Harmincadik katekézisét tartotta a Szentatya az imádságról április 21-én. A mai alkalommal a szóbeli ima nélkülözhetetlenségéről, fontosságáról és jótékony hatásáról elmélkedett.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az ima párbeszéd Istennel; és bizonyos értelemben minden teremtmény „párbeszédet folytat” Istennel. Az emberben az ima szóvá, fohászkodássá, énekké, költészetté válik… Az isteni Szó testté lett, és minden ember testében a szó imádságban tér vissza Istenhez.
A szavak teremtményeink, de egyben anyáink is, és bizonyos mértékig ők formálnak bennünket.
Egy ima szavai biztonságosan átvezetnek bennünket a sötét völgyeken, vízben gazdag zöld rétek felé irányítanak, és ünnepi asztalt terítenek nekünk ellenségeink szeme láttára, ahogyan a zsoltár mondatja velünk (vö. Zsolt 23). A szavak az érzésekből születnek, de létezik a fordított út is: a szavak alakítják az érzéseket. A Biblia arra neveli az embert, hogy a szón keresztül minden napvilágra kerüljön, és semmi emberi ne legyen kizárva, cenzúrázva. Főleg a fájdalom veszélyes, ha elfedve, elzárva marad bennünk… A magunkba zárt fájdalom, mely nem talál szabad utat, szabad folyást magának, megmérgezheti a lelkünket; halálos.
Ezért tanít bennünket a Szentírás arra, hogy időnként merész szavakkal is imádkozzunk. A szent írók nem akarnak becsapni bennünket az emberrel kapcsolatban: tudják, hogy szívében kevéssé épületes érzések is vannak, sőt gyűlölet is.
Egyikünk sem születik szentnek, és amikor ezek a rossz érzések kopogtatnak szívünk ajtaján, képesnek kell lennünk arra, hogy imával és Isten igéjével hatástalanítsuk őket.
A zsoltárokban nagyon kemény kifejezéseket is találunk az ellenségekkel szemben – a lelkiség mesterei azt tanítják, hogy ezeket az ördögre és bűneinkre vonatkoztassuk –, ezek mégis olyan szavak, amelyek az emberi valósághoz tartoznak és a Szentírás szövegébe is bekerültek. Annak tanúsítására vannak ott, hogy ha az erőszakkal szemben nem lennének szavak, melyek ártalmatlanná tudják tenni a rossz érzéseket, és úgy tudják irányítanák őket, hogy ne okozzanak kárt, akkor az egész világot elárasztanák.
Az első emberi ima mindig szóbeli. Mindig az ajkunk mozog először. Bár mindannyian tudjuk, hogy
az imádkozás nem szavak ismételgetését jelenti, mégis a szóbeli ima a legbiztosabb, és mindig lehet gyakorolni.
Az érzések viszont, bármilyen nemesek legyenek is, mindig bizonytalanok: jönnek és mennek, elhagynak bennünket és visszatérnek. De nemcsak ezek, hanem az ima kegyelmei is kiszámíthatatlanok: időnként a vigasztalás bőséges, de a legsötétebb napokon mintha teljesen elillanna. A szív imája titokzatos, és bizonyos időkben rejtőzködik.
Ezzel szemben az ajkak imája, melyet elsuttogunk vagy kórusban mondunk, mindig rendelkezésünkre áll, és ugyanolyan szükséges, mint a kétkezi munka. A katekizmus kijelenti: „A szóbeli ima a keresztény élet nélkülözhetetlen eleme. A tanítványoknak, akiket vonzott Mesterük csendes imádsága, ő egy szóbeli imádságot tanít meg, a Miatyánkot” (KEK 2701). „Taníts imádkozni bennünket” – kérik Jézustól a tanítványok, Jézus pedig egy szóbeli imát tanít nekik, a Miatyánkot. És ebben az imában minden benne van.
Mindannyiunknak el kellene sajátítanunk egyes idős emberek alázatát, akik a templomban, talán mert már nem hallanak jól, félhangon mondogatják a gyermekkorukban tanult imákat, suttogással töltve meg a templomhajót. Ez az ima nem zavarja meg a csendet,
hanem arról tanúskodik, hogy hűségesen teljesítik az imádság kötelességét, egész életükben imádkoztak, és sosem hagyták abba. Ezek az alázatos imádkozó emberek gyakran az egyházközségek nagy közbenjárói: ők azok a tölgyek, amelyek évről évre szélesebbre növesztik ágaikat, hogy minél több embernek nyújtsanak árnyékot. Egyedül Isten tudja, mikor és mennyire kapcsolódott a szívük az elmondott imákhoz: ezek az emberek is biztosan megéltek sötét és üres időszakokat. De a szóbeli imához mindig hűek maradhatunk! Olyan, mint a horgony: a kötélbe kell kapaszkodnunk, hogy ott maradjunk, hűségesen, bármi történjék is.
Mindannyiunknak tanulnunk kell annak az orosz zarándoknak a kitartásából, aki egy híres lelkiségi mű szerint úgy sajátította el az imádság művészetét, hogy újra és újra ugyanazt a könyörgést ismételgette:
Úr Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”
(vö. KEK 2616; 2667). Csak ezt ismételgette. Ha kegyelmek érkeztek az életébe, ha az ima egy nap úgy átmelegítette, hogy megérezte Isten országának jelenlétét közöttünk, ha tekintete olyanná vált, mint egy gyermeké, az azért volt, mert ragaszkodott egy egyszerű keresztény fohász mondogatásához. Az ima végül lélegzésének részévé vált. Az orosz zarándok története gyönyörű; a róla szóló könyv mindenki számára elérhető. Javaslom, hogy olvassátok el: segít megérteni, mi is a szóbeli ima.
Nem szabad tehát lebecsülnünk a szóbeli imát. Mondhatja valaki: „Ó, ez gyerekeknek, tudatlanoknak való dolog; én mentális imát, meditációt végzek, a belső ürességet keresem, hogy Isten betölthessen.” Kérlek, ne légy beképzelt, és ne nézd le a szóbeli imát! Ez az egyszerűek imája, mint amit Jézus tanított nekünk: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…” A szavak, melyeket kimondunk, kézen fognak bennünket; időnként visszaadják a jókedvünket, felébresztik a legálmosabb szívet is; olyan érzéseket keltenek bennünk, amelyeknek már az emlékét is elveszítettük, és kézen fogva vezetnek bennünket Isten megtapasztalásához. És mindenekelőtt a szavak az egyetlenek, amelyek – biztosan – Istenhez intézik a kérdéseket, amelyeket ő hallani szeretne. Jézus nem hagyott bennünket a félhomályban. Azt mondta: „Ti, amikor imádkoztok, ezt mondjátok…” És megtanította a Miatyánk imát (vö. Mt 6,9).
Harmincadik katekézisét tartotta a Szentatya az imádságról április 21-én. A mai alkalommal a szóbeli ima nélkülözhetetlenségéről, fontosságáról és jótékony hatásáról elmélkedett.