Cristina Scuccia 2014-ben, 26 évesen Olaszországban megnyerte a The Voice televíziós tehetségkutató dalversenyt. A Szent Család orsolyita kongregáció tagja, nővértársaival Milánóban él. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus titkársága által szeptember 21-re szervezett Forráspont ifjúsági napra érkezett Magyarországra énekelni és tanúságot tenni fiatalok előtt.

Már a televízió képernyőjéről is egy nagyon kedves ember benyomását keltette Cristina nővér, a találkozás pedig csak megerősítette ezt a képet: egy szerény, alázatos, végtelenül derűs és kedves embert ismertünk meg benne. Minden szava hitről és belső erőről tanúskodott, végtelen természetesség és egyfajta gyermeki derű áradt belőle. Rendjének elöljárója kíséretében érkezett, akinek kedvessége, támogató jelenléte érezhetően fontos volt számára.

A szicíliai származású nővér a családjából hozta magával a hit erejét, még ha nem is töretlen hittel jutott el addig, hogy megérezze szerzetesi hivatását. Lázadó fiatalként eltávolodott az Egyháztól, majd éppen az éneklés volt az, amin keresztül újra visszatalált a hitéhez. A Szent Család orsolyita kongregáció 2007-ben egy musicalhez keresett énekest, és a meghallgatáson, amelyre édesanyja kérésére ment el, és őt választották a főszerepre. Rosa nővér, az alapító alakján keresztül megérett benne a döntés, és novíciának jelentkezett a rendbe, ahol kétéves brazíliai tartózkodás után 2012-ben letette az első fogadalmat. Az éneklést nem hagyta abba, szerepelt többek között a TV2000 által közvetített vallásos dalversenyen. Amikor a The Voice szervezői felfedezték egy dalát a YouTube-on, kérték, hogy jelentkezzen a versenyre. Ettől kezdve már hírportálunkon is nyomon követhető a története, az elődöntőktől kezdve a győzelemig, a táncos vetélkedőn való részvételéig.

– Az olasz Voice nyerteseként jelentősen megváltozott az élete. Hogyan lehet megőrizni a szerzetesi élet csendjét és közben örülni a sikernek?

– Alapvetően nem változott meg az életem. Az igaz, hogy új tapasztalatokkal gazdagodtam, de nagyon jól össze tudom hangolni ezt a kis közösségem életével, mert az éneklés valójában misszió. Egy kicsit különleges misszió, amelyhez egyrészt szükség van a közösség támogatására – mindössze három másik nővérrel élünk együtt Milánóban a kongregációmban –, és nagyon sok imádságra, lelki táplálékra, arra, hogy én magam, legbelül találkozzak az Úrral. Az éneklés teljesen összeegyeztethető a szerzetesi életemmel, az időm nagy részét most is a közösségemben töltöm. A „cselekvésben szemlélődő” kongregáció vagyunk, vagyis szolgálatra és ezen keresztül az Úrral való találkozásra szól a meghívásunk. Természetes dolog az evangélium örömét a zenén keresztül átadni, ezt teszem a közösségemben és a nagy színpadokon is, bármerre járok. Azt nem tudom, miért éppen rám bízta az Úr ezt a feladatot, de rám bízta, és amíg ő szeretné, igyekszem nagy alázattal és sok imádsággal teljesíteni a rám bízott küldetést.

– Ferenc pápa is arra hív, hogy lépjünk ki a világba, hirdessük az evangéliumot az utcákon, tereken. Milyen várakozást lát az emberekben, amikor közéjük lép?

– Nagyon erőteljesen érzem az Isten iránti vágyat az utazásaim során az emberek között. Sokszor megköszönik, amit teszek, és tudom, hogy amit én teszek, az alapvetően nagyon kevés, valójában az Úr az, aki cselekszik általam. Nagyon nagy igény van az emberekben a szeretetre, a tiszta, az igaz dolgokra ebben a világban, amely sajnos sokszor téves ideálokat állít elénk, amelyek félrevezetnek. Látom, hogy az embereknek az igaz dolgokra van szükségük.

Az olasz The Voice televíziós dalverseny szervezői az elöljárónktól kérték, hogy menjek el a meghallgatásra. Ő először megijedt a kéréstől, de akkoriban Ferenc pápa éppen azt kezdte hirdetni, hogy lépjünk ki, menjünk el a világ perifériáira. A rendfőnöknő meghallotta ezt a hívást, és azt mondta: kopogtatnak az ajtónkon, hogy lépjünk ki, itt és most. A rendtársaim bátrak voltak, és mertek kilépni éppen velem, aki a legkisebb voltam. És az Úr nagy dolgokat tett velünk. Ez nem a mi művünk! Ha teljesen rábízzuk magunkat, az Úr hatalmas és megmagyarázhatatlan dolgokat tesz általunk. Miért éppen velem? – kérdezzük akkor. Ha rábízzuk az életünket, akkor ő remekművé formálja.

