November 16-án nagy sürgés-forgásra ébredtek Csíkszentmiklóson. A falu szülöttének, Timár Sándornak készülődtek az ezüstmiséjére. Fél tizenegykor a templomkertben, a faluközpontban és a közeli utcákban már egyáltalán nem lehetett megállni autóval, és az ünnepi szentmisére olyan sokan gyűltek össze, hogy kevésnek bizonyultak az ülőhelyek a templomban.

A kicsi szentélyt is egészen megtöltötték az ünnepelt rendi és egyházmegyés paptestvérei. Az egyházi méltóságok közül jelen volt Tamás József püspök és Urbán Erik, az erdélyi ferencesek provinciálisa, valamint levélben köszöntötte Timár Sándort, Asztrik atyát felszentelésének huszonöt éves évfordulója alkalmából Jakubinyi György érsek.

Hogyan lehet összefoglalni negyedszázad történéseit, hol kell kezdeni a visszaemlékezést? Még mielőtt bárki megszólalt volna, az arcok meséltek. Meghatott, megrendült, örömteli tekintetek váltakoztak, függően attól, hogy kiben milyen érzéseket ébresztett a találkozás a rég nem látott barátokkal, rokonokkal, sorstársakkal, és ott volt az arcokon az időközben eltávozottak hiányának a megtapasztalása is. Jöttek küldöttek Vajdahunyadról, Asztrik atya első szolgálati helyéről, és Kaplonyból is, mostani plébániájáról. A karzaton felsorakozott a Csíksomlyói Kegytemplom Kórusa, Asztrik atya nagy tisztelői, emlékezve a kegyhelyen eltöltött nyolc évre. Személyesen megjelent a kilencvenéves Papp Leonárd atya, a Szent István Királyról Elnevezett Erdélyi Ferences Rend egyik legidősebb tagja. Személyes jelenlétével tisztelgett mindenki az ünnepelt előtt és vállalt szolgálatot tehetsége, lehetősége és szerepe szerint az ünnepi szentmisében. De a szentmise mégiscsak az Úr dicséretéről szól.

A templomot betöltő magasztos hangulat a karzatról érkezett. A Csíksomlyói Kegytemplom Kórusa Bíró János karnagy vezényletével erőteljes, áradó, ünnepélyes harmóniákat szólaltatott meg, amelyek hatására minden lélek megnyílt. Az ünnep szónoka, Vaslabán Csaba, aki a gödöllői premontrei rendből érkezett, a homíliában utalt is erre. A szférák zenéjéhez hasonlította azt a csodát, azt a teljességet, amit a muzsika kifejezett. Istent és az Ő teremtését dicsérték a hangok, amelyek hasonlatosak lehetnek azokhoz, amelyek az üdvözült lelkeket a mennyekben várják. A szentbeszédben kiemelte: fontosnak tartja, hogy mi mindannyian, akik az Úr kegyelmét reméljük, tudatában legyünk a teremtés csodájának és ne szűnjük meg dicsérni azt.

Fogadjuk be mindazt a szépséget, bölcsességet és tökéletességet, amivel a jó Isten elhalmoz bennünket papjai, munkásai által, és bízzunk Isten szeretetében. Mert nem az a legfontosabb, hogy szeressük az Istent, hanem az, hogy kiérdemeljük a szeretetét és Ő szeressen minket. Ha keressük magunkban Isten szándékát és meggyőződéssel szolgáljuk az Urat, harmóniában a teremtett világgal és egységben Őbenne, megtalálhatjuk életünk teljességét. Ebben a munkában vannak segítségünkre az elhivatott lelkivezetők, olyanok, mint Asztrik atya, akik nem téglákból, hanem emberi lelkekből emelik a templomokat. Azokban a közösségekben, ahol ilyen papok szolgálják az Urat, a hívek egyenként is átérzik lelkivezetőjük által a Teremtő gondoskodását, különös figyelmét.

Szemléletessé tenni huszonöt év történéseit lehetetlennek tűnik, de ha arra gondolunk, hogy több mint tizenháromezer szentmisét mutatott be Asztrik atya ez idő alatt, fogalmat alkothatunk a bejárt útról. S akkor még nem beszéltünk a kántoriskoláról, a teológiáról, a novíciátusról, a felszentelésről, a rendi életről, a plébánosi munkájáról, a zarándokutakról, az Európai Máriás Hálóról, a szentatyával való lourdes-i találkozásról, a szentföldi utakról, a kórustalálkozókról, a pünkösdi búcsúkról és megannyi élményről, amelyek építőkövei megszentelt életének. Amikor a szentmise végén megköszönte paptársainak, családjának és a jelenlévő ünneplő híveknek a szeretetet, elismerést, figyelmet, elmondta, kisgyermekkorától tudta, hogy pap szeretne lenni, boldog és megelégedett, mert beteljesedett az élete ebben a hivatásban. Szeretne továbbmenni az úton: szolgálni az embereket Isten szándéka szerint.

Gulyás László