Robert Sarah guineai bíborost leginkább talán a katolikus tanítás melletti kőkemény kiállása – ha tetszik, „konzervativizmusa” –, valamint az emberségünk alapjait támadó genderideológiávál és az iszlám fanatizmussal szembeni bátor állásfoglalásai tették világszerte ismertté. Az egyszerű afrikai életről, a kommunista diktátorokról, az életvédelem mérhetetlen fontosságáról, illetve a 20-21. század nagy pápáival ápolt bensőséges kapcsolatáról szóló tanúságtevő elbeszélései úgyszintén felbecsülhetetlenül értékesek. Jelen sorozatunkban a Nicolas Diat francia újságíró által összeállított, Isten vagy a semmi című beszélgetőkönyvből közlünk rövid részleteket.

– Az ön püspöki élete nem mutat-e bizonyos párhuzamosságot a krakkói Karol Wojtyłáéval, aki a kommunizmus ellen harcolt?

– Nem merném összehasonlítani magam Szent II. János Pál pápával, de nyilván ez egyszerre volt gazdagító és emberpróbáló korszak. 1984. március 26-ig, Sékou Touré haláláig folyamatosan nyomon követték tetteim és mozdulataim legkisebb részleteit. A temetése után nyilvánosságra hozott titkos információk szerint néhány hónappal halála előtt részletesen megszervezte letartóztatásomat és kivégzésemet. […]

A politikai ellenzéknek nem volt polgárjoga. Ha valaki egyszerű kritikai megjegyzést tett a nép nyomorára vonatkozóan, az a boirói táborban köthetett ki, ahol a katonát leírhatatlan kínzásokat alkalmaztak, amiről inkább nem beszélnék.

Az ország valóban egy pokoli spirálba került, és úgy látszott, semmi sem képes megállítani Sékou Touré ideológiai tébolyát. Vállalva a kockázatot, elhatároztam, hogy beszélek. Nem hagyhattam szó nélkül a drámai helyzetet. Több alkalommal kifejeztem véleményemet a nép nyomoráról, félelméről vagy a vezetők hazugságairól, országunk politikai, gazdasági vezetéséről. Egy nyilvános beszédben ez a mondat hangzott el tőlem, amelyet Sékou Touré soha nem bocsátott meg nekem: „A hatalom azokat használja, akiknek nincs meg a kellő bölcsességük, hogy megosszák a hatalmat.”

Magamban így gondolkodtam: „Harmincöt éves vagyok. Afrikában ez több mint egy élet fele.

Sok gyerek már születésekor meghal, és emberek sokasága ötvenévesen vagy korábban, akár húszéves kor előtt fejezi be életét. Nekem az Úrtól megáldottnak kell magamat tekintenem, hogy megértem ezt a kort. Most az a fontos, hogy egészen Istennek és szeretett népemnek szenteljem magam.

Mi jobbat remélhetek, mint Istenért, az igazság védelméért, az emberi méltóságért és a lelkiismeret szabadságáért meghalni.

El kell fogadni, hogy az ember elhagyja ezt a földet az Evangéliumért. Jézus azért halt meg, hogy tanúságot tegyen az igazságról: „Én arra születtem és azért jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra” (Jn 18,37).

Több száz órányi imádság után arra a következtetésre jutottam, hogy a halál lehet a legrosszabb, ami jöhet. Az életem semmi az ordító igazságtalanságokhoz, a rettenetes nyomorhoz és a megnevezhetetlen borzalmakhoz képest, amelyeknek naponta szemtanúja voltam. Terror uralkodott a családok mélyéig hatolva, ahol az apa attól tarthatott, hogy gyermekei megalkuvásból a diktatúrához csatlakozhatnak. Szólnom kellett még akkor is, ha életem volt a tét. […]

Tudatában voltam, hogy Sékou Touré a legrosszabra is képes, ha valaki ellentmond neki.

De továbbra is úgy gondoltam, hogy a harcom fontosabb, mint a saját túlélésem. Ha Isten engem szívesebben akart volna látni az Égben, késznek éreztem magam odajutni, miután megvédtem népemet az elnyomástól.

Első rész itt olvasható

www.vasarnap.hu