a támadó román hadseregek létszámát, szeptember 19-én is még csak 45 ezer fős a haderő. Arz tábornok már 1916. augusztusában megpróbált hadműveleti terveket kidolgozni arra az esetre, ha támadnak a románok. Azonban a Monarchia hadvezetése úgy számolt, hogy a román támadás csak szeptemberre várható, addig azonban minél több csapatot igyekeztek Erdélybe küldeni, ezt viszont nem akarták tüntető módon elkövetni, nemcsak a rendkívüli nehézség miatt, hogy nem volt ahonnan csapatokat hozni, de ők sem akarták provokálni Romániát.

Az osztrák-magyar hadvezetés, amennyire lehetett, el akarta kerülni a támadást, mert egyszerűen nem volt megfelelő védelmi ereje, hiszen százezer számra emésztette fel az emberanyagot mind a keleti, mind az olasz hadszíntér. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy a hadvezetés nem tartotta ütőképesnek a román hadsereget, és úgy gondolta, hogy egy román támadás egyelőre nem valószínű. Ennek ellenére a nagyszebeni katonai parancsnokság már augusztusban tudta, hogy be fog következni a román támadás, de ez már túl késő volt, hogy elegendő csapat érkezzen Erdélybe.

Mivel az Osztrák-Magyar Monarchia haderejét lekötötték a keleti és az olasz fronton zajló harcok, emiatt a hátországban az éppen kiképzés alatt álló úgynevezett menetzászlóaljakat irányították Erdélybe, és ezekből szervezték meg az új hadosztályokat. Emellett a Monarchia Németországtól is kért támogató csapatokat, így került Erdélybe a német kilencedik hadsereg. A németek a román csapatok térnyerése után szeptember végén már támadásba lendültek, ők Dél-Erdélyben vették fel a harcot a román csapatokkal szemben, az osztrák-magyar első hadsereg pedig a Keleti Kárpátok szorosain indította meg a támadást.

A román csapatok kezdetben körülbelül egy 100-150 kilométeres sávban nyertek teret Erdélyben, de az előrenyomulásuk lassan haladt, mivel a Kárpátok szorosaiban az utánpótlási vonalaik túlságosan megnyúltak. A román hadsereg felkészültsége és felszereltsége elmaradt a Monarchia és Németország felkészültségéhez képest, és azt is meg kell említeni, hogy a román katonák békebeli tapasztalatokkal indultak a hadjáratba, hiányoztak azok a háborús tapasztalatok, mind a hadvezetés, mind a katonák esetében, amelyeket Németország és a Monarchia szerzett két éven keresztül a különböző hadszíntereken.

Egy osztrák-magyar tüzér több ezer lövésen volt már túl, miközben a román tüzérség akkor próbálta ki a lövegeit. Persze problémák akadtak a tüzérség és gyalogság együttműködéséből is, és nem mindig állt a helyzet magaslatán a hadvezetés sem, lassan hozták a parancsokat, és az is előfordult, hogy egymásnak ellentmondó parancsokat osztottak ki. Ezek a problémák összeadódtak, ami hozzájárult a román hadsereg vereségéhez.

Szeptember végére már olyan mennyiségű osztrák-magyar és német katona érkezett Erdélybe, hogy meg tudták indítani az ellentámadást, erre azért tudott sor kerülni, mert a román csapatok az 500 km-es frontszakaszon Bukovinától Orsováig teljesen egyenletesen oszlottak meg, nem volt döntő túlerő egyik szorosban sem, ráadásul nem vágták el az Arad-Gyulafehérvár vasútvonalat sem, ezért az utánpótlások gondtalanul tudtak jönni nyugati irányból a német és az osztrák-magyar csapatok támogatására. Az osztrák-magyar és német támadóékeknek, amelyek kis létszámuk ellenére csoportosultak és bizonyos terepszakaszokon döntő túlerőt hoztak létre, sikerült megvernie a román csapatokat, így jött létre szeptember végén a nagyszebeni csata, október első napjaiban a brassói csata, amelynek következtében sikerült visszafoglalni a Barcaságot is.

Október 5-e után az osztrák-magyar első hadsereg a székelyföldi szorosokat foglalta vissza, és a három román hadsereg Erdélyen belül elszakadt egymástól, és kénytelen voltak nagy veszteségeket szenvedve kivonulni a Kárpátok külső peremére, ahonnan indult a támadás. A székelyföldi szorosokban a román csapatokat már novemberben orosz csapatok váltották fel, Oroszország Románia megsegítésére küldte az orosz kilencedik hadsereget, az Ojtoztól északra levő szorosokban vonult fel és november-decemberben kis híján be is tört újra Székelyföld területére, de az osztrák-magyar csapatoknak végül sikerült elhárítaniuk a támadást.

Ha a nemzetiségi összetételt nézzük, milyen csapatok harcoltak az erdélyi hadszíntéren Az Osztrák-Magyar Monarchia kötelékében? Hol voltak a székelyek?

