A Szentatya április 14-én délelőtt folytatta az imádságról szóló katekézissorozatát. A mai alkalommal az Egyház és a ima kapcsolatáról elmélkedett: az Egyházban tanulunk meg imádkozni, de fejlődnünk is kell az imában ahhoz, hogy hitünk ki ne aludjon.

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Az Egyház nagy imaiskola. Sokan szüleink vagy nagyszüleink ölében tanultuk meg első imáinkat. Talán őrizzük annak emlékét, amikor anyukánk és apukánk megtanítottak imádkozni bennünket elalvás előtt. Gyakran az ilyen elmélyült, imádságos pillanatokban hallanak a szülők gyermekeiktől bizalmas kérdéseket és adhatnak nekik az evangéliumból merített tanácsot. Felcseperedésük során pedig a gyermekek az imádság további tanúival és tanítóival találkoznak (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2686–2687). Jó emlékezetünkbe idézni őket!

Egy plébániaközösség és minden keresztény közösség életét a rendszeres liturgikus alkalmak és közösségi imák jellemzik. Rájövünk, hogy a gyermekkorunkban egyszerű körülmények között kapott ajándék nagy örökség, nagyon gazdag örökség, és hogy az imádságról érdemes mélyebb tapasztalatokat szerezni (vö. KEK 2688). A hit „öltözéke” nincs kikeményítve, velünk együtt alakul; a hívő magatartás nem merev, hanem növekszik, válságokon és feltámadásokon keresztül is; sőt válságok nélkül nem is lehet növekedni, mert a válság növekedésre késztet: a növekedés egyik szükség módja az, ha válságba kerülünk.

A hit lélegzése pedig az ima: annyira növekszünk a hitben, amennyire megtanulunk imádkozni.

Bizonyos életszakaszok után rájövünk, hogy hit nélkül nem tudtunk volna boldogulni, és ez az ima volt az erősségünk. Nemcsak a személyes imánk, hanem testvéreinknek és nővéreinknek az imája, a minket kísérő és támogató közösség imája, olyan embereké, akik ismernek minket, és olyanoké, akiket kérünk, hogy imádkozzanak értünk.

Az Egyházban ezért is jönnek létre állandóan imaközösségek és imacsoportok. Olyan keresztények is vannak, akik arra éreznek meghívást, hogy az imát tegyék napjaik fő tevékenységévé. Az Egyházban vannak olyan monostorok, kolostorok, rendházak, remeteségek, ahol Istennek szentelt emberek élnek, és amelyek gyakran sugárzó lelki központtá válnak. Imádságos közösségek, melyek lelkiséget sugároznak. Kis oázisok, ahol intenzív közös imádságot végeznek, és a testvéri közösséget építik napról napra. Létfontosságú sejtek ők, nemcsak az Egyház teste, hanem az egész társadalom számára. Gondoljunk például arra a szerepre, amelyet a szerzetesség játszott az európai civilizáció születésében és fejlődésében, de más kultúrákban is. A közösségben végzett ima és munka viszi előre a világot. Motorként működik.

Az Egyházban minden imádságban születik, és minden az imának köszönhetően fejlődik. Amikor az Ellenség, a Gonosz le akarja rombolni az Egyházat, akkor ezt mindenekelőtt azzal teszi, hogy megpróbálja elapasztani forrásait, megakadályozza az imádkozást.

