Kalkuttai Szent Terézről – vagy ahogyan világszerte ismerik és tisztelik, Teréz anyáról – nagyon sok életrajzi könyv jelent már meg. A Kairosz Kiadó által gondozott könyv elsősorban abban különbözik a korábbiaktól, hogy Teréz anya tudtával, engedélyével és tevékeny részvételével született.

A szerző, Navin Chawla a hindu vallás követője. Több mint húsz éven keresztül kísérhette figyelemmel a Szeretet Misszionáriusai rend albán származású alapítójának ténykedését, rendjének és hitvallásának terjedését. Könyvében Teréz anya és munkatársai visszaemlékezései alapján ismerhetjük meg a rend történetét. Egyik beszélgetésük során szóba kerültek a kezdetek, amikor Teréz anyának mindennap több kilométert kellett gyalogolnia, hogy találjon egy szobát, ahonnan elindulhat dolgozni. Kalkutta szentje csak annyit mondott: soha nem volt kétség benne, csupán kivételes boldogság, hogy Istent szolgálhatja. Teréz anya vallotta: „Nem azért kapjuk a hívást, hogy sikeresek, hanem hogy hűségesek legyünk.” A könyv írója hozzáteszi: Teréz anya életében, amely átívelte a XX. századot, „példát adott erről a hitről: az imába, a szeretetbe, a szolgálatba és a békébe vetett hitről”.

Teréz anya Agnes Gonxha Bojaxhiu néven született 1910. augusztus 26-án Szkopjéban, egy háromgyermekes család legkisebb gyermekeként. Egy nővére, Age és egy bátyja, Lazar volt. A város akkoriban az Albán Királyság része volt, amely az Ottomán Birodalomhoz tartozott. A kis Agnes édesapja jólelkű emberként sosem utasította el a szegényeket. Mélyen vallásos édesanyja mélyen nem csak szavakban hirdette Krisztust: sosem fordított hátat a szükségben szenvedőknek, akik az ajtaján kopogtattak, legyen szó élelemről, menedékről, ruháról vagy akár pénzről. „Megtanított bennünket Isten szeretetére és a felebarát szeretetére” – emlékezett vissza Teréz anya.

Agnes ötéves volt, amikor elvesztette az édesapját. Tizenkét éves korában érezte a vágyat először, hogy apáca legyen. A Loreto-i Rend nővéreként tizenhét évet tanított Kalkutta külvárosában, a Loreto-kolostorhoz tartozó St. Mary’s iskolában, amelynek az igazgatója is volt. Egyik tanítványa, Subashini, aki később Agnes nővérként lett a Szeretet Misszionáriusainak tagja, Teréz anya segítője, úgy emlékezett vissza, hogy Teréz anya már tanárnőként is arra biztatta idősebb diákjait, hogy látogassanak meg szükséget szenvedő betegeket a város kórházaiban és tanítsák a nyomornegyedek szegény gyermekeit.

A könyv szerzője szerint: ha egyetlen szóban kellene összefoglalni Teréz anya rendjének alaptézisét, akkor legegyszerűbben a „szomjazom” szóval lehetne megfogalmazni. A Szeretet Misszionáriusainak minden kápolnájában és otthonában megtalálható feszület fölé ezt a kifejezést írták, mely a spirituális szeretetre és az elfogadásra felszólító szimbolikus krisztusi segélykérés megnyilvánulása. Sőt a Szeretet Misszionáriusai mindegyikének emlékeztetőként is szolgál a rend általános céljáról, vagyis hogy a kereszten függő Jézus végtelen szomját imádságos, kontemplatív és vezeklő életmóddal kell oltaniuk. Hogy jobban megértsék a „szeresd és szolgáld a szegények fájdalmas álarca alatt rejtőző Krisztust” különleges hívását, a Szeretet Misszionáriusai készek a szenvedést, a lemondást és a halált is vállalni.

Navin Chawla idézi II. János Pál pápát: „Teréz anya jellemzi évszázadunk történetét. Bátran védelmezte az életet, minden emberi lényt úgy szolgált, hogy méltóságot és tiszteletet biztosított számukra, és az élet által legyőzöttekkel Isten gyengédségét éreztette.”

A kötet szerzője rövid történelmi áttekintésében felidézi: India 1947-es felosztását követően vallási zavargások törtek ki, és nyomukban százezreket elpusztító tömegmészárlások. Kalkuttában haldoklók és halottak lepték el az utcákat, elképzelhetetlen nyomor uralkodott, a betegségek és járványok melegágyaként. Ekkor lépett ki egy harmincnyolc éves apáca a nagyváros veszélyes utcáira. A kolostor biztonságot nyújtó falai közötti életből ott találta magát a megcsonkított testek és az éhezésbe belehalt tömegek „harcmezején”. Nem volt semmije, csak a rendíthetetlen hite, ami mindenen felülkerekedett, a legborzalmasabb dolgokon is. A könyv írója számára csak lassan világosodott meg, hogy Teréz anya Krisztushoz való hűsége milyen mély és teljes. Az első asszony, akit összeszedett Kalkutta utcáin, akinek arcát a hangyák és patkányok félig fölfalták, csakis az elhagyott Krisztus lehetett. Az általa alapított Haldoklók Házába került minden lesoványodott test a szenvedő vagy haldokló Krisztus volt. „Számára és a közössége számára Krisztus volt minden kitisztított leprás fekélyében, amit elláttak, minden gyermekben, akit megetettek, és minden vizeletben átitatott testben, amit megmosdattak.” Teréz anya maga mondta egyszer: „Különben legfeljebb csak néhány olyan felebarátomat tudnám ellátni, akit szeretek. Gyakran kérdezik tőlem, hogy vagyok képes egy leprás bűzlő sebét kitisztítani. Azt mondják nekem: »A világ minden kincséért sem csinálnánk.« Én meg azt válaszolom: »A világ minden kincséért én sem. De az Ő szeretetéért megtesszük«.”

Olvashatunk a könyvben egy Teréz anyával készült beszélgetést is. A kérdésre, hogyan látja saját teljesítményét, azt felelte: „Erre nem tudok válaszolni. Nem szabad elrontanunk Isten művét. Nem a dicsőségért vagy a pénzért dolgozunk. A nővérek felszentelt emberek. Ez szent szeretet. Mindez Jézusért van. Istenért munkálkodunk.”

A kötetet Kovács Tibor fordította, aki diplomataként, majd a Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ vezetőjeként szolgált Indiában.

Navin Chawla: Teréz anya

Kairosz Kiadó, 2019

Bodnár Dániel/Magyar Kurír