A szentgyónás egy sajátos, egyedi, helyettesíthetetlen eszköz, melyet Isten felajánl minden hívőnek, aki megtapasztalta Krisztus követésének útján saját tévedhetőségét. Ahhoz, hogy e szentség megvalósuljon, szükség van az isteni működésre, de ugyanakkor emberi cselekvésre is.
Az evangéliumban a szentgyónásról a legmegfelelőbb képet Lukács evangéliumában olvashatjuk (7,36–50), ahol Jézus Simon farizeus házában találkozik a bűnös asszonnyal. A lényeges szavakat Jézus mondja ki: „Bocsánatot nyertek bűneid” (Lk 7,48). Ezek a szavak nélkül, e nélkül a feloldozás nélkül fölösleges lenne a bűnök beismerése.
Minden szentgyónás egy személyes találkozás Jézussal, az irgalmas Istennel, aki az egyházon keresztül, a gyóntató szava által ugyanazt az üzenetet küldi: Ne félj, szeretlek, mindennek ellenére az enyém vagy, és éppen, mert ennyire távol vagy, sebzett vagy, még inkább szeretlek. Bűnösnek érezni önmagunkat, végső soron azt jelenti, hogy vágyunk e szeretetteljes szavakra. Ebből a találkozásból születik a megváltottság öröme, és megerősödik a meggyőződés, hogy Isten szeret minket.
Aki bűnösként térdelt le, szentként kel föl
Gyónni kellemetlen. Sok katolikus valahova a tudata peremére száműzi a gyónást. Ünnepek közeledtével nagyot nyög és rászánja magát, hogy aztán minél hamarabb visszatérjen az átlagos napokba, ahol nincsenek ilyen kényelmetlen dolgok.
Mások áhítják a gyónást és eget-földet bejárnak, amíg találnak papot, aki hajlandó fogadni őket, és óraszám hallgatni vallomásaikat, amelyekben nem annyira bűneik, mint pszichológiai állapotuk játssza a főszerepet. Ha aztán ezt a megértő gyóntatót távolabbra helyezik vagy netán Isten magához szólítja, beszüntetik a gyakori gyónást.
A két típusban közös tulajdonság: egyiknek se változtat életén a gyónás. Csak emberi kielégülést nyújt. Egyik eleget tett a törvénynek és hagyománynak, a másik jól kibeszélte magát és megkönnyebbült. De Isten maradt, ahol volt, és ők is maradtak, ahol voltak.
Pedig a bűnbánat szentségének az volna a rendeltetése, hogy Isten belépjen életünkbe és megváltoztassa azt.
Kövessük a feloldozás szövegét: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét; és én feloldozlak téged bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” Előfordulhat, hogy a gyóntató magában mondja el a bevezető mondatot és csak a szorosan vett feloldozás szavait mondja hangosan. A feloldozás természetesen ilyenkor is érvényes. A bevezető mondat azonban mégis nagyon fontos, mert föltárja a tartalmát annak, ami történik. Az Egyház szolgálata révén a bűnbánóban Jézus kereszthalának és föltámadásának ereje lép működésbe, és kiárad rá a mindent megújító Szentlélek. Nem az elkövetett bűnök puszta sztornírozása megy végbe, hanem Isten újjáteremtő műve. Aki bűnösként térdelt le, szentként kel föl. Aki a pusztulással volt eljegyezve, most a Szentháromság életét hordja magában. A csődre ítélt egzisztencia már a teremtő Szeretet edénye. „Aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17).
A gyóntatószék az új teremtés műhelye
A gyóntató pap az új teremtés – személyében jelentéktelen – eszköze. A kiengesztelődés szentségének lényege, hogy Isten csodát művel a megtérő szívében, magához ragadja őt és áthatja önmagával. A bűnök azért törlődnek el, mert nem férnek össze Isten szentségével, aki behatolt a gyónó életébe, és szeretetének perzselő lángjával birtokába vette azt.
Természetesen kívánatos, hogy a gyóntató olyan személy legyen, aki előtt a gyónónak nem esik nagyon nehezére föltárni lelkét. Mégis szögezzük le világosan, hogy ami a gyóntatóból igazán fontos a gyónásban, az nem a személyiség, hanem az apostoli hatalom: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak” (Jn 20,23). Nagyon nagy hiba azért halogatni a gyónást, mert nem vagyunk megelégedve a gyóntatókkal. A pap gyarló ember, ne akarjuk piedesztálra emelni, és ne várjunk tőle angyali tökéletességet.
