Íme egy Morelli nevű olasz pszichológus írása a vírusfertőzés pszichoszociális hatásáról. Mindenképpen érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta.
„Hiszem, hogy a világmindenségnek megvannak a módszerei arra, hogy visszaállítsa a dolgok és törvényeinek egyensúlyát, amikor azok összezavarodtak.
A jelen pillanat, amit megélünk, anomáliákkal és paradoxonokkal teli, elgondolkodtat…
Egy olyan időszakban, amikor a környezeti katasztrófák által okozott klímaváltozás aggasztó mértéket öltött, Kína elsőként, aztán sokan mások utána blokádra kényszerülnek; a gazdaság összeomlik ugyan, de a környezetszennyezés jelentős mértékben csökken. A levegő minősége javul, ugyan maszkot hordunk, de lélegzünk.
Egy olyan történelmi pillanatban, amikor bizonyos diszkriminatív ideológiák és politikák újra működésbe lendülnek, a szánalmas múltra irányuló határozott visszautalással, egyszer csak megérkezik egy vírus, ami megtapasztaltatja velünk, hogy egy pillanat alatt diszkrimináltakká, szegregáltakká válhatunk, akiket megakasztanak a határokon, mert mi vagyunk, akik magunkban hordozhatjuk a betegséget. Akkor is, ha nem tehetünk róla. Akkor is, ha fehérek, nyugatiak vagyunk és business classon utazunk.
Egy olyan társadalomban, ami a termelékenységen és fogyasztáson alapszik, ahol napi 14 órát rohanunk a nem is tudjuk mi után, szabad szombatok és vasárnapok nélkül, pirosbetűs ünnepek nélkül, egyik pillanatról másikra itt a STOP. Egy helyben, otthon, nap, nap után. Számolgatjuk az időt, aminek már nem ismerjük az értékét, ha nem mérhető ellenszolgáltatásban, pénzben. Tudjuk még, hogy mihez kezdhetünk vele?
Egy olyan dimenzióban, ahol az emberi kapcsolatok, a kommunikáció, a társadalmi élet elsősorban a közösségi háló „tér nélküli” virtuális terében zajlik, ami a közelség illúzióját nyújtja nekünk, a vírus elveszi tőlünk a valós közelséget: ne érints meg senkit, semmi puszi, semmi ölelés, távolság, a nem érintkezés hidegsége.
Mennyire értékeltük le ezeket a gesztusokat és azok jelentőségét?
Egy olyan társadalmi szakaszban, ahol szabállyá vált, hogy csak magunkkal foglalkozunk, a vírus egy egyértelmű üzenetet hordoz: az egyetlen módja annak, hogy kimásszunk belőle az a kölcsönösség, az összetartozás érzése, a közösség, az érzés, hogy tartozunk valamihez, ami nagyobb nálunk, amivel törődni kell és ezáltal ő is törődik velünk. A megosztott felelősség, az érzet, hogy cselekedeteiden nem csak a saját sorsod múlik, hanem mindazoké, akik körülvesznek téged. És hogy Te is függsz tőlük.
Tehát ha befejezzük a boszorkányüldözést, hogy azt kérdezgessük magunktól: ki a hibás, vagy ez az egész miért történt, inkább azt kérdezzük meg magunktól mit tanulhatunk ebből ; hiszem, hogy mindannyiunknak van min elgondolkodni és tenni érte.
Mert a világmindenség és annak törvényei felé nagy adósságaink vannak. Pont a vírus érteti meg ezt velünk, nem kis áron.”