Imádkozzunk az áldott békéért, hogy ne a gyűlölet, hanem az irgalmas szeretet uralja világunkat. Imádkozzunk és emlékezzünk, lássuk, hogy milyen törékeny Isten alkotta szép világunk!
1940. november 27-én ... a „legionáriusok” a kora hajnali órákban több mint 60 személlyel végeztek a Bukarest közelében található jilavai börtönben, később pedig Nicolae Iorga egykori kormányfőt, valamint Virgil Madgearu korábbi minisztert is meggyilkolták.
„Akasztófákat emelünk, mert nagyon elszaporodtak a gonosztevők,
Tegnap még oroszlánként harcoltunk, ma az uzsorások nyúznak,
Élve keresztre feszítjük azokat, akik eladják a földünket,
Hadd körözzék őket a hollók, és verje őket az eső és a szél.”
(Vasgárdista vers 1927-ből)
1940. november 27-én álltak bosszút a vasgárdisták azokon a román politikusokon és tisztviselőkön, akik a korábbi években üldözték, és számos esetben halállal büntették a mozgalom tagjait. A „legionáriusok” a kora hajnali órákban több mint 60 személlyel végeztek a Bukarest közelében található jilavai börtönben, később pedig Nicolae Iorga egykori kormányfőt, valamint Virgil Madgearu korábbi minisztert is meggyilkolták. Bár a mészárlást feltehetően nem a Vasgárda vezetője, Horia Sima rendelte el, annak hatására a Romániát szeptember óta diktátorként kormányzó Ion Antonescu úgy döntött, eltávolítja a hatalom közeléből a paramilitáris szervezetet.
Fasizmus román kiadásban?
A Szent Mihály Arkangyal Légiót – melynek eredetileg csupán a katonai szárnyát hívták Vasgárdának, később azonban az elnevezés az egész szervezetre átragadt – a történészek sok esetben egyszerűen a fasiszta tömegmozgalmak román változataként jellemzik. A tagok életét meghatározó katonás rend és szigorú erkölcsi kódex, a sötétzöld egyenruha és lobogó, valamint a közös szimbólum, a – mártíromságot jelképező – börtönrács révén a Légió valóban számos rokon stílusjegyet mutatott a kortárs szélsőjobboldali paramilitáris szervezetekkel; az 1927-ben, Corneliu Zelea Codreanu által létrehozott mozgalom viszont mégis önálló eszmei alapokra és eltérő tömegbázisra épült. E különbségeket azért fontos hangsúlyozni, mert rávilágítanak a két világháború közti romániai társadalom sajátos viszonyaira.
Codreanu – a nyugati szélsőséges tömegmozgalmak vezéreihez hasonlóan – nacionalista, antikommunista és antiszemita nézeteket hirdetett, valamit elítélte a kapitalista berendezkedést, melyet a köznyomor és a korrupció fő felelősének tekintett. A fennálló rend alternatívájaként ugyanakkor – Hitlerrel, vagy Mussolinivel ellentétben – egy spirituális közösséget képzelt el. A Szent Mihály Arkangyal Légió – miként ezt neve és másik fontos szimbóluma, a hármas kereszt is mutatja – szorosan kötődött az ortodox kereszténységhez. A Légió nem a felsőbbrendű faj uralmát, vagy a tökéletes korporatív társadalmat akarta megteremteni, hanem programja szerint azért lépett fel, hogy a román nemzet az ősi vallási és népi tradíciókhoz forduljon, és ezáltal erkölcsileg is megtisztuljon. Egy kevéssé polgárosult, hatalmas agrárnépességgel rendelkező államban ezzel a – hagyományokra alapozó – utópisztikus vízióval jóval szélesebb tömegeket lehetett befolyásolni, mint a szociáldarwinizmus, az eugenika, vagy a korporativizmus eszméivel.
Codreanu mozgalma – ez is lényeges különbség – ráadásul nem az első világháború veteránjait, hanem az egyetemet végzett ifjúságot vonzotta leginkább, és a Romániát behálózó legionárius „fészkek” – katonai helyőrségek mintájára szervezett apró közösségek – révén idővel valóságos ellenkultúrát teremtett.