Ha a gyónó lelki dolgokra vonatkozó kérdéseit is fölteszi a papnak, és kellő gyakorisággal járul a kiengesztelődés szentségéhez, a gyóntatás és lelkivezetés szolgálata minden nehézség nélkül összeköthető. Ilyen kapcsolat természetesen nem akármelyik gyóntatóval lehetséges, meg kell találnunk a megfelelő személyt, akihez bizalommal tudunk lenni, és akinek állásfoglalásait megbízhatónak tartjuk. Ez vidéken nagyobb nehézséget jelent, mint a nagyvárosban. Saját plébánosuk előtt sokan nem tudják föltárni intim világukat. Ilyenkor megközelíthető távolságban kell találni egy másik papot, és azt meghatározott időközökben fölkeresni. Amennyiben diakónust, szerzetest vagy érett hitű világi személyt választunk lelkivezetőnknek, akkor is célszerű állandó gyóntatóhoz járnunk, éspedig olyanhoz, akinek tanácsai nem ütik élesen a lelkivezető tanácsait. Hogy olykor-olykor nem ítélik meg a dolgokat egyformán, az természetes és elkerülhetetlen. Ha meggyőződtünk arról, hogy gyóntatónk hit és erkölcs dolgában töretlenül képviseli az Egyház tanítását, és tűrhetően tudunk kommunikálni vele, a gyóntatószéki szolgálat kereteiben kielégítő lelkivezetéshez juthatunk. Így azt a veszélyt is elkerüljük, hogy a lelkivezetés lelki fecsegéssé torzul.
A feloldozás Isten cselekvése és nem a papé
Nem azért megyünk gyónni, hogy pszichológiai kielégüléshez jussunk, nem is azért, hogy tanítást kapjunk. Ezek mind következményei lehetnek (s remélhetően lesznek is) gyónásunknak, de nem képezik annak fő tartalmát. A fő tartalom az, hogy Jézus Egyházában és saját lelkünkben az isteni élet új hulláma árad ki, amely begyógyítja a bűneink ütötte sebeket. Ehhez részünkről szükséges a hit, a megtérés elhatározása és a bűnvallomás. A gyóntató részéről egy szükséges: a feloldozás. Ezzel teszi értünk a legtöbbet, minden más csak kísérőjelenség. A gyónás szertartása szentség. Isten cselekvése, nem a papé.
A jó gyónás nemcsak eltörli a bűnöket, hanem megadja a szükséges kegyelmet a bűnök jövőbeni elkerüléséhez is. Számos gyónó ebben nem hisz, és ezért megreked bűneiben. Ha hinne, jobban haladna.
A célja tehát nem csak a bűnmentesség, hanem hogy elesettségünkben is újra megtapasztaljuk Isten atyai szeretetét, végtelen irgalmát és megbocsátását, hogy érezzük erejét, és egységben legyünk Vele.
Megtérés – bűnbánat
Szükséges továbbá a megtérés elhatározása. Mondhatnám úgyis: szükséges a bűnbánat. A két fogalom rokon értelmű, de mégis különbözik egy kicsit: egyrészt: a „bánat” szó érzelemre látszik utalni, jóllehet itt az akarat aktusáról van szó; másrészt: ebben az elhatározásban benne van az elégtétel elvégzésének szándéka is. Az ősegyházban csak vezeklés után kaptak feloldozást a bűnbánók, a jelen gyakorlat viszont később elvégzendő elégtételt szab ki. Hangoztatni kell, hogy ez lényeges része bűnbánatunknak. Ha nem értjük az elégtételt vagy problémát jelent az elvégzése, szólnunk kell a gyóntatónak. Amennyiben a gyónás után mégse végezzük el az elégtételt, ez nem teszi visszamenőleg érvénytelenné a gyónást, de vétkes mulasztás. Ha addig halogattuk, amíg elfelejtettük, mi is volt az elégtétel, következő gyónásunkban (vagy ugyanattól a gyóntatótól gyónáson kívül is) másik elégtételt kérhetünk. Mindezek fényében lényeges, hogy a gyóntatószékből távozva számontartsuk és mielőbb elvégezzük a penitenciát.
A „megtérés elhatározása” azonban sokkal több az elégtétel elvégzésének szándékánál. Szükséges, hogy a gyónás megtérést jelentsen, vagyis elfordulást a bűntől és odafordulást Istenhez, akit a jövőben teljes szívünkből törekszünk szeretni.