Például látjuk ezt bizonyos csoportoknál, melyek elhatározzák, hogy reformokat hajtanak végre, változásokat eszközölnek az Egyház életében… Megvannak a szervezetek, kész a kommunikációs terv mindenki tájékoztatására, ám az imádságnak nyoma sincs, nem imádkoznak. „Ezen változtatnunk kell, meg kell hoznunk ezt az igencsak jelentős döntést…” A javaslat érdekes, de csak a megbeszéléssel foglalkoznak, csak a kommunikáció érdekli őket. És hol marad az ima? Az ima nyitja meg a kaput a Szentlélek előtt, az imán keresztül kapunk inspirációt a továbbhaladásra. Az ima nélküli változtatások az Egyházban nem az Egyháznak, hanem csoportnak a változásai. És amikor az Ellenség, a Gonosz le akarja rombolni az Egyházat – mint mondtam –, akkor ezt mindenekelőtt azzal teszi, hogy megpróbálja elapasztani forrásait, megakadályozza az imádkozást, és arra ösztönöz, hogy ilyen javaslatok szülessenek. Ha abbamarad az ima, egy ideig úgy tűnik, hogy minden ugyanúgy folytatódhat, mint korábban, de rövid időn belül rájön az Egyház, hogy olyan lett, mint egy üres burok, elvesztette megtartó lényegét, s már nem rendelkezik a melegség és a szeretet forrásával.

A szent nőknek és férfiaknak nincs könnyebb életük, mint másoknak, nekik is meg kell küzdeniük nehézségeikkel, sőt gyakran ellenségeskedéssel is találkoznak. De erősségük az imádság, amelyet mindig az Anyaszentegyház kifogyhatatlan „kútjából” merítenek. Imádsággal táplálják hitük lángját, ahogy a lámpások olajával tették. És így, hitben és reményben járva haladnak előre.

A szentek általában keveset számítanak a világ szemében, valójában mégis ők azok, akik fenntartják a világot, nem a pénz, a hatalom, a kommunikációs eszközök és hasonlók fegyvereivel, hanem az ima fegyvereivel.

Lukács evangéliumában Jézus feltesz egy drámai kérdést, amely mindig gondolkodásra késztet bennünket: „Amikor eljön az Emberfia, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8), vagy csak szervezeteket talál, csak „a hit vállalkozóinak” csoportjait találja, melyek mind jól szervezettek, jótékonykodnak, sok mindennel foglalkoznak…? De vajon talál-e hitet? „Amikor eljön az Emberfia, talál-e hitet a földön?” Ez a kérdés egy olyan példabeszéd végén található, amely a kitartó, fáradhatatlan ima szükségességéről szól (vö. Lk 18,1–8). Tehát azzal zárhatjuk elmélkedésünket, hogy a hit lámpása mindig világítani fog a földön, amíg lesz az imának olaja. Az Egyház valódi hitének lámpása mindig világítani fog a földön, amíg lesz az imának olaja. Az ima segíti előre a hitet, az ima segíti előre szegény, gyenge, bűnös életünket. De az ima biztosan előresegíti! Nekünk, keresztényeknek fel kell tennünk magunknak a kérdést:

Imádkozom? Imádkozunk? Hogyan imádkozom? Mint a papagáj, vagy szívből imádkozom?

Hogyan imádkozom? Azzal a bizonyossággal imádkozom, hogy az Egyházban vagyok, és együtt imádkozom az Egyházzal, vagy inkább a saját elképzeléseim szerint imádkozom, és a saját elképzeléseimből csinálok imát? Ez pogány ima, ez nem keresztény ima! Megismétlem: azzal zárhatjuk elmélkedésünket, hogy a hit lámpása mindig világítani fog a földön, amíg lesz az imának olaja.

Ez lényegi feladata az Egyháznak: imádkozni és imádkozni tanítani. Nemzedékről nemzedékre tovább kell adnunk a hit lámpását az ima olajával. A hit lámpását, mely világosságot áraszt, s valóban úgy rendezi a dolgokat, ahogy azokat kell, de ez csak az ima olajával lehetséges. Különben kialszik. E lámpás fénye nélkül nem látnánk az evangelizálás útját, sőt, nem látnánk a helyes hit útját sem; nem látnánk testvéreink arcát, kik közelségünket és szolgálatunkat igénylik; nem tudnánk bevilágítani a helyiséget, ahol közösségben találkoznánk… Hit nélkül minden összeomlik; és ima nélkül kialszik a hit. Hit és ima, együtt! Nincs más út. Ezért az Egyház, mely a közösségvállalás otthona és iskolája, egyben a hit és az imádság otthona és iskolája.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír