Negyed évszázadnyi életmű, harminchat kiadott lemez és közel háromszáz dal. Gyerekek egész serege zengi az ország bármely szegletében Pintér Béla célzottan nekik szánt dalait. – Mindennap meg kell igazítanunk, amit megborzol rajtunk a világ. A Biblia ezt úgy hívja: az igazság tökéletes tükre – fogalmaz a Vasárnapnak adott interjújában a keresztény könnyűzenei előadó, aki az Ez az a nap! rendezvényeknek kezdetektől fogva aktív szereplője. 

 Énekei mindig pozitív kicsengésűek, amit a legfiatalabbaktól a legidősebbekig mindenki örömmel hallgat. Mint előadó, 2020. július 18-án ő is ott lesz a Puskás Arénában.

– Úgy írtad valahol, hogy van egy titkos hely, ahonnan az ihletet, az életet, az igazán fontosat meríted. Hol található ez a hely?

– Kisgyerek korom óta létezik számomra ez a forrás. Előtte nem beszélt nekem erről senki. A szívemnek magának  kellett felfedeznie. Gyerekként is volt olyan, hogy csak úgy elvonultam. Jó volt ebben az állapotban lennem. Ilyenkor a legtöbbször énekeltem. Olyan dalokat, amelyek csak ott, csak akkor szólaltak meg. Nem voltak lejegyezve. Megnyílt bennem minden ilyen alkalommal egy csatorna, amiben nagyon jó volt időzni. Nem beszélgettem erről senkivel, nem is gondoltam, hogy erre bármiféle magyarázatot kellene keresnem.

– Ezek Istenhez kötődő pillanatok voltak?

– Abszolút.

– A családban vallásosan neveltek?

– Keresztény családban nőttem fel. Kötelező volt templomba járnunk, de ott nem tapasztaltam ehhez hasonló lelki élményt. A gyülekezeti alkalmaknak volt egy megszokott keretrendszere, de ebbe az állapotba kizárólag csak egyénileg jutottam el. A közösség keretein belül ezt nem kaptam meg.

– Vajon létezik olyan közösség, amely képes ezekre a mélyebb lelki szintekre elvinni az embereket?

– Közösségnek tekintem azokat, akik a dicsőítésekre, koncertekre eljönnek. Mindig azon vagyok, hogy bátorítsam is őket, hogy próbáljanak meg eljutni ezekre a mélyebb lelki szintekre. Elmondom, hogy a szív képes odatalálni erre a helyre, hiszen onnan származik. Nagyon hiszek abban, hogy nem csak úgy lógunk a levegőben, hanem jövünk valahonnan. Leginkább úgy mondanám, hogy Istennek a születésünk előtti terveiből és elképzeléseiből érkeztünk meg. A lényeg, hogy a szív keresi az Isten szándékát és tekintetét. Az ének, a zene alkalmas hordozóeszköz ebben.

– Ezen a belső helyen komponálsz?

– A dalaim is ebben az állapotban, ebben az ihletettségben születnek. Bekerülök ebbe a közegbe, ahol csak írom és írom, ami jön. 

– Dallamot és szöveget?

– Először dallamot. Ha ez megvan, tudom, hogy mi lesz belőle: gyerekdal, felnőtt dal vagy dicséret. A zene megadja az új ének szövetét. Már munkacímet is ez alapján adok neki.

– Amikor a gyerekdalokat írod, a saját gyerekeidnek komponálsz?

– Én még belül egy nagy gyerek vagyok. Utazni nem szeretek, nyaralni nem járok. Nekem a nyaralás másban áll. Évente két napra vágyom, amikor visszamehetek a gyerekkorom helyszíneire. Például teszek egy sétát az óvodám körül, ahová jártam annak idején. Vagy lemegyek oda, ahol nagymamám lakott, ahol gyerekként lehettem. Számomra ezek valódi feltöltekezéseket jelentenek.

– Akkor mi indított téged, hogy gyerekeknek írj dalokat?