Mit kell mindenképp meggyónni?
Szükséges továbbá a gyónó részéről a bűnvallomás. Ha ez valamilyen okból gyakorlatilag lehetetlen (eszméletlen betegnél, süllyedő hajón vagy ehhez hasonló más szükséghelyzetben), el is maradhat; ha a hit és a megtérés elhatározása megvan, a feloldozás célba fog találni.
Átlagos esetben azonban szükséges, hogy a gyónó legalábbis minden halálos bűnét fajta és szám szerint megvallja. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy egy bűn halálos volt-e, jól tesszük, ha meggyónjuk, de nem vagyunk erre okvetlenül kötelezve, és tökéletes bánatot indítva áldozhatunk gyónás nélkül is. Egészséges lelkiismeretű embernél nem probléma annak megkülönböztetése, hogy hátat fordított Istennek (halálos bűn) vagy csak megbotlott a feléje vezető úton (bocsánatos bűn). Ha valaki lelki életet él és sűrűn gyón, annak életében a halálos bűn kivételes tragédia, mindennapi botlásai általában nem halálosak. Még tárgyilag súlyos bűnök esetén is, gyakran fönnállnak olyan szubjektív enyhítő körülmények (pl. a kellő pszichológiai szabadság hiánya), amelyek a bűnt bocsánatossá teszik.
Az aggályosságnak nevezett kényszerneurózis mindenütt halálos bűnöket lát, de az aggályosnak egyáltalán nem szabad arra hallgatnia, amit lelkiismeretének vél, holott valójában szorongásának tünete csupán; neki kizárólag a gyóntató utasításaira szabad hallgatnia.
Bár kötelezően csupán a súlyos bűnöket kell a gyónásba foglalni, mégis a lelki élet nem fog működni hosszú távon a bocsánatos bűnök megvallása nélkül. Aki Istent mindenek fölött akarja szeretni (márpedig az evangélium erre kötelez bennünket), annak valamennyi gyarlóságával föl kell vennie a harcot. Ebben pedig leghatékonyabb fegyverünk éppen a szentgyónás.
Gyónás – pszichoterápia
A pszichológus azt akarja elérni, hogy a személy jól érezze magát, be tudjon illeszkedni a társadalomba, és sikeres legyen, megvalósítsa önmagát. A gyóntatás és a lelki vezetés ellenben azt szeretné elérni, hogy az ember elég szabaddá váljon arra, hogy Istenért, és embertársaiért éljen. Az a lelkileg érett ember, aki odaajándékozza önmagát.
A szentgyónás Istentől érkező segítség, míg a többi emberi segítségnyújtás. A szentgyónás sikere nem függ a pap életszentségétől, ügyességétől, használt módszereitől. Neki csak ki kell mondania a formulát, és a megvallott bűnök bocsánatot nyernek.
Vagyis a szentgyónás az Istennel való kiengesztelődést és a megtérést, a lelki vezetés a keresztény számára az Isten akaratának felismerését és megvalósítását, a pszichoterápia pedig a személy kibontakozását akarja segíteni.
A szentgyónás mai formája
A gyónás külső kerete az idők során változott, lassanként alakult mai formája. Az első századokban úgy tartották, hogy a keresztség után elkövetett súlyos bűnök alól csak egyszer nyerhető feloldozás, a bűnöst kizárták a kegyelmi közösségből, s csak komoly bűnbánat és vezeklés után fogadták vissza, ami így igazi kegyelmi tény volt, tehát szentségi jellege volt: az Egyházzal való kibékülés a Szentlélek adományát, vagyis a kegyelmet jelentette, a feloldozást pedig csak püspök adhatta. Később terjedt el a jóval gyakoribb, rendszeres gyónás, míg végül a IV. Lateráni zsinat (1215) előírta, hogy a keresztény hívők a serdülőkor után évenként húsvét táján gyónjanak meg minden bűnt (elsősorban a súlyosakat, de ajánlatos a bocsánatosok alól is feloldozást kérni). Emellett nyilván fontos gyónni halálos bűn elkövetése esetén, ennek meggyónásáig nem is szabad áldozni.
Egy új, természetfölötti élet kalandja áll előttünk,
a sátán vereséget szenvedett, Isten öröme lakik bennünk.
Mi a szentgyónás?