Al-Szisztani ajatollahnak volt egy mondata, melyet próbálok pontosan felidézni: az emberek vagy testvérek a vallás alapján, vagy egyenlőek a teremtés alapján. Testvériség és egyenlőség, de az egyenlőség alá nem mehetünk.
Úgy vélem, ez egyúttal kulturális út is. Gondoljunk csak magunkra, keresztényekre, a harmincéves háborúra, a Szent Bertalan-éjszakára, hogy példát mondjak. Gondoljunk erre! Ahogyan nálunk is változik a mentalitás. Mert hitünk felfedezteti velünk, hogy erről van szó, hogy Jézus kinyilatkoztatása a szeretet, és a szeretet erre késztet bennünket. De hány évszázad kell, mire megvalósítjuk?!
Ez fontos, az emberi testvériség, az, hogy emberként mindnyájan testvérek vagyunk. És tovább kell haladnunk a többi vallással. A II. vatikáni zsinat nagy előrelépést tett ezen a téren; és aztán az intézmények is: a Keresztény Egység Tanácsa és a Vallásközi Párbeszéd Tanácsa. Ayuso bíboros ma elkísér bennünket. Mivel emberi [lény] vagy, te Isten gyermeke vagy, és a testvérem vagy, pont! Ez lenne a legnagyobb útmutatás, és sokszor kockáztatni kell, hogy megtegyük ezt a lépést.
Március 8-án iraki apostoli útjáról hazatérőben is elbeszélgetett a Szentatya az újságírókkal a repülőgép fedélzetén. Itt ejtett szót a szeptemberben esedékes budapesti látogatásról is.
A sajtókonferencia főbb témái voltak: Nőnap-férfinap. Ellátogat-e a pápa Libanonba, Szíriába, Jordániába? Tanulmányoznunk kell az emberi testvériségről szóló nyilatkozatot és enciklikát. Össze kell fogni a többi vallással. Találkozás Al-Szisztani ajatollahhal. A mindennapok szentjei. Hogyan dönti el, hogy mely országokba látogat el? Szeptemberben részt vesz a nemzetközi eucharisztikus kongresszus zárómiséjén Budapesten. Az iraki keresztények élete. A migráció problémája, kettős joga. Mit érzett, amikor a karakosi emberekkel találkozott? A megbocsátás evangéliumi üzenete. Lesznek-e újra szokásos általános kihallgatások? Döntő fontosságú a néppel való kapcsolattartás. Nyilatkozzanak, akik fegyvereket adnak el az Iszlám Államnak! Küzdenünk kell az emberkereskedelem ellen és a nők méltóságáért!
A pápa sajtótájékoztatójának teljes magyar fordítását közreadjuk.
Matteo Bruni:
– Jó napot, Szentatya! Jó napot mindnyájatoknak! Köszönet ezért a rendkívüli útért, mely érintette ennek az országnak a történelmét, sok helyét, és megérintette sok iraki ember szívét, és annak a sok embernek a szívét is, akik követni tudták ezeket a napokat. Köszönet újságíró kollégáimnak is munkájukért! Itt van Mons. Dieudonné Datonou is, aki ennek az útnak a megvalósításán dolgozott… Az „új seriff”! Neki is köszönjük a munkáját, annak tudatában, hogy számíthatott az Államtitkárság utazásokért felelős irodájának tapasztalataira, valamint a Szentszék más szervezeteinek tapasztalatára, melyek részt vesznek az utak szervezésében.
[A Szentatyához fordulva:] Most szólhat pár üdvözlő szót, ha szeretne, utána pedig az újságírók fognak feltenni kérdéseket ezekről a napokról.
Ferenc pápa:
– Először is köszönöm munkátokat és társaságotokat… és fáradtságotokat!
Azután, ma nőnap van: köszöntöm a nőket! Nőnap… Szoktuk mondani: miért nincs férfinap is? Amikor találkoztam az elnök [az iraki köztársasági elnök] feleségével, neki is azt mondtam: „Mivel mi férfiak állandóan ünnepelünk!” Kell ünnep a nők számára. Az elnök felesége jól beszélt a nőkről, ma gyönyörű dolgokat mondott nekem: beszélt arról az erőről, amely a nőkben rejlik, hogy előrevigyék az életet, a történelmet, a családot… sok mindent. Köszöntök mindenkit!
Harmadszor: ma van a COPE újságírónőjének a születésnapja, nem máskor! Isten éltesse! Meg kell ünnepelnünk… Majd meglátjuk, hogyan… Most tiétek a szó.
Matteo Bruni:
– Az első kérdés, Szentatya, az arab világból jön, Imad Atrachtól, a Sky News Arabia újságírójától.
Imad Abdul Karim Atrach (Sky News Arabia):
– Szentatya, két évvel ezelőtt Abu-Dzabiban találkozott [Ahmed] et-Tajjebbel, az al-Azhar imámjával, és aláírták a Nyilatkozatot a testvériségről. Három nappal ezelőtt találkozott Al-Szisztanival: el lehet képzelni, hogy lesz valami hasonló [találkozó] az iszlám síita oldalával is? És egy másik kérdés Libanonnal kapcsolatban: Szent II. János Pál azt mondta, hogy [Libanon] több, mint egy ország, [Libanon] egy üzenet. Libanoniként sajnos azt kell mondanom, hogy ez az üzenet eltűnőben van. Számíthatunk arra, hogy a közeljövőben Libanonba látogat? Köszönöm!
Ferenc pápa:
– A [2019.] február 4-i abu-dzabi dokumentumot a nagyimámmal titokban készítettük, hat hónapon át, imádkozva, gondolkodva, a szöveget javítgatva. Ez volt – kissé elbizakodottnak tűnhet ezt mondani, vegyétek elbizakodottságnak – az első lépés afelé, amit Ön kérdez tőlem. Mondhatjuk, hogy ez [az Ali al-Szisztanival való találkozás] a második, és lesznek továbbiak is.
Fontos ez, a testvériség útja!
Aztán a két dokumentum: az abu-dzabi dokumentum felerősítette bennem a testvériségre való törekvés vágyát, és megjelent a Fratelli tutti [enciklika]. Mindkét dokumentumot tanulmányozni kell, mert ugyanabba az irányba haladnak, igyekeznek… a testvériségről. Al-Szisztani ajatollahnak volt egy mondata, melyet próbálok pontosan felidézni:
az emberek vagy testvérek a vallás alapján, vagy egyenlőek a teremtés alapján. Testvériség és egyenlőség, de az egyenlőség alá nem mehetünk.
Úgy vélem, ez egyúttal kulturális út is. Gondoljunk csak magunkra, keresztényekre, a harmincéves háborúra, a Szent Bertalan-éjszakára, hogy példát mondjak. Gondoljunk erre! Ahogyan nálunk is változik a mentalitás. Mert hitünk felfedezteti velünk, hogy erről van szó, hogy Jézus kinyilatkoztatása a szeretet, és a szeretet erre késztet bennünket. De hány évszázad kell, mire megvalósítjuk?!
Ez fontos, az emberi testvériség, az, hogy emberként mindnyájan testvérek vagyunk. És tovább kell haladnunk a többi vallással. A II. vatikáni zsinat nagy előrelépést tett ezen a téren; és aztán az intézmények is: a Keresztény Egység Tanácsa és a Vallásközi Párbeszéd Tanácsa. Ayuso bíboros ma elkísér bennünket. Mivel emberi [lény] vagy, te Isten gyermeke vagy, és a testvérem vagy, pont! Ez lenne a legnagyobb útmutatás, és sokszor kockáztatni kell, hogy megtegyük ezt a lépést. Ön tudja, hogy van néhány kritika: hogy tudniillik „a pápa nem bátor, a pápa felelőtlen, a katolikus tanításnak ellentmondó lépéseket tesz, egy lépésre van az eretnekségtől…” Vannak kockázatok. De ezeket a döntéseket mindig imádságban, párbeszédben hozom meg, előtte tanácsot kérek, és alaposan átgondolom. Nem önkényes ötletek, és a zsinat által kijelölt irányt követik. Ez tudom válaszolni az Ön első kérdésére.
Nézzük a második kérdést: Libanon egy üzenet. Libanon szenved, Libanon több mint egyensúly, a sokszínűség terén gyenge, vannak elemei, melyekkel nincs kibékülve, de ereje a nagy, egységes nép, és a cédrusok is. Raï pátriárka kérte, hogy a mostani utazás során álljunk meg Bejrútban, de ez kissé kevésnek tűnt nekem. Morzsa egy [nagy] problémának, egy országnak, mely szenved, mint Libanon. Írtam neki levelet, megígértem, hogy elutazom oda. De Libanon jelenleg válságban van, mégpedig – nem bántóan akarom mondani – életválságban. Libanon rendkívül nagylelkűen fogadja be a menekülteket… Ez a második utazás.
Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya! A második kérdést Johannes Neudecker teszi fel, a DPA német hírügynökségtől.
Johannes Claus Neudecker (DPA német hírügynökség):
– Köszönöm, Szentatya! Az én kérdésem is az Al-Szisztanival való találkozóval kapcsolatos. Az Al-Szisztanival való találkozás mennyire volt üzenet Irán vallási vezetőinek is?
Ferenc pápa:
– Azt hiszem, egyetemes üzenet volt. Kötelességemnek éreztem, hogy a hit és bűnbánat eme zarándoklatán felkeressek egy nagyszerű, bölcs embert, Isten emberét. Ezt csak őt hallgatva lehet érzékelni… Ha már „üzenetekről” beszélünk, azt mondom: mindenkinek szóló üzenet, mindenkinek szóló üzenet! Ő olyan ember, akinek megvan az a bölcsessége…, és az óvatossága is. Azt mondta nekem: „Tíz éve – azt hiszem, így mondta – nem fogadok olyan embereket, akik más céllal, politikai vagy kulturális céllal látogatnak el hozzám, nem, [csak azokat fogadom,] akik vallásos céllal keresnek.” Nagyon tisztelettudó volt, nagyon tisztelettudó volt a találkozásunkkor, és megtisztelve éreztem magam. Az üdvözléskor is: ő, aki sosem áll fel, kétszer is felkelt, hogy üdvözöljön. Alázatos és bölcs ember.
Jót tett a lelkemnek ez a találkozás. Fényt jelent. Ilyen bölcs emberek mindenhol vannak, mert Isten bölcsessége beterítette az egész világot.
Ugyanez érvényes a szentekre is, akik nemcsak azok, akiket oltárra emelnek. Ők a mindennapok szentjei, azok, akiket én a
„szomszédos ajtó szentjeinek” nevezek, azok a szentek – férfiak és nők –, akik koherensen élik hitüket, bármilyen hit legyen is az, akik koherensen élik az emberi értékeket, koherensen [élik] a testvériséget.
Úgy gondolom, fel kellene fedeznünk ezeket az embereket, ki kellene emelnünk őket, mert sok példa van… Amikor botrányok vannak, az Egyházban is, sok a botrány, és ez nem segít…, mutassuk fel azokat az embereket, akik keresik a testvériség útját, a szomszédos ajtó szentjeit, és biztosan találunk ilyet saját családunkban is: egy nagypapát, egy nagymamát… Biztosan!
Matteo Bruni:
– A harmadik kérdést éppen Eva Maria Fernández Huescar teszi fel (a COPE-tól), akit még egyszer szívből köszöntünk.
Eva Maria Fernández Huescar (COPE 31H csatorna):
– Szentatya, milyen jó, hogy újra sajtótájékoztatón vehetünk részt! Rendkívül jó!
Az elmúlt napokban iraki útjának óriási visszhangja volt az egész világon. Gondolja, lehet ez pápaságának az útja? Azt is mondták, hogy ez a legkockázatosabb: félt-e valamikor az út során? És most, hogy folytatódnak az utazások, és hogy lassan befejezi pápaságának nyolcadik évét, Ön továbbra is úgy gondolja, hogy pápasága rövid lesz? És aztán a mindenkori nagy kérdés, Szentatya, a nagy kérdés: visszatér-e valaha Argentínába? És látva, hogy vannak spanyolok, én is az vagyok: eljön-e a nap, amikor a pápa Spanyolországba jön? Köszönöm, Szentatya!
Ferenc pápa:
– Köszönöm, Éva! Kétszer ünnepeltettem a szülinapodat: egyszer korábban, másodszor túl későn.
Az utolsóval kezdem, ami egy kérdés…, értem…, mert ott van az én újságíró barátomnak, az orvos Nelson Castrónak a könyve: készített egy könyvet az elnökök betegségéről, és egyszer azt mondtam neki, már Rómában: írnod kellene egy könyvet a pápák betegségeiről is, mert érdekes lenne megismerni a pápák betegségeit, legalábbis az utóbbi idők néhány pápájáét. Elkezdte csinálni; készített velem interjút; megjelent a könyv. Azt mondják, jó, még nem láttam. Ő feltett nekem egy kérdést: „Ha lemond – [arról beszéltünk, mi lenne] ha meghalok vagy ha lemondok –, ha lemond, visszatér-e Argentínába, vagy itt marad?” – „Nem térek vissza Argentínába – ezt mondtam –, hanem itt maradok, az egyházmegyémben.” Arra a hipotézisre – ez kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, hogy mikor megyek Argentínába, vagy miért nem megyek oda – mindig kissé ironikusan válaszolok: hetvenhat évet voltam Argentínában, nem elég?
De van egy dolog, amiről nem tudom, miért nem beszélnek: be volt tervezve egy út Argentínába 2017 novemberére. A munka elkezdődött: Chilén, Argentínán és Uruguayon dolgoztunk. De aztán – november végén lett volna –, de aztán, abban az időszakban Chilében választási kampány zajlott, mert azokban a napokban, decemberben megválasztották Michelle Bachelet utódját, és nekem a kormányváltás előtt kellett mennem, nem mehettem később. De elmenni januárban Chilébe, és még januárban Argentínába és Uruguayba nem volt lehetséges, mert a január olyan a két ország számára, mint nekünk az augusztus, a július-augusztus. Újragondolva a dolgot elhangzott a javaslat: miért ne vegyük be Perut? Peru ugyanis kimaradt az Ecuador–Bolívia–Paraguay út során. Így született meg a januári chilei és perui út. Ezt azért akarom elmondani, hogy ne fantáziáljanak „pátriafóbiáról”. Amikor lehetőség nyílik rá, meg kell tenni, mert ott van Argentína, Uruguay és Brazília déli része, mely nagyon nagy és összetett kulturális valóság.
Még az utazásokról: az utazásokról való döntéshez meghallgatok másokat; meghívás rengeteg van. Meghallgatom a tanácsosok tanácsát, és az emberek tanácsait is. Előfordul, hogy jön valaki, és én azt mondom: mit gondolsz, el kell mennem arra a helyre?
Jó nekem meghallgatni [másokat], ez segít, hogy később meghozzam a döntéseket. Meghallgatom a tanácsadókat, és végül imádkozom, imádkozom, sokat gondolkodom, egyes utakon nagyon sokat gondolkodtam.
És aztán a döntés belülről jön: csináljuk! Szinte ösztönös [a döntés], de mint egy érett gyümölcs. Hosszú folyamat. Egyesek nehezebbek, mások könnyebbek.
A döntés erről az útról távolabbra nyúlik vissza: az első meghívás az előző nagykövettől jött, egy gyermekorvostól, aki Irak nagykövete volt: kiváló asszony, kiváló, nagyon szorgalmazta. Aztán jött az olaszországi nagykövet, aki harcos asszony. Aztán jött az új vatikáni nagykövet, aki küzdött. Először is, az elnök jött el. Ezek a dolgok bent maradtak. De van egy korábbi dolog, amit szeretnék megemlíteni: egyikőtök nekem ajándékozta Az utolsó lány spanyol kiadását [Nadia Murad a szerzője, magyarul: Libri, 2018]. Én olaszul olvastam. Aztán odaadtam Elisabetta Piquének, hogy olvassa el. Elolvasta? Többé-kevésbé… A jezidikről szól. Nadia Murad elmeséli azt a borzalmas, rettenetes dolgot… Javaslom, olvassátok el. Egyes részeknél, mivel életrajzi könyv, kissé nehéznek tűnhet, de számomra ez volt a legfőbb indítéka döntésemnek.
Ez a könyv dolgozott belül, belül…
És akkor is, amikor Nadiát hallgattam, aki eljött ide [a Vatikánba], hogy elmondja nekem a dolgokat… Szörnyű! Aztán, a könyvvel, mindezek a dolgok együtt vezettek a döntéshez, gondolva mindenre, az összes problémára, a sok nehézségre… De végül megszületett a döntés, meghoztam.
Aztán a pápaság nyolcadik éve. Nem tudom, csökken-e az utak száma, vagy sem, de azt bevallom, hogy ezen az úton sokkal jobban elfáradtam, mint a többin. A 84 [év] nem jár egyedül! Vannak következményei… De majd meglátjuk!