– Az első gyerekkazettánk elkészítésében az a felismerés motivált, hogy észrevettem, a gyerekek ugyanazokat a keresztény dalokat éneklik a gyülekezetben, mint én vagy akár a szüleim korábban. Arra gondoltam, hogy valami modernebbre is szükség lenne. Amikor a lányom hazajött az oviból, és egy akkor futó magyar szerzőpáros dalait énekelte, elhatároztam, hogy írok keresztény üzenetű gyerekdalokat. Olyan nótákat akartam, amelyek az általuk kedvelt világi stílusban bejött nekik. Így született meg a „Fel is út, le is út”. Onnantól kezdve évente kijöttek a gyereklemezek a felnőtt albumokkal párhuzamosan.

– Sok gyerek odavan a dalaidért. Gondolom, bőven kapsz felkéréseket.

– Százhúsz-százötven koncertem van egy évben. Nyáron és az adventi időszakban egy nap több helyre is elhívnak, felekezettől függetlenül.

– Veresegyházon az új katolikus templomban például kliped is készült.

– Ott voltam az alapkőletételnél, a templomszentelésnél, és a „Krisztus vár” című dalunk klipjét is a már felépült templomban forgattuk. Nekem kinyílt a világ, amikor más felekezetű keresztények hívtak meg a közösségeikbe.

– Ezzel összhangban van a „Csak Te” című dalod üzenete?

– Úgy gondolom, semmi mással nem lehetne nagyobb összhangban. Csak ezzel fér össze. A dal nem azzal a szándékkal született, hogy fricskázza az egyházat és a történelmi felekezeteket, hiszen én is az egyház része vagyok. Az egyházat szolgálom. Szeretem minden hibájával együtt, és azért dolgozom, hogy jobb lehessen. Ha kritizálom az egyházat, az önkritika is egyben, mert én is az egyházban élek. Sokan félreértették ennek a dalnak az üzenetét. Volt, aki kifejezetten tiltakozott ellene. Időbe és számos beszélgetésbe telt, mire el tudtam neki magyarázni, hogy a vallási gyakorlataink fölött áll Krisztus. Ezt az igazságot nem szabad elfelejtenünk: „nincs más, csak Te”. Amint lekerül a fókusz Jézusról, akkor már eltévedtünk.

– Ez a saját tapasztalatod is?

– Vagy elhiszem, hogy teljes mértékben függök az Istentől, vagy megvannak a maszek útjaim. Az utóbbi esetben semennyiben sem fogok tőle függeni. Mindig felül fogom írni a saját útjaimmal az ő elképzelését. Nehezemre fog esni engedelmeskedni, és elbukom a végét. Naponta élem ennek a valóságát. A „Csak Te” dalom mindössze a jéghegy csúcsa. Minden egyes igeolvasáskor vagy evangéliumi tanítás hallgatása közben arra érzek motivációt, hogy rendbe tegyem a dolgaimat. Van mit helyretenni, és van min csiszolni. Isten Igéjének ebben motiválnia kell. Nekem létszükséglet, hogy folyamatosan alakuljak, formálódjam, és megismerjek újabb és újabb dolgokat Istenből. Ám ehhez újabb és újabb dolgokat kell elengednem magamból.

Van, hogy kárnak és szemétnek kell tekintenem valamit az erősségeimből – akár a tehetségemből. Mindabból, ami miatt magamat valamire is tartom. Ebbe a mindennapos harcba bele lehet állni. Van, aki úgy gondolja, hogy jó az az állapot, amiben van, és ezzel már ki lehet húzni az élete végéig. Őket is jó, hogyha motiválja valami, ami „kiugrasztja a nyulat a bokorból”. 

– A 2005-ben szerzett gerincsérved miatt medencétől lefelé lebénultál. Isten ezáltal „ugrasztotta ki a nyulat a bokorból” a te életedben?

– Nehéz és sokrétű ez a kérdés. Azt biztosan látom, hogy Istennek terve volt ezzel az egésszel. Én azt gondoltam, hogy már eléggé függök Istentől. Az Úr rámutatott, hogy még nem. A betegség az összetöretésem része volt, amely a keresztény és szolgáló ember életében létszükséglet és alapelem.

Azokkal szeretek egy csapatban lenni, akiken látom, hogy „ragasztott edények”. Akiken látszik, hogy kaptak már ütéseket, csorbulásokat.

Mert megtapasztalt valami olyat, amit a makulátlan és a büszke még egyáltalán nem. Ez a fajta összetöretés akár testi szinten is meg tud nyilvánulni. Amikor ott vagy lebénulva egyik napról a másikra, az eléggé erős dolog. Az első sokkon túl az ember ott legbelül elkezd üvölteni Isten felé.

– Mit üvöltöttél?

– Azt, hogy nem erről volt szó. Ez magam felé volt elsősorban tükör. A belső értékrend ilyenkor huszonnégy óra alatt megfordul teljesen: amik nem voltak fontosak, azonnal fontosak lettek, és amik fontosak voltak – nem azért, mert én akartam – nem lettek fontosak. Ha akartam, ha nem, nem tudtam menni szolgálni. Újra meg kellett tanulnom járni. A naptáram, úgy ahogy volt, sztornózva lett. Ezen a ponton sok minden átalakult bennem.

– Ez az összetöretés része a dicsőítők életének?

– Igen. Amíg ez nem történik meg, nem látjuk pontosan a saját helyünket sem. Engem vonzott a muzsika, de amikor a zenei szakközépiskolába jelentkeztem, eltanácsoltak, mondván, alkalmatlan vagyok a zenei pályára. Ezért segédmunkás lettem három évig, ami mellett estin végeztem a sulit. Ha a normál iskolát nézzük, nekem nyolc általánosom van. Ez emberileg nézve gáz. Aztán estin elvégeztem még egy tíz hónapos kereskedelmi iskolai képzést. 

– Péter apostol, a halász sem volt írástudó ember, mégis épített rá az Úr. Neked ezt a helyzetet nehéz volt elfogadnod?

– A mögöttem álló negyed évszázad, a harminchat kiadott lemez, a közel háromszáz dal egyszerűsíti ennek az elfogadását. Így már azzal is könnyebb példálózni, hogy József Attilának is gondjai voltak az iskolában… De ezen át kellett mennem. Ez is a megtöretésem része volt. Sőt, a mai napig ott van jelen. Pont, amennyire kell. Olyan kis tövisként. Amikor meghirdettem, hogy elindulnak az Éneklő Város dicsőítő alkalmak, nyolc óra alatt betelt a regisztráció. Egy-egy ilyen helyzet képes lenne betámadni az egót. És akkor mindig felmerül a kérdés: én mit hoztam bele ebbe az egészbe?

– És mit hoztál?

– A hivatalos papíromat, ami azt állítja rólam, hogy „alkalmatlan” vagyok. És ez tök jó! Erre szükség van. Visszaránt az elszállásból. A megtöretésre nagy szükségünk van. Minden nap.

– A pozitív visszajelzések ártalmasak számodra ezek szerint?

– Bőven kapok pozitív jelzéseket. „Te tartasz életben”, „fontosak a dalaid”, „öngyilkos akartam lenni, de meghallgattam a dalodat, és megismertem Jézust”. Ezek azért szíven ütik az embert. Az ilyen reakciókat mindennap vissza kell tudnom adni Istennek. Ez olyan, mint reggel az elfeküdt hajunkat a tükör előtt rendbe tenni.

Mindennap meg kell igazítanunk, amit megborzol rajtunk a világ. A Biblia ezt úgy hívja: az igazság tökéletes tükre.

Tükör, vagyis valamiféle szembesítés, ami mindig egy kis helyreigazítást és munkát igényel. Addig nem nyilvánulhatunk meg az emberek előtt az evangélium örömhírével, amíg nem rendeztük magunkat a tükör előtt. Meg kell fésülködnöm lelki értelemben is. Néha pedig már fodrászhoz is el kell mennem.

– A honlapodon mottóként olvasható a 87. zsoltár egy sora: „minden forrásom belőled fakad”. Miért éppen ezt választottad?

– Ez is abból a fajta függésből ered, hogy mindennap megemlékezem arról, hogy a közös projektünkbe én mit tudtam belehozni. Úgy érzem néha, mint amikor a gazdag báró vagy király elveszi a cselédlányt. Együtt vannak, és mindketten részesülhetnek a gyümölcsökből. Az Úr folyamatosan megáld a szolgálat közben, de a közös nagy projektünkbe én vajon mit tudtam belehozni? Nem tudok felmutatni semmit. Engem beleraktak a készbe. A forrás maga Krisztus. Amim van, az belőle fakad. Az én felelősségem nem az, hogy én mit adok az embereknek, hiszen a magokat ő adja, nekem csak szórnom kell azokat a szívekbe. Vagy ha a forrás hasonlatnál maradunk: az én felelősségem, hogy a forrás vize megfelelő helyekre eljusson. Például úgy, hogy csinálok belőle egy új albumot, vagy papírra vetem, és megosztom emberekkel. Tegyek abba pénzt, hogy elkészüljön abból egy klip. Aki viszont a változást kifejti majd a lelkekben, nem én vagyok. Én is örülök a változásnak, amit láthatok, az én munkám is benne van, de az üzenet nem az enyém. Nekem csak meg kell tennem a dolgomat. Isten pedig profin átlátja, hogy hogyan menjenek a dolgok.

– Az általad választott igehely lett az Eucharisztikus Kongresszus mottója is. Ha a rendezvényhez kapcsolódóan hívnának szolgálni a katolikus testvérek, elvállalnád?

– Nagy örömmel. Nagyon megtisztelő lenne számomra.

– A kongresszus Jézus Krisztust állítja a középpontba. A katolikus teológia szerint az Úr valóságosan jelen van az átlényegült kenyér és bor színe alatt. Az Eucharisztia azonban utal az egyház titokzatos testére is, amelyben mindannyian egyek vagyunk. A jövő évi Ez az a nap Puskás Stadionban megrendezendő eseményét is a szíveden viseled. Mit jelent számodra a keresztények egysége?

– A nagy találkozásoknak úgy van értelme, hogyha sok kis találkozás megelőzi, illetve kíséri. Sokan éppen a nagy alkalmak révén kapnak olyan érintést Istentől, ami elindítja őket. Ennek az ellenkezője is igaz lehet. Amikor én a dalaimat írom, olyan hitben teszem, hogyha ezáltal az Isten akár csak egy embert is képes megszólítani, akkor már megérte. Az egy dolog, hogy az a dal bennem mit okozott, de azután ugyanaz az ének másokra is kivetül.

Július 18-án találkozunk a Puskás Stadionban, és azt még most nem tudjuk pontosan, hogy az majd kiben mit indít el. Ilyen szempontból nincsen különbség kis alkalom vagy nagy létszámú alkalmak között.

Ezért én ezt az eseményt nem úgy tekintem, hogy az egy nagy alkalom, hanem csak egyszerűen úgy, hogy egy alkalom. Egy lehetőség. Ilyen szempontból mindegy, hogy az óvodába megyek vagy a stadionba, mert az oviban mondjuk a dajka néni megtér, mert megérintette az Úr.

Az Ez az a napokon is az a fontos számomra, hogy megtörténik az, amiért én oda lettem állítva. Személy szerint én nem érzek nagyobb drukkot a stadionban végzett szolgálat miatt. Persze van valamiféle emberi hozadéka, hogy jobban készülünk rá, van egy szigorú időkeret. Az, amit az Isten rajtam keresztül el akar végezni, annak nem függvénye, hogy az hány ember előtt történik. Egy-egy dal is az egyén szintjén éri el a célját. A színpadra fellépő előadó hitelessége abban áll, hogy van-e kapcsolata Istennel a hétköznapokban is.

– Te hogyan tartod életben ezt a kapcsolatot Istennel nap mint nap?

– Ebben én nem tudok ilyen vagy olyan módokról beszámolni. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen imaidőm van, mennyit imádkozom, azt válaszolom, hogy nekem nincsen ilyen különlegesen fenntartott időm. Én állandóan és folyamatosan imádkozom. Azzal indítom a reggelt, hogy teletódul a szívem Isten szeretetével: „Dicsőség, Uram, neked mindenért, ami ma lesz! Te annyira csodás vagy, és annyira összefogod hozni a napot. Már előre gyönyörködöm abban, amit csinálni fogsz”. Minden időmet Istennel töltöm. Ez nekem azért is lehetséges, mert ez a munkám. Speciális a helyzetem. Az életvitelemből adódóan ezt meg tudom tenni.

Fotó: Vasárnap.hu

www.vasarnap.hu