Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből. Ott álltak a trón és a Bárány színe előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaágakkal. Nagy szóval kiáltották: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!”

(Jel 7. 9-10)

Nagy sereg, trón, Bárány, fehér ruha, pálmaág, dicsőítés… E szavak hallatán az örök élet, az örök város, a mennyei Jeruzsálem, a remélt jövő jut eszünkbe. Mindazok, akik a földön éltek, immár minden szennytől mentesen, fehér ruhában állnak a Bárány előtt, kezükben a győzelem jelével. A ruha, a „habitus” már nem a testet beborító ruhát jelenti, hanem a jellemet, az egészen tisztát, amely a Bárány kiomló vérében tisztult meg. No nem magától, automatikusan történt a megtisztulás, hanem ahogy a cselekvő igealak arra utal, mindenki a saját habitusát tisztította meg. Énekükkel jelzik, hogy bár Isten őket nyilvánította győztesnek a gonosz elleni harcban, a győzelem nem a saját érdemük, hanem a Bárány áldozatának erejéből merítkezve történt. Róluk hisszük, hogy már eljutottak a boldog halhatatlanságra, vagyis a mennyei Jeruzsálemnek a polgárai, amely mindannyiunk anyja és végső célunk.

Ezt ünnepeltük október 13-án a Szent Péter téren Rómában, amikor Ferenc pápa öt személyt az oltárra emelt. Kiket is, kik voltak azok a személyek, mit tettek? Ferenc pápa a szentté avatáson elmondott homíliája végén találóan összefoglalta. „Köszönetet mondunk az Úrnak az új szentekért, akik hitben jártak, és akiket közbenjárókként kérlelünk. Hárman szerzetesnővérek, és megmutatják, hogy a szerzetesélet egy szeretetút a világ egzisztenciális perifériáin. Szent Marguerite Bays ellenben varrónő volt, és azt tárja fel előttünk, mekkora ereje van az egyszerű imának, a türelmes elviselésnek, a csendes odaadásnak: ezeken keresztül az Úr felgyújtotta benne, az ő alázatában, a húsvét ragyogó világosságát. Ez a mindennapi életszentség, melyről Newman bíboros beszél, aki azt mondja: „A keresztényben egy mély, csendes, rejtett béke él, melyet a világ nem lát. […] A keresztény vidám, nyugodt, jó, kedves, udvarias, természetes, szerény; nem támaszt igényeket, […] magatartása annyira távol áll a hivalkodástól és a mesterkéltségtől, hogy első pillantásra könnyen tarthatjuk egy teljesen szokványos embernek. Kérjük, hogy mi is kedves fények legyünk a világ sötétségében! Jézus, maradj velünk, és mi úgy ragyogunk majd, ahogyan te ragyogsz, úgy ragyogunk, hogy világosság leszünk másoknak.”

Öt új szentnek a közbenjárását kérhetjük, és felbuzdulunk életpéldájukon, hogy legyen bátorságunk „jellemünket”, „belső magatartásunkat” tisztára mosni a Bárány vérében. De miközben a „mennyei Jeruzsálemet” szemléltük, a Szent Péter téren a világegyházat tapasztaltuk meg: ugyanarra tekintettünk, ugyanabban a szent liturgiában, amelyben a Bárány elhagyja királyi trónját, nap nap után megalázva magát a pap kezébe adja magát, újra és újra közénk jön, hogy velünk legyen, tápláljon bennünket és magához öleljen. Az angyalok színe előtt énekelve, a mennyei liturgiába kapcsolódott be a zarándok Egyház, a Pásztor minden népből és nemzetből összegyűlt bárányaival ünnepelt.

Mélyen benn érintett meg az, amikor a nagy tömeg, akik nem ismertük egymást – hisz sem azelőtt nem találkoztunk és kis esélye van annak, hogy emberi számítás szerint itt a földön találkozni fogunk újra –, ugyanabba a liturgiába belekapcsolódva, mint azon „új család tagjai” testvérekre találtak egymásban. Az Isten szeretete, ámbár titokzatos, mégis óriási adomány számunkra, amely összeköt bennünket, és éltet is az egymás iránti szeretetben. Mondhatjuk, hogy az összegyűlt sokaság a világegyház csekély része volt csupán, de tudatosítanunk kell, hogy a változást nem a tömegek valósítják meg, hanem a kevés, bátor, elszánt és lelkes emberek. Azok az emberek, akik részesedni akarnak Isten szentségéből, bár töredékesen, de mégis megmutatják Isten szeretetét, irgalmát, nagyvonalúságát, megbecsülését.

Amikor az életszentségre törekszünk, akkor igazából arra törekszünk, hogy valami nálunk nagyobb mutatkozzon meg a teremtett világban, olyan, ami túlmutat rajtunk, vagyis a fölséges és dicsőséges Isten tulajdonságai, akinek áldás, dicsőség, bölcsesség, hálaadás, tisztelet, hatalom és erősség örökkön-örökké!

Urbán Erik OFM

www.romkat.ro