– A székelyföldi szorosokban a harcoló csapatok az Osztrák-Magyar Monarchia különböző területeiről meg a hadszínterekről visszahozott csapatok voltak, de nem székely csapatok.
A székely gyalogezredek közül egyedül a 82-es székelyudvarhelyi közös gyalogezredet hozták vissza Galíciából, az összes többi székely alakulat maradt a galíciai hadszíntéren, hiszen ezek az alakulatok etnikailag vegyesek voltak. Némelyiknek negyven-ötven százalékát alkotta mezőségi vagy dél-erdélyi román legénység, és az osztrák-magyar hadvezetés nem tartotta szerencsésnek azt, hogy az erdélyi román a Román Királyi Hadsereg ellen harcoljon, emiatt ezeket az ezredeket nem szállították haza. De volt olyan is, hogy egyszerűen nem volt, hogy kivonni az adott hadszíntérről, mert akkor ott lett volna probléma. Ezért van az, hogy 1916-17-ben a 82-eseket leszámítva egyetlen székely gyalogezred sincs Erdélyben, és a keleti hadszíntéren maximum levelek formájában értesültek arról, hogy a szülőföldjüket is elérte a háború.

Gyergyóban pozsonyi és budapesti hadosztályok harcoltak, Csíkban debreceni és kassai hadosztályok, egyes területeken pedig, ha kis létszámban is, de harcoltak erdélyi és bukovinai románok. Mit kell tudni a 82-esekről? Tényleg vasszékelyek voltak?

– Amint már említettem, azokat az ezredeket, amelyekben székelyek is szolgáltak nem hozták vissza, vagy azért mert nem tudták kivonni őket a frontról vagy mert etnikailag annyira vegyesek voltak, hogy nem lett volna szerencsés bevetni Románia ellen. A 82-eseket viszont azért is hozták haza, mert majdhogynem fellázadtak, amikor Galíciában meghallották a román hadüzenet hírét, de azt is hozzá kell tenni, hogy az ezrednek a kiürítési területe Csík és Udvarhely vármegyék voltak, amelyek a Gyergyótölgyesi-tölgyesi járást leszámítva gyakorlatilag színmagyar területek voltak, és emiatt az ezred legénységi állománya szinte teljesen magyar volt, csak néhány százaléknyi románság szolgált az ezredben. Az ezred a Segesvár környéki harcokban kapcsolódott be a harcokba, az első fontos ütközetük a pálosi ütközet volt, ahol egy román seregtestet semmisítettek meg.

De ugyancsak ők vettek részt a barcasági harcokban, majd az Erdővidéken is. Később őket az Ojtozi szorosban vetették be, és egészen 1918 tavaszáig itt is harcoltak. A Monarchia egyik legkitűnőbb ezredéről van szó, sokszor az ezredparancsnokok is versengtek, hogy ki kerülhessen az ezred élére. Persze a saját mítoszuk is visszahatott a háború alatt rájuk, kihívás volt ebben az ezredben szolgálni, számtalanszor ki is tüntették őket. 1918 késő tavaszán, amikor az erdélyi hadszíntér felszámolódott, és megkötötték a békét, akkor őket is átvitték az olasz hadszíntérre.

A román támadást követően hogyan reagált a lakosság? Voltak-e számottevő atrocitások a román hadsereg részéről?

– Amikor a román csapatok betörtek Erdélybe, akkor nem volt egy konkrét kiürítési terv, csak egy kiürítési rendeletet adtak ki, ami pánikszerű meneküléshez vezetett, ami azt jelentette, hogy mindenki, amit tudott, felpakolt a szekereire, az állataiból, amennyit tudott, magával vitt, és menekült nyugat felé. Meg volt szabva, hogy a megtámadott vármegyék lakói melyik vármegyébe kellett menjenek, például Csík vármegye Maros-Torda vármegyébe kellett menjen, onnan pedig vonatszerelvényekkel igyekeztek az embereket még tovább szállítani. Így kerültek a Csík vármegyeiek a Tiszán-túlra. Októberben, amikor a történelmi határra sikerült visszaverni a román csapatokat, akkor a civilek is lassan visszajöttek.

A román nemzetiségű lakosságból értelemszerűen sokkal kevesebben menekültek el, mint a magyar vagy a szász közösségekből, erről pontos statisztikáink viszont nincsenek, nagyon sok egymásnak ellentmondó információval rendelkezünk. A bevonuló csapatok – és ez minden korban minden hadseregre jellemző volt – a saját maguk számára az élelmet és a lovaknak a takarmányt kíméletlenül rekvirálták. A lakossággal incidensek akkor fordultak elő, ha ezek megszerzésére konfliktusok alakultak ki a településen visszamaradt lakossággal, továbbá számított a településre bevonuló román katonák fegyelmezettsége, hogy mennyire tudta a parancsnokság a katonákat egyben tartani. Bármiféle megtorlásra a legfelsőbb hadvezetés parancsot nem adott, ami megtorlás történt, nem voltak számos és az adott alakulat kilengésének a számlájára írható.

A polgári lakosság körében viszonylag kevés volt az áldozat, ennek ellenére voltak elrettentő események, mint például a gyergyószárhegyi bíró és a hét tanácsos nyilvános kivégzése a lakosság előtt, a sóvidéki kivégzések, de tömeges megtorlásra nem került sor. Ez valószínű azért is így volt, mert a román katonák arra voltak felkészítve, hogy ők Erdély felszabadítására érkeznek, és a román lakosság őket virágcsokorral fogja várni. A román csapatok azonban hadimenetben nyomultak előre, rengeteg harci cselekmény is zajlott, a harcok miatt el volt menekülve a lakosság, ez megakadályozta, hogy virágkoszorúkkal és zászlólengetéssel várják a katonákat. Hogy megtudjuk, hogy valóban hogyan élte meg az erdélyi lakosság a román bevonulást, egy komoly társadalmi mélyfúrásra lenne szükség, hiszen rengeteg propagandaanyaggal átszőtt anyag áll a rendelkezésünkre, az egyik ilyen, a másik olyan éllel mutatja be ugyanazokat az eseményeket, az egyik csak a pusztulásra, a másik csak a nemzetegyesítésre emlékszik.

Ezért a levéltári forrásokat kellene összevetni, hiszen azt látjuk, hogy Székelyföldön is több olyan mű született, amelyek a román csapatokat fosztogatással vádolják, ezeket a román hadsereg forrásaival kellene összevetni, hogy tisztábban lehessen látni, de ezenkívül vannak az 1917-1918-as kárfelmérő bizottságok jegyzőkönyvei, hitelesen még ezeket sem dolgozta fel senki. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy mind a székelyföldi, mind a szász falvakban a helyi csőcselék is részt vett a fosztogatásokban, és ez is számottevő, de a kárfelmérő bizottságok, amikor 1917-1918-ban felmérték a lakossági károkat, akkor nem biztos, hogy figyelembe vették, hogy a fosztogatásokat kik is követték el, hiszen ekkor már mindenki mondhatta, hogy a román katonák voltak. Nagyon sok oldala van ennek, ami árnyalttá teszi a teljes képet. Említetted, hogy ha kis mértékben is, de harcoltak bukovinai és erdélyi románok a Románia elleni háborúban.

Ez az Akasztottak erdejét juttatja az ember eszébe, mennyire volt jellemző a dezertálás a román katonák körében? – A román szakirodalom sokat foglalkozott a monarchia kötelékében harcoló román nemzetiségű katonák dezertálási kísérleteivel, pontos számadataink azonban nincsenek. Ez viszont azért nem egy nagy létszám, mert az erdélyi ezredek, amelyekben szolgált a románok zöme, mind a keleti hadszíntéren maradtak. Például a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred ötven-ötven százalékban állt gyergyói, udvarhelyi székelyekből és mezőségi, Maros-tordai, Kolozs vármegyei románokból, és ez az ezred végig Galíciában maradt, így ők csak hírből hallottak a Romániával való háborúról. A máramarosi 85. gyalogezred 80 százaléka román nemzetiségű volt, de ott vannak a Krassó-szörényi, szászvárosi vagy a nagyszebeni ezredek is.

Több mint félmillió román katona harcolta végig a monarchia oldalán a háborút. A doberdói fennsíkon, a híres ütközetek helyszínén rengeteg román harcolt a szegedi 20. honvéd gyaloghadosztály kötelékében, és ott a források kiemelik, hogy a nemzetiségek közül a legjobban éppen ők harcoltak. Elemeztem a 22. marosvásárhelyi gyalogezred levéltári anyagait, és ott egyértelműen látszik, hogy a bomlás 1918-ban kezdődik. A hadműveleti iratokból nem lehet etnikai problémákat találni, egyedül egy olyan forrást találtam, hogy 1916 augusztusában, mikor megkezdődik Romániával a háború, a kolozsvári hadosztály parancsnokság elrendeli, hogy az erdélyi románok levelezését fokozottabban ellenőrizze a cenzúra, hogy a katonák családtagjai miket írnak a háborúról. Az viszont tény, hogy amíg 1914 őszén a románok románul, a magyarok magyarul teszik le a honvéd esküt Marosvásárhely főterén, és vállvetve együtt mennek a háborúba, 1918 őszén már nemzetiségekre bomolva özönlenek haza a monarchia katonái az olasz frontról.

1914 és 1918 között egy fokozatos változás megy végbe, ameddig felbomlik a monarchia hadserege. A háború kezdetekor még nagyon sok román nemzetiségű hivatásos tiszt szolgál a monarchia kötelékében, akik a birodalomért harcoló, császárhű katonaként mentek harcolni, hiszen a monarchia tisztképző intézeteiben szocializálódtak, ahol nem számított a nemzetiség, mindenki Ferenc József katonája volt.

Azonban mikor a hivatásos tisztek elestek, akkor a tartalékos tiszti tanfolyamokról a tartalékos tisztek vették át a helyüket, és ezek a katonák már a hátország viszonyait vitték ki a harctérre az etnikai problémákkal együtt, és így fokozatosan ment végbe a monarchia hadseregének a bomlása. Ennek ellenére valóban voltak olyan román katonák, akik az erdélyi ezredekben szolgáltak, átszöktek a román oldalra, de a pontos számukat a bécsi archívumokból lehetne megtudni. 

www.transindex.ro