Május 13-án az imádságról szóló második katekézisét tartotta a Szentatya. Először arról beszélt, hogy lénye, szíve mélyén minden ember imádkozik, utána pedig a keresztény imának arról a jellegzetességéről beszélt, hogy benne ahhoz az Istenhez imádkozunk, aki Jézusban feltárta önmagát, és aki csak szeretetet ismer.

Ferenc pápa katekézisének teljes fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Ma megtesszük a második lépést az imádságról szóló katekézisek múlt héten megkezdett útján.

Az ima mindenkinek az életében jelen van: akármilyen vallású emberről legyen is szó, sőt valószínűleg azoknak az életében is, akik semmilyen valláshoz sem tartoznak. Az ima önmagunk rejtett mélyén születik, azon a belső helyen, amelyet a lelkiségi írók gyakran „szívnek” hívnak (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2562–2563). Tehát

az imádkozás nem valami mellékes dolog bennünk, nem valami másodlagos és elhanyagolható képességünk, hanem önmagunk legintimebb misztériuma. Ez a misztérium imádkozik bennünk.

Az érzelmek imádkoznak, de nem mondhatjuk, hogy az ima csak érzelem. Az értelem imádkozik, de az imádkozás nem csak szellemi cselekvés. A test imádkozik, de még a rokkantság legsúlyosabb állapotában is beszélhetünk Istennel. Tehát az egész ember imádkozik, ha a „szíve” imádkozik.

Az ima előrelendülés, önmagunk fölé emelkedő fohászkodás: olyasmi, ami személyünk legmélyén születik, és előrenyúlik, mert találkozásra vágyik. Ez a vágyakozás több mint szükséglet, több mint szükségszerűség: ez egy út. Az ima egy tántorgó „én” hangja, aki tapogatózva halad előre és keres egy „te”-t. Az „én” és a „te” közötti találkozást nem lehet számológéppel számítgatni: emberi találkozás, és a legtöbb esetben tapogatózva haladunk előre, hogy rátaláljunk a „te”re, akit az „énem” keres.

A keresztény ima forrásánál viszont kinyilatkoztatás áll: a „Te” nem maradt titokba burkolózva, hanem kapcsolatba lépett velünk.

A kereszténység az a vallás, amely folyamatosan Isten „megnyilvánulását”, feltárulását, epifániáját ünnepli.

A liturgikus év első ünnepnapjain ezt az Isten ünnepeljük, aki nem maradt rejtve, hanem felkínálja barátságát az embernek. Isten feltárja dicsőségét Betlehem szegénységében, a keleti bölcsek szemlélésében, a Jordánnál történő megkeresztelkedésben, a kánai menyegző csodájában. János evangéliuma összefoglaló kijelentéssel zárja a prológus nagy himnuszát: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Jézus volt az, aki kinyilatkoztatta nekünk Istent.

A keresztény ember imája egy végtelenül gyengéd arcú Istennel lép kapcsolatba, aki nem akar félelmet kelteni az emberben. Ez a keresztény ima első jellemzője.

Míg az emberek mindig is ahhoz voltak szokva, hogy kissé ijedten közelítsenek Istenhez, kissé félve ettől a lenyűgöző, de egyben félelmetes misztériumtól, míg ahhoz voltak szokva, hogy szolgalelkűen tiszteljék őt, mint egy alattvaló, aki nem akar tiszteletlen lenni urához, addig a keresztények úgy fordulnak felé, hogy merik őt bizalmasan „Atyának” szólítani. Sőt, Jézus másik szót használ: „apu”, „papa”, „édesapa”.

A kereszténység minden „feudális” jelleget kiküszöbölt az Istennel való kapcsolatból.

Hitünk örökségében nincsenek jelen olyan kifejezések, mint „alárendeltség”, „szolgaság” vagy „hűbéresség”; hanem olyan szavak érvényesülnek, mint „szövetség”, „barátság”, „ígéret”, „közösség”, „közelség”.

A tanítványokhoz intézett hosszú búcsúbeszédében Jézus ezt mondja: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki benneteket; és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon azért, hogy bármit kértek is az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (Jn 15,15–16). Ez egy biankó csekk: „Bármit kértek is az Atyától az én nevemben, megadom nektek.”

Isten a barát, a szövetséges, a vőlegény (a házastárs). Az imádságban bizalmi kapcsolatba léphetünk vele, olyannyira, hogy Jézus azt tanította nekünk a miatyánkban, hogy egy egész sor kéréssel forduljunk hozzá.

Istentől mindent, de mindent kérhetünk; elmagyarázhatunk neki mindent, elmesélhetünk neki mindent!

Nem számít, hogy az Istennel való kapcsolatunkban nem érezzük magunkat tökéletesnek: nem vagyunk jó barátok, nem vagyunk hálás gyermekek, nem vagyunk hű házastársak. Ő továbbra is szeret bennünket. Ez az, amit Jézus végérvényesen bizonyít az utolsó vacsorán, amikor azt mondja: „E kehely az új szövetség az én vérem által, amely értetek ontatik” (Lk 22,20). Ebben a mozdulatban Jézus elővételezi a vacsora termében a kereszt misztériumát. Isten hű szövetséges: ha az emberek nem szeretik többé, ő továbbra is szeret, még ha a szeretet a Kálváriára vezeti is. Isten mindig közel van szívünk ajtajához, és várja, hogy kinyissuk előtte. És néha kopogtat a szívünkön, de nem ront ránk: vár. Isten türelme velünk szemben olyan, mint egy apa türelme, egy olyan emberé, aki nagyon szeret bennünket. Azt mondanám, hogy egy apa és anya együttes türelme. Mindig közel van szívünkhöz, és amikor kopogtat, gyengéden és nagy szeretettel teszi.

Próbáljunk mindnyájan így imádkozni, lépjünk be a Szövetség misztériumába! Az imában vessük magunkat az irgalmas Isten karjaiba, érezzük, hogy beborít bennünket a boldogságnak az a misztériuma, ami a szentháromságos élet, érezzük magunkat olyan vendégnek, aki nem érdemelt ekkora megtiszteltetést! És ismételgessük Istennek imádságos csodálkozással: lehetséges, hogy te csak a szeretetet ismered?

Ő nem ismer gyűlöletet. Őt gyűlölik, de ő maga nem ismer gyűlöletet. Csak szeretetet ismer. Ilyen az az Isten, akihez imádkozunk.

Ez minden keresztény ima izzó magja. A szeretet Istene, a mi Atyánk, aki vár ránk és kísér bennünket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News