– Hogyan lehet megőrizni a szerzetesi élet ritmusát, amikor az ember ekkora hírnévre tesz szert?

– Nagyon egyszerű, itt van mellettem az elöljáróm, ő is tudja, hogy valójában semmi nem változott. Ha a szakácsnőt kell helyettesíteni, beállok a konyhába, vagy beülök a portára, bevásárolok, végzem a mindennapi tevékenységeket. Ha ilyenkor találkoznak velem az utcán, sokszor elcsodálkoznak az emberek, nem hitték volna, hogy bevásárolok, pedig ilyenek a hétköznapjaim. Emellett van havonta két-három nap, amikor elutazom valahová a világban, de ez ugyanolyan számomra, mintha elmennék egy plébániára az evangéliumot hirdetni. Elhívnak, hogy tanúságot tegyek, és elmegyek. Nem a hírnévről szól ez az egész. Első látásra nagy dolognak tűnik, de valójában ez az a küldetés, amire meghívást kaptam. Ide helyezett az Úr. Aztán néha én is elcsodálkozom, miért ilyen nagy dolgokra hív, de tudom, hogy ő támogat ebben – és amíg ő akarja, én itt vagyok, hogy teljesítsem az akaratát.

– Fiatalokhoz fog beszélni Budapesten. Milyen üzenete van számukra?

– Az álmokról szeretek beszélni velük. Nem tudom, itt hogy van, de Olaszországban a fiatalok nehezen találnak munkát, nehezen illeszkednek be a munka világába. Mindig azt mondom nekik, hogy az akadályok, az élet nehézségei ellenére soha ne szűnjenek meg álmodni. Ha már nem álmodunk, azt kockáztatjuk, hogy mozdulatlanok maradunk. Az álmaink nem feltétlenül úgy valósulnak meg, ahogyan mi akarjuk, de tudom, hogy ha Jézusra bízzuk az életünket, ő nagy dolgokat tud tenni vele. Mindig szívesen mesélem el nekik azt is, amit a siker kapcsán megéltem: tudom, hogy a fiatalok számára ez fontos kérdés, nagyon vágynak az elismerésre. A siker azonban tönkre is teheti az embert. Engem a sikerek idején igaz emberek vettek körül a közösségemben, akik szerettek. És ez az, ami igazán fontos az életben, nem pedig a siker. A siker nem végcél, inkább kiindulópont, ahonnan el kell indulnunk, hogy megerősödjünk, még jobban gyökeret eresszünk az élet igazi értékeiben, Krisztusban, az igaz szeretetben. Az embert a kis, hétköznapi dolgok teszik naggyá.

– Milyen álmokat bízna a fiatalokra?

– Mindannyian egy csepp vagyunk a tengerben, de ha összeadjuk, amink van, akkor jobbá tudjuk tenni a világot. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha mindenki azzal a szeretettel tudna szeretni, amire hivatott! Lehet, hogy nagynak tűnő dolgokat tettem, de valójában nem a nagy dolgok tesznek naggyá minket. Amikor Brazíliában éltem, egy teljesen más kultúrát és életmódot tapasztaltam meg: a brazíliai házunkba nagyon szegény gyerekeket, fiatalokat fogadunk be. Megtapasztaltam közöttük, hogy amikor az embernek semmije nincs, az még szabadabbá teszi. Nekünk sokszor mindenünk megvan, mégis szomorúak vagyunk. Ezt is fontos megosztani a fiatalokkal, akik sokszor arra vágynak, hogy megszerezzék a legújabb generációs iPhone-t… Ez kell, az kell, amaz kell, és az ember végül belülről kiüresedik. Brazíliában a gyerekek között megtapasztaltam, hogy egy darab kenyerük volt csak, és azt örömmel osztották meg a többiekkel.

– A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egy előkészületi rendezvényére érkezett. Mit jelent az Eucharisztia az életében?

– Alapvetően fontos, Jézus a mindenem, a jegyesem, az életem. Az Eucharisztia a központ, ahonnan elindulunk. Ha nem Jézus lenne a középpontban, most nem lennék itt, hogy az iránta érzett szeretetemről beszéljek. Az elmúlt évek próbatételek elé is állítottak, de ezek még inkább megerősítettek, és még jobban meggyökereztem Istenben. Ma még határozottabban tudom azt mondani, hogy az Úr volt végig a világosságom, a szabadítóm. 

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír