Húsvétra készülni a kiengesztelődés szentsége nélkül? Ezt most hogyan?

A rendszeresen gyónók, akik negyed évente vagy egy-két havonta éltek a bűnbánat szentségével, most fájdalmasan élik meg ennek a hiányát. Akik pedig egy évben csak egyszer tértek be a gyóntatószékbe, azok is többnyire a nagyböjtben tették ezt meg, ám ezúttal nincs rá lehetőségük.

A nem gyakorló katolikusokban, akik talán évtizedekkel ezelőtt, vagy netán még az elsőáldozásuk kapcsán gyóntak utoljára, most a járvány pusztításának gondolatára fölmerülhet a vágy, hogy még időben szembenézzenek mindazzal, ami miatt a lelkiismeretük háborog, s amivel – úgy gondolják – fájdalmas lenne szembenézniük az Isten színe előtt.

Nyilván mindenki abban reménykedik, hogy nem kapja el a vírust, vagy ha mégis, a szervezete legyőzi a fertőzést. Mégis ott motoszkál a fejünkben a gondolat: a járványnak vannak, lesznek halálos áldozatai – és ha én leszek az?

Annyi mindenben biztonságra törekszünk. Okosan otthon maradunk. A gyógyszertárba szájmaszkkal megyünk, hogy másokat ne veszélyeztessünk. Kezet mosunk, kilincset, billentyűzetet, telefont fertőtlenítünk. Igyekszünk elővigyázatosak lenni. A lelkünk ügyében még inkább szeretnénk nyugodtak lenni. Hogyan is volt annak idején a gyónás?

Az első, hogy őszintén bánjuk, amit nem úgy tettünk, ahogy helyes lett volna. Ami a szeretettel szembement. Amivel kárt okoztunk a kapcsolatainkban. Ártottunk önmagunknak, a környezetünkben élőknek. Amivel gyengítettük vagy megszüntettük az Istennel való kapcsolatunkat. Amivel eltértünk attól az iránytól, ami az örök élet felé vezet.

A lelkiismeretet el lehet nyomni, el lehet hallgattatni, mégis az ember érzi, hogy cipeli annak a terhét, amit rosszul tett, elkövetett gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással. Amikor akaratlanul is szembesülünk az élet végességével, fölhangosodik a lelkiismeretünk is. Érdemes hallgatni rá. De ha most nincs pap, akivel átbeszélhetnénk a dolgainkat, újra beállíthatnánk az iránytűnket, kimondhatnánk, megnevezhetnénk a bűnt, ami nyomaszt, és fogadhatnánk a feloldozást, ami valóban gyógyít és felszabadít?!

Háborúban, végveszélyben, rendkívüli helyzetben az Egyház fölkínálja az általános feloldozás lehetőségét.

Hogyan élhetünk ezzel most, a négy fal közé zárva? Először gondoljuk át, mit gyónnánk meg, ha lenne rá lehetőségünk. Őszintén bánjuk meg. Hozzunk elhatározást, hogy igyekezünk kerülni a bűnre vezető alkalmakat. Ha még jóvá lehet tenni, határozzuk el, hogy amint lehet, megtesszük.

Ebben az összeszedett lelki állapotban üljünk le a tévén, rádión vagy interneten keresztül sugárzott szentmiséhez. A szentmise bűnbánati résszel kezdődik. Ezt zárja le az általános feloldozás.

Az egyház mindig is arra bíztatott, hogy akinek az élete veszélybe kerül, például mert balesetet szenved vagy szívrohamot kap, amíg eszméleténél van, tartson őszinte bűnbánatot, és biztos lehet az Isten irgalmas megbocsátásában, még ha nem is jut be hozzá pap a kórházba. Azonban megmentik az életét, keressen föl egy papot, hogy a gyónás szentségében megkapja tőle a feloldozást.

Ugyanez érvényes a mostani rendkívüli helyzetre. Az az általános feloldozás, amit távolról, képernyőn vagy rádión keresztül kapunk, természetesen érvényes, de amint újra lehetőség lesz emberek közé menni, ki-ki menjen el egy paphoz gyónni.

Aki a gyónásban letette a terheit, bűneit, az örömmel járul szentáldozáshoz. Sokan mélyen átélik, hogy az oltáriszentség valóban erőforrás, táplálék, az áldozás az Istennel való egység megélésének kiváltságos alkalma. Nos, erre sincs lehetőség egy ideig. Volt a közelmúlt történelmének olyan időszaka, amikor a sorkatonák vagy a börtönben raboskodók, még ha papok voltak is, nem tudtak misén részt venni és áldozni. Nagy volt a hiányérzetük és a vágyódásuk, akárcsak most sokaknak.

Ez a vágyódás igen szoros egységbe forraszt Jézussal. Ezt a „vágyáldozást” szokták javasolni azoknak, akik még nem tudták egyházilag rendezni a kapcsolatukat, de meg van bennük az elszántság, hogy amint lehet, szentségi házasságot kötnek.

Aki a kedvesétől távol kénytelen hosszabb időt tölteni, annál jobban értékel aztán minden együtt töltött percet. Ha most a halál közelségének érzésével kezdünk megnyílni Isten gondviselő szeretete előtt, van esélye, hogy a veszély elmúltával nagyobb átéléssel, tudatossággal és örömmel folytatjuk a kapcsolatunkat azzal, aki átsegített minket ezen a nehéz időszakon.

Fotó: pixabay

www.szemlelek.net