Most [szeptemberben] Magyarországra kell mennem a nemzetközi eucharisztikus kongresszus zárómiséjére. Nem országlátogatás, hanem a misére megyek. De Budapest két órányi autóútra van Pozsonytól: miért ne tegyünk egy látogatás a szlovákokhoz? Nem tudom… Így kezdődnek a dolgok…
Aaron Patrick Harlan (The Washington Post):
– Köszönjük, Szentatya! Ennek az útnak nyilvánvalóan rendkívüli jelentősége volt azok számára, akik láthatták Önt, de az események alkalmával megteremtődtek a vírus terjedésének feltételei, különösen az oltatlan, összezsúfolódott emberek között, miközben énekeltek. Amikor mérlegelte az utazást, és azt, amivel az út járhat, vajon figyelembe vette-e azt a tényt, hogy azok az emberek, akik eljönnek, hogy láthassák, megbetegedhetnek, sőt meghalhatnak? Elmondaná nekünk, milyen gondolatai és várakozásai voltak?
Ferenc pápa:
– Amint az előbb mondtam, az utazásokat sokat „kavargatom” az időben, a lelkiismeretemben, és ez az egyik dolog, ami leginkább erőt adott, erőt…
Sokat gondolkodtam, sokat imádkoztam, és végül meghoztam a döntést, szabadon, ahogy belülről jött.
És azt mondtam: aki rám bízta a döntést, az vigyázzon az emberekre. Így hoztam döntést, de ima után és a kockázatok tudatában. Mindezek után.
Matteo Bruni:
– Köszönjük! A következő kérdést Philippine De Saint Pierre (M.C. KTO.) teszi fel.
Philippine de Saint Pierre (M.C. KTO):
– Szentatya, láttuk az iraki keresztények bátorságát, dinamizmusát, láttuk az előttük álló kihívásokat is, az iszlamista erőszak fenyegetését, az elvándorlást és a hívő tanúságtételt környezetükben. Ezekkel a kihívásokkal kell szembenéznie a keresztényeknek az egész térségben. Beszéltünk Libanonról, de ott van Szíria, a Szentföld is… Tíz évvel ezelőtt szinódust tartottak a Közel-Keletről, de megvalósítását félbeszakította a bagdadi székesegyház elleni támadás. Gondol-e esetleg valamit szervezni az egész Közel-Kelet számára, egy regionális szinódust vagy bármilyen más kezdeményezést?
Ferenc pápa:
– Szinódusra nem gondolok. A kezdeményezésekre igen, nyitott vagyok sok kezdeményezésre, de szinódus nem jutott eszembe. Ön elültette az első magot, meglátjuk, meglátjuk, mi történik.
Az iraki keresztények élete meggyötört élet, de nem csak a keresztényeké… Az előbb beszéltem a jezidikről…, és vannak más vallások, amelyek nem hódoltak be az Iszlám Állam hatalmának. És ez, nem tudom, miért, de ez nagyon nagy erőt adott nekik. Itt van az elvándorlás problémája, melyet Ön említett. Tegnap amikor Karakosból visszafelé autóztunk Erbilbe, sok embert lehetett látni, fiatalokat, az életkor nagyon-nagyon alacsony. Sok-sok fiatal. Valaki ezt a kérdést tette fel nekem: milyen jövő vár ezekre a fiatalokra? Hova fognak menni? Sokaknak el kell hagyniuk az országot, sokaknak. Hová mennek? Sokan elhagyják az országot. Mielőtt elindultunk volna erre az útra, pénteken tizenkét iraki menekült jött üdvözölni engem: az egyiknek a lábán protézis volt, mert teherautók alatt menekült, és balesetet szenvedett… Megszöktek, nagyon sokan. A migráció kettős jog: jog a nem elvándorláshoz és jog az elvándorláshoz. Ezek az emberek egyikkel sem rendelkeznek, mert nem tudnak nem elvándorolni, nem tudják, hogyan tegyék. És em tudnak elvándorolni, mert a világ még nem tudatosította, hogy a migráció emberi jog.
Egy olasz szociológus azt mondta nekem, amikor az olaszországi demográfiai télről beszélt: „Negyven éven belül külföldieket kell »importálnunk«, hogy dolgozzanak és fizessék az adót a nyugdíjunkhoz.” Ti, franciák, okosabbak voltatok, tíz évvel előrébb jártok a családtámogatási törvénnyel, növekedési szintetek nagyon jó. De a migrációt invázióként élik meg az emberek. Tegnap a mise után fogadni akartam – mert ő kérte – Alan Kurdinak, annak a [tengeren való átkeléskor megfulladt és partra sodródott] kisfiúnak az apját. Ő szimbólum, Alan Kurdi egy szimbólum; ezért ajándékoztam a szobrot a FAO-nak. Olyan szimbólum ő, amely túlmutat egy a migrációban meghalt gyermeken: halott civilizációk szimbóluma, haldokló, fennmaradni képtelen civilizációk szimbóluma, az emberiség szimbóluma. Sürgős intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy az emberek saját országukban dolgozzanak, és ne kelljen kivándorolniuk. És intézkedések kellenek a migrációhoz való jog védelmére is. Igaz, minden országnak pontosan fel kell mérnie befogadási képességét. Mert nem elég beengedni és a tengerparton hagyni őket; hanem be kell őket fogadni, melléjük kell állni, segíteni kell fejlődésüket és integrálni kell őket.
A migránsok integrációja a kulcs. Két eset: a belgiumi Zaventemben a terroristák belgák voltak, Belgiumban született, de gettósodott, nem integrált iszlám bevándorlók. A másik példa, amikor Svédországba utaztam, a miniszterasszony búcsúzott el tőlem, amikor indultam vissza az országból: nagyon fiatal volt, különleges, a svédekre nem jellemző fizionómiával. Egy migráns és egy svéd nő lánya volt: olyan jól integrálódott, hogy miniszter lett belőle! Tartsuk szem előtt ezt a két dolgot, igencsak gondolkodásra késztet bennünket! Integrálás! [Ezt mondanám] a migrációról, mely véleményem szerint a térség tragédiája. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a nagylelkű országoknak, amelyek befogadják a migránsokat: Libanon, Libanon nagylelkű volt a migránsokkal, kétmillió szíriai van ott, ha jól tudom [másfél millió szíriai, továbbá négyszázezer palesztin]; Jordánia – sajnos nem haladunk át [a repülővel] Jordánia felett –, a király olyan kedves, Abdullah király, tisztelegni akart előttünk repülőgépekkel, amikor elhaladunk, most mondok köszönetet neki; Jordánia rendkívül nagylelkű: több mint másfél millió migránst fogadott be. És sok más ország, csak kettőt említettem név szerint. Köszönet ezeknek a nagylelkű országoknak! Köszönet, nagy köszönet!
Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya! A következő kérdés olaszul fog elhangzani Stefania Falascától, az Avvenire újságírójától.
Stefania Falasca (Avvenire):
– Ön ebben az országban, mely a Közel-Kelet egyik kulcsfontosságú országa, három nap alatt megvalósította azt, amiről a föld hatalmasai harminc éve vitáznak. Ön már elmagyarázta utazásainak érdekes genezisét, hogy miként születnek meg döntései az utazásokról, de most, ilyen körülmények között, a Közel-Keletre is gondolva, fontolóra vehet-e egy szíriai utat is? Milyen céljai lehetnek a következő egy évben más helyeken, ahol jelenléte szükséges?
Ferenc pápa:
– A Közel-Kelethez kapcsolódó egyetlen hipotézis és ígéret Libanon. Nem gondoltam szíriai útra, nem gondoltam rá, mert nem kaptam ihletet hozzá. De lélekben nagyon közel vagyok a meggyötört és szeretett Szíriához, ahogy én nevezem. Emlékszem, pápaságom kezdeti időszakában, arra az imadélutánra a Szent Péter téren, amikor szentségimádást tartottak, és a rózsafüzért imádkozták… De
hány muszlim, hány muszlim imádkozott a szőnyegén velünk együtt a szíriai békéért, a bombázás leállításáért, azokban az órákban, amikor mondták, hogy heves bombázás lesz.
Szívemben hordozom Szíriát. De hogy odautazzam, arra nem gondoltam, az még nem jutott eszembe. Köszönöm!
Matteo Bruni:
– A következő kérdező Sylwia Wysocka a lengyel állami hírügynökségtől.
Sylwia Wysocka (PAP – Polska Agencja Prasowa):
– Szentatya, ebben az igen nehéz tizenkét hónapban az Ön tevékenysége is nagyon korlátozott volt. Tegnap volt az első nagyon szoros közvetlen kapcsolata, a karakosi emberekkel: mit érzett? Ez az első kérdésem. És a második: Ön szerint most, az egész egészségügyi rendszerrel, újraindulhatnak-e az általános kihallgatások az emberekkel, a hívőkkel, mint korábban?
Ferenc pápa:
– Másként érzem magam, amikor távol vagyok az emberektől a kihallgatások során. A lehető leghamarabb szeretném újrakezdeni az általános kihallgatásokat. Reméljük, meglesznek a feltételek hozzá, ebben a hatóságok által hozott szabályokat követem. Ők a felelősök, és ők kaptak kegyelmet Istentől, hogy segítsenek bennünket ebben. A felelősök hozzák a szabályokat. Akár tetszik, akár nem, ők a felelősök, és nekik így kell cselekedniük. Most újrakezdtem az Angelust a téren, távolságot tartva lehetséges. Van egy javaslat kisebb általános kihallgatásokról, de nem döntök erről, míg a helyzet alakulása nem válik egyértelművé. De ezek után a börtönhónapok után, mert valóban egy kicsit bebörtönzöttnek éreztem magam, ez számomra újraéledés.
Újraéledés, mert megérinthetem az Egyházat, megérinthetem Isten szent népét, megérinthetek minden népet.
A pap azért lett pap, hogy szolgálhasson, szolgálhassa Isten népét, nem karrierért, nem pénzért. Ma délelőtt a misén a szír Námán gyógyulásáról szólt [az olvasmány], és azt mondja [a szöveg], hogy ez a Námán ajándékokat akart adni a gyógyulása után, de Elizeus próféta visszautasította. A Biblia folytatja: Elizeus próféta segítője, amikor azok elmentek, először tisztességesen ellátta a prófétát, aztán Námán után futott, és adományokat kért tőle. És Isten azt mondta: „Námán leprája mostantól téged lep el” (vö. 2Kir 5,1–27). Attól tartok, hogy bennünk, egyházi férfiakban és nőkben, főleg bennünk, papokban, nincs meg ez az ingyenes közelség Isten népéhez, amely megment bennünket, és úgy teszünk, mint Námán szolgája: igen, segítünk, de aztán utánamegyünk… Félek attól a leprától. Az egyetlen, aki megment bennünket a kapzsiság, a gőg leprájától, Isten szent népe. Akiről Isten azt mondta Dávidnak: „Elhoztalak a nyájtól, ne feledkezz el a nyájról!” Amit Pál mondott Timóteusnak: „Emlékezz meg anyádról és mamádról, akik
hittel tápláltak téged.” Vagyis nem szabad elveszíteni az Isten népéhez való tartozást, és nem szabad megszentelt személyek, klerikusok vagy bármi más kiváltságos kasztjává válni. Ezért mondom, hogy a néppel való kapcsolattartás megment bennünket, segít nekünk, ha az embereknek adjuk az eucharisztiát, az igehirdetést, a funkciónkat. Ők pedig a hozzájuk tartozást adják nekünk. Ne feledkezzünk meg arról, hogy Isten szent népéhez tartozunk!
Ön így kezdte: mivel találkozott Irakban, Karakosban… Nem elképzeltem volna, hogy ilyenek Moszul romjai, Karakos romjai, tényleg nem képzeltem volna… Persze, láttam a dolgokat, olvastam a könyvet, de ez megérint, ez szíven üt. És ami leginkább megérintett, az egy karakosi anya vallomása. Tanúságot tett egy pap, aki valóban ismeri a szegénységet, a szolgálatot, a bűnbánatot, és egy nő, aki az Iszlám Állam első bombázásai során elvesztette a fiát. Mondott egy szót: megbocsátás. Ez nagyon megrendített. Egy anya [aki azt mondja]: megbocsátok, és megbocsátást kérek nekik. És eszembe jutott a kolumbiai út, a találkozó Villavicencióban, ahol sok ember, különösen sok nő, anya és feleség mesélte el gyermekük és férjük meggyilkolását, és azt mondták: „Megbocsátok, megbocsátok.” De elvesztettük ezt a szót, sértegetni azt nagyon tudunk, ítélkezni azt nagyon tudunk, én elsőként, ehhez jól értünk.
De megbocsátani! Megbocsátani az ellenségnek: ez tiszta evangélium! Ez az, ami leginkább szíven ütött Karakosban.
