„Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak a tudata, hogy nem vagyunk.”
(Részlet Saint-Exupéry Citadella című művéből)
Antoine de Saint-Exupéry: Fohász
“Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!”
Százhúsz éve született, de egy jubileum halvány inspiráció. Mert Antoine de Saint-Exupéryt olvasni kell. Mindig, mindentől függetlenül. Ott a helye az állandók, a napi szellemi-lelki betevők polcán.
Bármikor kerül a kezembe valamelyik könyve, írása, belenézve már ott is az a semmivel össze nem hasonlítható borzongás, amit csak a nagyon igaz vált ki. Az evangélium, és a legnagyobb beavatottak. A Citadella, ha megtörve, félbehagyva is, örök fellegvár. Nehezen megmászható, de páratlan kilátást és védelmet nyújtó bölcseleti csúcs, romjában is inspiráló spirituális végállomás. Lentről alig látható éle égbe vesző magaslat. Mennyei oázis. Ledöbbent a teljesítmény, a törekvés igénye és módja. A fejedelem, az építő ember, az Istent-tanuló hegymászók, a munkájukkal imádkozók érettsége, amellyel sorról sorra haladva, kőről kőre fogva és fokról fokra jutva folyamatosan szembesülünk.
A lassan bontakozó, szövevényben maradt főmű, a Citadella a legterjedelmesebb Saint-Exupéry-szöveg. Egyébként nem írt sokat. Az életmű – a haditudósításokon túl – valójában pár kisregény, hosszabb elbeszélés. Nehezen találni nála lényegre törőbb alkotót. Ezért sem lep meg, hogy az 1926-ban Franciaországban közöletlenül maradt, és csak hatvanhárom évvel a szerző halála után, 2007-ben megjelentetett, majd 2019-ben, Az ember földje kötet részeként itthon is kiadott fiatalkori elbeszélése, a Manon, a táncosnő mennyire kész darab. Pedig a történet – már ha a cselekmény lenne fontos – banális. A jobb sorsról álmodó, ám a prostituáltmúlttól szabadulni képtelen lány/nő kiszolgáltatott figurája a kihasználtság és az elhasználtság levakarhatatlan bélyegével ismerős Dumas A kaméliás hölgy című regényéből-drámájából, Verdi Traviatájából, az akár „névadónak” is tekinthető Prévost abbé Manon Lescaut-jából, Massenet-től, illetve Puccinitől, aki később A fecskében még egyszer visszatért erre a szinte toposszá lett témára. De ugyanezt az érzelmi húrt pengeti a Waterloo Bridge filmváltozata, az egyiptomi regényíró, Nagíb Mahfúz Útvesztője vagy az olasz neorealisták sora. A franciáknál maradva Anatole France (és Massenet) szentté váló alexandriai kurtizánja, Thaisz sajátos kivétel. Hit általi száznyolcvan fokos lelki fordulata, megtisztulása, halála közeledtével a földi dolgokból való teljes spirituális kivonódása – szemben az őt megmentő sivatagi szerzetes, Paphnutius bukásával – inkább szimbolikus.
Saint-Exupéry szikár és tárgyilagos. Életképek, egymást követő, s mindinkább rövidülő, sűrűsödő jelenetek pergő párbeszédekkel, melankolikus önreflexiókkal. A végsőkig lecsupaszított, fókuszált szöveg, amely a végére szinte már-már poézissé, szabad verssé alakul át. Az olvasó a történések, a rövid belső monológok és a különböző korú, státuszú kuncsaftokkal való légyottok szituációs mozaikkockáiból alakítja ki az összképet, amely végül a Saint-Exupéryre olyannyira jellemző tűpontos lélekrajzot nyújtja. Ebben az elbeszélésben is az a legtöbb, amit nem mond el: ami a szemnek láthatatlan. Cseppet sem romantikus. Sajnáltatás nélkül kelt részvétet. Nem visz olyasféle tragédiába sem, amely az emlegetett irodalmi előképeknél szinte elkerülhetetlen. Elévülhetetlen modernsége a tőmondatokon, a félbehagyott gondolatokon világlik át. A világirodalom egyik legrövidebb „fejezete”: „– Sántítani fog – mondja a sebész. – Táncosnő voltam…” A zárás az érett, realista Saint-Exupéryé. A humanista dilemmája, aki a testi-fizikai korlátok ellenére, ha a siker kétesélyes is, hisz, hinni akar az újrakezdésben. Az alkotás erejében, a betöltésre váró tiszta, üres lap által keltett halvány reményben: „Az ember nem sírhat állandóan, így hát kapitulál. Erejét egy álmoktól mentes munkára pazarolja, egy vászon fölé hajolva, amely olyan fehér, csupasz, mint egy fal.”
Nem először itt, Az ember földje-kötetben látott napvilágot itthon, de az életmű nehezen hozzáférhető darabjai közé tartozik a Levél egy túszhoz. Rövid irodalmi remek ez is, alig negyedszáz oldalnyi. Egy 1940-es látogatás élményéből indul a feszült hangulatú, szomorú Lisszabonban: „ahol eljátszották a boldogságot, hogy Isten is elhiggye”. A város színpadias boldogságot mímelő magamutogatása nem fedi el a menedéket, megélhetést kereső menekültek, bevándorlók szomorúságát, nyomorát. E kiszolgáltatottak aggódása, ismerős lelkivilága pedig különböző emlékfoszlányokat elevenített fel az íróban. Az otthontól távol, „a szaharai években” pilótaként hasonlóan hontalanná vált szerző a folytonosan úton lévők szemszögéből fűzött ciklusba néhányat azokból a megélt tapasztalataiból, amikor egy-egy őszinte, megváltó erejű mosoly békét teremtett. De közben írói kétségeit is megosztja: „Félek, hogy a dolgok visszfényét tudom visszaadni, nem a lényegét. Az elégtelen szavak között elszökik az igazságom.” Pedig dehogy. Szerénykedő aggályossága különösen rokonszenvessé teszi. Mert, ha valaki, ő aztán igazán nem „tükör által homályosan” lát és közvetít.
És sorjáznak a képek, a példái… A háború előtt, Tournus mellett, egy éttermi ebéd a teraszon a haverokkal, és koccintás az idegen, ám a meghívás pillanatától barátokká váló külföldi uszály rakodókkal. Néma megértés a mosoly derítő békéjében. Aztán egy eset a spanyol polgárháború idején készített riport kapcsán, a bizalmatlan katalán anarchista milicisták fogságában. Halvány-bizonytalan mosollyal egy szál cigaretta kérése a „rabtartótól”, ami egyszerre megtöri és feloldja a feszültséget. Amikor egy gesztus és a viszonzott mosoly felszabadít. Az emberség felszínre törése, megmentő öröm: a rokonlelkűség fölfedezése. Intermezzóként egy eszmefuttatás az ember tiszteletéről. A befejezés: a bajtársiasság, a felebarátság, a barátság hazafias, kiterjesztett szeretethimnusza. Az összetartozásé. Levél egy túszhoz. Így vagy úgy, mindannyian túszok vagyunk. Ez a levél mindnyájunknak szóló üzenet. Közös és nagyon személyes. Mint az Örömhír.
„Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak a tudata, hogy nem vagyunk.”