Főtisztelendő Paptestvérek, kedves Hívek!
Sajátságos, különleges az idei Húsvétunk. A Covid-19 okozta járvány következtében, mint a világ oly sok más helyén, főegyházmegyénk székesegyházában és templomaiban is zárt ajtók mögött kerül sor a nagyheti és húsvéti liturgiánkra, a hívek jelenléte nélkül.
Minden bizonnyal szomorúság ül szívünkön, bizonytalanság keríthet hatalmába, aggodalmaskodunk és félünk. Féltjük az életünket, elképzeléseinket, terveinket. Annak a két tanítványnak képe idéződik fel előttem, akik húsvétvasárnap elindultak Emmauszba. Tanítványok, akik követték Jézus hívó szavát, és most úgy érzik, mindennek vége. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt” (Lk24,21), mondják csalódottan a hozzuk szegődött idegennek.
Tudják, hogy aznap reggel az asszonyok üresen találták a sírt. Tudják, hogy az apostolok közül páran jártak is a sírnál és mindent úgy találtak, ahogy az asszonyok mondták. De nem értik az eseményeket. Az apostolok sem értették, mert azok nem a számukra szokásos, „normális” tapasztalatok alapján előre kiszámítható módon történtek. S még mielőtt feltennénk a kérdést, hogy hogyan lehettek ennyire rövidlátóak, amikor annyiszor elmondta Jézus, hogy szenvednie kell, hogy meg fogják ölni, de harmadnapra feltámad, előbb gondoljunk saját magunkra. Hiszen nagyon jól tudunk mindent Krisztusról, a húsvéti eseményekről, jobban mint a két tanítvány, de a lényeget értjük-e? Húsvét a feltámadásról szól!
A két tanítvány abban reménykedett, hogy Jézus fogja megváltani Izraelt. És csalódtak. Mi miben reménykedünk? Mit remélünk Jézustól? Jézus nem Izrael megváltását ígérte, hanem az üdvösséget, Isten országát, a béke, az igazság és szeretet országát, az örök életet. A szükséghelyzet mostani napjai fájdalmasan ráébresztenek emberi végességünkre, kicsinységünkre. A tehetetlenség érzése „lemeztelenítve elénk állítja hamis és felszínes biztonságérzéseinket, amelyek segítségével meghatároztuk életeink forgatókönyveit, a terveinket, a szokásainkat és prioritásainkat” (Ferenc pápa szentbeszéde, 2020. március 27.) Belénkhasít a kérdés: mibe, kibe helyeztem eddig bizalmamat, mire alapoztam s hittem biztosnak így az életemet? A járvány rádöbbent, hogy pénz, hírnév, hatalom, függőségek nem nyújtanak védelmet, biztonságot, életet.
Valaki a csalódottan bandukoló tanítványok mellé szegődik. Nem ismerik fel, még csak gyanút sem fognak. Jézus magyaráz, türelmesen, hosszasan, kilométereken át. És a tanítványoknak lángol a szívük! Valaki kísérte, meghallgatta, biztatta őket. Biztosak lehetünk benne, hogy velünk is törődik: mellénk szegődött keresztségünkkor, és kísér hosszú kilométereken, egész életünkön át, ha szomorúan vánszorgunk, megvigasztal. Most is itt van velünk, mellettünk – még akkor is, ha csüggedt emmauszi tanítványokként esetleg nem vesszük észre, nem ismerjük fel.
Esteledik, mire megérkeznek, Jézus menne tovább. Nem kényszeríti rájuk magát, mint ahogy ma sem miránk. Ők azonban marasztalják. Minden bizonnyal most lelkesen marasztalnánk Őt mi is. Most különösen nagy szükségét érezzük annak, hogy résztvegyünk a nagyhét liturgiájában, most sokkal nagyobb meggyőződéssel, mint bármikor máskor valljuk boldogemlékű Áron püspökünkkel, hogy „nincs más, ki védelmet adjon, csak az Isten” (Csíksomlyói pünkösdi beszéd, 1949). Sokak számára nagy kérdőjel az, hogy miért éppen most elérhetetlen az istenháza. Pedig az Istennel való találkozás lehetősége az is, amiben most részünk van. Nem a megszokott, a hagyományos módon, ahogy eddig tettük. Rátalálni Istenre a mindennapjaikban, az életünk legapróbb mozzanataiban is, megtapasztalni az Ő jelenlétét mindig, mindenhol, mindenben – erre kaptunk lehetőséget a bezárt templomok, a megváltozott életmód által. Megtalálni az ünnep belső, igazi lényegét, tömjénfüst és kóruszengés nélkül is – ez az idei Húsvét nagy lehetősége. Amikor minden elhalkul, kiüresedik és elvesz körülöttünk, talán észrevesszük a mellénk szegődött Jézust. Őt, aki Húsvétkor feltámadt és az örök élet ígéretével visszatért közénk, és aki lángra gyújtja a szívünket.
A kenyértörésben az emmauszi tanítványok egyértelműen felismerik Jézust és még abban az órában útra kelnek, vissza Jeruzsálembe, hogy megvigyék az örömhírt. Nem számít, hogy sötét van, indulnak. Mert lángol a szívük, és a lángot tovább akarják adni másoknak is. Ezt a bátorságot, ezt a tetterőt kérjük mi is Jézustól! Ehhez viszont Húsvét igazi üzenete szükséges, a feltámadásba és a Feltámadottba vetett hit. A jelenlegi körülmények talán most még inkább a lényegre terelik figyelmünket.
Maradj velünk, Uram, tápláld és erősítsd életünket és közösségünket. Adj bátorságot, hogy a sötétség ellenére felkeljünk és elinduljunk. Add, hogy a próbatétel jelen idejét a döntés idejeként éljük meg. Segíts, hogy tudjunk dönteni, hogy mi az, ami számít, és mi az, ami elmúlik. Tudjuk különválasztani azt, ami szükséges, attól, ami nem az. Tudjuk életünk útját újból Feléd és embertársaink felé irányítani (v.ö. Ferenc pápa 2020. március 27-ei szentbeszéde).
Legyen számunkra ez a Húsvét a lángoló hit ünnepe, mit szívünkben élünk meg és onnan kifelé árasztunk, ünnepelve, hogy Krisztus feltámadt és velünk van életünk minden pillanatában!