Matteo Bruni:
– Az utolsó kérdező Catherine Laurence Marciano, az AFP-től.
Catherine Laurence Marciano (AFP):
– Szentatya, azt szeretném tudni, mit érzett, amikor a helikopterből meglátta Mosul lerombolt városát, és később, amikor imádkozott egy templom romjainál. Mivel nőnap van, ha szabad, a nőkről is szeretnék feltenni egy kis kérdést. Ön nagyon szép szavakkal támogatta a karakosi nőket, de mit gondol arról, hogy egy szerelmes muszlim nő nem mehet feleségül egy keresztény férfihoz anélkül, hogy a családja ki ne taszítaná vagy hogy még rosszabb dolog is történjen vele? Az első kérdés Moszulra vonatkozott. Köszönöm, Szentatya!
Ferenc pápa:
– Moszulról: mintegy mellékesen már elmondtam, amit éreztem, amikor megálltam a lerombolt templom előtt, elállt a szavam. El sem lehet hinni, el sem lehet hinni…
Nem csak az a templom, hanem a többi templom is, egy lerombolt mecset is. Látszik, hogy nem értettek egyet az emberekkel… Hihetetlen a mi emberi kegyetlenségünk! Napjainkban, nem akarom kimondani a szót, újrakezdjük: nézzünk Afrikára, nézzünk Afrikára! És Moszul tapasztalataival, ezekkel a lerombolt templomokkal és mindennel, ellenségeskedés kezdődik, háborút indítanak, és az úgynevezett Iszlám Állam is újra kezd működni. Ez rossz, iszonyúan rossz dolog!
Mielőtt áttérnék a másik kérdésre. Egy kérdés, amely a templomban jutott eszembe: ki ad el fegyvereket ezeknek a rombolóknak? Mert nem ők gyártják a fegyvereket otthon. Igen, néhány bombát készítenek… De ki adja el a fegyvereket? Ki a felelős? Én legalább arra kérném azokat, akik eladják a fegyvereket, hogy őszintén mondják ki: mi adjuk el a fegyvereket. Nem mondják ki. Ez ocsmány dolog!
A nők. A nők bátrabbak, mint a férfiak, ez igaz, én így érzem. De a nőket ma meg is alázzák. Nézzük a legsúlyosabb esetet: nem tudom, ki, egyikőtök megmutatta nekem a nők árlistáját… Nem tudtam elhinni: ha a nő ilyen, akkor sokba kerül, ha amolyan, akkor az ára… A nőket adják-veszik, a nőket rabszolgává teszik. Róma központjában is. Az emberkereskedelem elleni munka mindennapos munka. Az [irgalmasság] jubileumi évében meglátogattam Don Benzi Intézménye sok házának egyikét: kiszabadított lányok, az egyik levágott füllel, mert aznap nem hozott elegendő pénzt; a másikat Pozsonyból szállították egy autó csomagtartójában, elrabolt rabszolga. Ez történik köztünk, „műveltek” között: emberkereskedelem. Ezekben az országokban, némelyikben, különösen Afrika egyik részén, létezik a csonkítás, a megcsonkítás mint rituálé, amelyet el kell végezni. De a nők még mindig rabszolgák, és küzdenünk kell, küzdenünk kell a nők méltóságáért! Ők viszik előre a történelmet, ez nem túlzás: a nők viszik előre a történelmet! Ez nem bók a mai naphoz, a nőnaphoz, de igaz. A rabszolgaság ilyen, a nő elutasítása… Gondoljunk arra, hogy „x” helyen arról vitáztak, hogy a feleség kitaszításának írásban kell-e történnie, vagy elég szóban. Még kitaszításhoz való joguk sincs! Ez ma történik. De hogy ne menjünk messzire, gondoljunk Róma központjára, az elrabolt és kizsákmányolt lányokra! Azt hiszem, mindent elmondtam erről.
Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya!
Ferenc pápa:
– Jó utat kívánok, és kérlek benneteket, imádkozzatok értem, mert szükségem van rá! Köszönöm!
Al-Szisztani ajatollahnak volt egy mondata, melyet próbálok pontosan felidézni: az emberek vagy testvérek a vallás alapján, vagy egyenlőek a teremtés alapján. Testvériség és egyenlőség, de az egyenlőség alá nem mehetünk.