Játék a tűzzel
Látványos vallásossága miatt az ortodox klérus rövid időn belül pártfogásába vette a Légiót, de az is a mozgalomnak kedvezett, hogy – hibásan felfogott politikai érdekeiktől vezetve – a bukaresti kormányok rendre szemet hunytak a szélsőséges szervezkedések felett. Míg hazánkban Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter az 1930-as években gondosan ügyelt például arra, hogy a nyilasok ne juthassanak fegyverhez, addig román „kollégája”, Alexandru Vaida-Voevod a Légiót illetően a tűzzel játszott. Túl azon, hogy a miniszter 1930-ban eleinte támogatta Corneliu Codreanu csapatának nagyszabású – antiszemita és antikommunista jelszavakkal tüntető – besszarábiai felvonulását, a Vasgárda felállítását is jóváhagyta. Mi több, Vaida-Voevod állítólag a Légió katonai szárnyának névadásában is segédkezett.
Ez azért tekinthető súlyos felelőtlenségnek, mivel a mozgalom nyíltan deklarálta, hogy kész erőszakkal is véget vetni a bukaresti elit által folytatott – hagyományos – franciabarát politikának, mely korábban egyfelől Románia területi igényei miatt tűnt célszerűnek, másfelől pedig kulturális elköteleződést jelentett a nyugat-európai eszmék és értékrend irányában. Codreanu már 1927-től azt hirdette, hogy a – gyakorlatban valójában felemásan érvényesülő – demokratikus, liberális eszmék csupán a román nemzet meggyengítésére alkalmasak, és ezáltal a gazdag zsidóság, valamint a kelet felől fenyegető kommunisták érdekeit szolgálják. A Légió kapitánya ezzel szemben az eszményi Romániáért egy halált és erőszakot kultiváló mozgalom élén kívánt harcba szállni, mely – végletekig fanatizált hívekkel a soraiban – már a kezdetekkor sem válogatott az eszközökben.
Codreanuék menetelése 1930-ban, Máramarosban kis híján pogromba torkollott, aminek eredményeként Vaida-Voevod végül visszavonta a besszarábiai felvonulásra adott engedélyt, és pert indított a Vasgárda kapitánya ellen. A hatalom szigorú fellépése szintén a legionáriusok népszerűségét növelte, hiszen hitelesebbé tette rendszerellenes küzdelmüket.
Nicadorok, Decemvirek és Bosszúállók
A következő évtized során a román kormányok több alkalommal is betiltották a Légiót, a parasztpárt és a liberálisok által folytatott ádáz hatalmi harc során azonban újra és újra kiskapu nyílt számára, hogy visszatérjen a „legális” politizálás útjára. Ez annak ellenére sem változott, hogy a Vasgárda halálosztagai az évek alatt több alkalommal is véres bosszút álltak azokon, akik kísérletet tettek a mozgalom visszaszorítására. 1933 végén például Ion G. Duca miniszterelnök betiltotta a Légiót, amire válaszul a Nicadorok nevet viselő alakulat merényletet hajtott végre ellene. A kormányfő meggyilkolása ellenére – és egy másik brutális kivégzés dacára, melyet 1936-ban a „Decemvirek” követtek el – 1937-ben a mozgalom ismét lehetőséget kapott arra, hogy megmérettesse magát a választásokon, és a törvényhozás harmadik erejévé lépett elő.
Miután II. Károly (ur. 1930–1940) – részben éppen a Vasgárda előretörése miatt – 1938 februárjában „királydiktatúrát” vezetett be Romániában, a hatóságok kísérletet tettek a szervezet lefejezésére. Áprilisban letartóztatták, majd novemberben – egy állítólagos szökési kísérlet során – meggyilkolták Corneliu Codreanut, és ezzel egy időben hajtóvadászatot indítottak a magasabb rangú legionáriusok, valamint a halálosztagok tagjai ellen. A később mártírként tisztelt kapitány megölése újabb erőszakhullámhoz vezetett: revánsra ösztönözte a Vasgárda tagjait, akik „Bosszúállókként” számos vezető politikussal – pl. Armand Călinescu miniszterelnökkel is – végeztek Bukarest utcáin.
A szervezet megsemmisítése azért sem sikerülhetett, mert az 1938 során külföldre menekülő legionáriusok Berlinben szívélyes fogadtatásban részesültek. Ez legfőképpen azzal magyarázható, hogy Codreanu 1933 óta külpolitikai irányváltást sürgetett, és a lehető leghamarabb a tengelyhatalmakhoz kívánt csatlakozni. Miután a második világháború előestéjén II. Károly nyugati szövetségeseire próbált támaszkodni a kelet-európai térségben mind komolyabb befolyást szerző Németországgal szemben, a befogadott vasgárdisták adukártyává váltak Hitler kezében. Amikor 1940 nyarán Nagy-Britannia kivételével valamennyi hadviselő fél elbukott a nácikkal szemben, a Légió új vezetője, Horia Sima – német közbenjárásra – visszatérhetett hazájába, sőt, miniszteri széket kapott a kormányban.
A legionárius állam
Mint ismeretes, Románia 1940-ben súlyos területi veszteségeket szenvedett el: először – júniusban – Besszarábiáról kényszerült lemondani a Szovjetunió javára, majd a második bécsi döntés eredményeként augusztus végén Magyarország is visszaszerezte Észak-Erdélyt. A csapások sorát a Bulgáriával kötött szeptember 7-i krajovai egyezmény zárta, mely Dél-Dobrudzsa átadására kötelezte Bukarestet. A diplomáciai kudarcok megrendítették II. Károly helyzetét, és lehetőséget teremtettek a Vasgárda, valamint a németbarátsága miatt szintén ellenzékbe szorult Ion Antonescu tábornok számára, hogy lemondassák a királyt, és 19 éves fiát, Mihályt (ur. 1927–1930/1940–1947) ültessék a trónra. Az uralkodócserét szeptember 14-én puccs követte, melynek eredményeként Antonescu és Sima megalapította a „legionárius államot”: az új rendszerben a tábornok „nemzetvezetői” – Conducător – titulust nyert, a Vasgárda feje pedig a diktátor helyettesévé lépett elő, és mozgalma lett az egyetlen legális politikai szervezet Romániában.
A hatalomátvétel természetesen gyors nácibarát fordulatot hozott. Antonescuék hamarosan a nürnbergi faji törvényekhez hasonló zsidóellenes jogszabályokat fogadtak el, majd novemberben Bukarest csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, és – a gazdag szénhidrogénforrások háborítatlan kiaknázása érdekében – német csapatok vonultak be az országba. Ezzel egy időben ugyanakkor Sima és a Conducător között a mélyben komoly hatalmi harc dúlt, mely sok tekintetben az 1940. november 27-i vérengzéssel tört a felszínre. A Vasgárda már az őszi hónapokban suttogó propagandát indított Antonescu ellen, egyebek mellett szabadkőművességgel és gyengeséggel vádolva meg a diktátort. A legionáriusok legsúlyosabb sérelmét az jelentette, hogy a Conducător nem volt hajlandó statáriális eljárásban ítélkezni azon politikusok és tisztviselők ellen, akik 1938–40 között szerepet játszottak Codreanu és más vasgárdisták kivégzésében.
Véres végjáték
A nemzetvezető „puhaságát” megelégelve 1940. november 27-én, nem sokkal éjfél után egy csapatnyi legionárius betört a főváros közelében fekvő jilavai börtönbe, és lemészárolta azt a 64 politikai foglyot, akiket – a Vasgárda elleni hajtóvadászat miatt – Antonescu bíróság elé akart állítani. A nap folyamán az ország más pontjain Nicolae Iorga korábbi miniszterelnök, valamint Virgil Madgearu egykori ipar- és kereskedelemügyi miniszter is a halálosztagok áldozatául esett. A vérengzés Sima tudta nélkül és – feltehetően – akarata ellenére zajlott le, az eset azonban így is rávilágított a Vasgárda fanatizmusára és kezelhetetlenségére, és arra ösztönözte Antonescut, hogy eltávolítsa a szervezetet a hatalomból. Miután 1941 januárjában Hitler – egy bizalmas találkozó során – jóváhagyta a Conducător tervét, a hónap végén egy német katonatiszt bukaresti meggyilkolása ürügyet is szolgáltatott arra, hogy a hivatalos szervek megkezdjék a legionáriusok lefegyverzését. A Vasgárda felszámolására indított akció végül több napos zavargásba és egy véres pogromba torkollott, amely – bestialitásával – az egész világot megdöbbentette.
A Wehrmacht támogatásának köszönhetően Antonescu végül győzelmet aratott a Légió felett: Horia Simát – több harcostársával együtt – Buchenwaldba szállították, és egészen addig őrizet alatt tartották, míg 1944 nyarán Románia ki nem ugrott a háborúból. Ekkor szabadon engedték, és egy nácibarát bábkormány megalakításával bízták meg. A vasgárdisták döntő többsége a frontvonalra került, és a Conducător gondoskodott róla, hogy a legionáriusoknak csupán töredéke élje túl a második világháborút.
