Iskolaátvétel és a katolikusság, értéksemleges vagy értékközpontú nevelés, társadalmi igények vagy stabil alapok, ismeretek vagy hitélmény, család-Egyház-állam, a pedagógus pálya nehézségei és lehetőségei – Erdő Péter bíboros, prímás történelmi és európai kontextusba állítva, ugyanakkor személyes élményeire is támaszkodva értelmezi ezeket a ma dilemmát jelentő, az oktatás-nevelés világát terhelő kérdéseket. A főpásztor elkötelezett támogatója a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom és pedagógus műhelye munkájának, hivatásának tekinti a párbeszéd, találkozás kultúrájának megteremtését, így erősítve a katolikusságot.

Magyarországon európai léptékben is magas az egyházi iskolák száma. Mi az Ön álláspontja egy-egy intézmény átvétele esetén?

Összetett folyamatról beszélünk, melynek egy olyan szeletében vagyunk, ahol valóban az átvétel szó a jellemző. De a rendszer egészét tekintve ez nem így volt. 1990-ben az létesítés jogát mondta ki a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény, hozzátéve, hogy az egyházi iskolák közfeladatot átvállalva az állami intézményekkel azonos normatív támogatásra jogosultak. Jellemzően felmenő rendszerrel alakultak ki teljes oktatási intézménnyé, ahol az egyházi fenntartó toborozta a tanári kart olyan pedagógusokból, akik szimpatizáltak a katolikus nevelés gondolatával. Ez is továbbképzési feladatot jelentett, hiszen a pedagógusoknak személyes hitükön túlmenően nem feltétlenül volt katolikus ihletésű szakmai kultúrájuk. Lassanként megnőtt a létesített iskolák száma, a finanszírozási problémák többé-kevésbé nyugvó pontra jutottak. Az erők az egyházi fenntartók részéről elérkeztek teljesítőképességük határáig. A 2010-es változás, mely szerint át lehetett venni intézmények fenntartását akkor is, ha korábban az épület nem volt egyházi tulajdonban, ez sok esetben szülők és pedagógusok kérésére történt. Az államosítás előtt jól tükrözte a felekezeti arányokat, hogy melyik egyháznak hány iskolája volt. A 2000-es években ezek az arányok eltolódtak olyan felekezetek javára, melyek létszáma kisebb volt, mint az iskolákban való részesedésük. Így nagy számban kerültek katolikus diákok nem katolikus intézménybe. Kényszerhelyzet és késztetés előtt álltunk, hogy katolikus egyházi fenntartó is vegyen át iskolákat. Országosan tekintve nem volt egységes a viszonyulás. Volt, ahol szívesen átadtak iskolákat, másutt legkevésbé sem. Fokozatosan azonban mindenütt nagyobb lett erre a készség. A kollektív átvétel révén számos olyan pedagógus került katolikus intézménybe, aki nem vallásos. Ez kényes része volt a folyamatnak, hiszen sosem jó, ha ezt fogcsikorgatva, pusztán azért teszik, hogy az állásuk megmaradjon. Erre próbált válaszolni az Egyház továbbképzések, találkozók szervezésével, hogy családdá fejlődhessen az új pedagógusi kar. A főegyházmegyében mi is évente rendezünk ilyen találkozókat, külföldi előadókat is meghívva, hogy minél jobban átérezzük, a katolikus iskola egy világra szóló szisztéma része, és sok helyről tudunk tapasztalatokat átvenni. A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom Pedagógus Műhelyével is a találkozás és párbeszéd elősegítését tűztük ki célul.

Milyen súlya van a főegyházmegye életében az oktatás-nevelésnek? 

Az oktatás-nevelést kiemelkedő jelentőségű területnek tekintjük, így érjük el a legtöbb fiatalt. Egyházmegyénkben mindenki másnál jobban jelen vannak a szerzetesrendek patinás iskoláikkal. A 20 egyházmegyei fenntartású iskola mellet ugyanennyi van szerzetesi fenntartásban. Az utóbbi időben vettünk át néhány intézményt az államtól, főként zeneiskolákat, néhányat magánfenntartótól, egyesülettől, kérésre. Iskoláink többsége nem átvett, nem törekedtünk erre. Általában a helyzetből adódott egy-egy átvétel. Mindig nyitott kérdés, meddig tudunk elmenni. Folyamatosan dolgozunk azon, hogyan alakíthatjuk katolikus szellemben az oktatást. Az MKPK jelenleg állami támogatással katolikus szellemű tankönyvek összeállításán dolgozik, hogy olyan hangsúlyokkal és szellemiségben adjuk át a tananyagot, ahogy az a mi identitásunknak megfelel.

Nyugaton sok egyházi intézményben tapasztalni, hogy a fenntartó egyházi mivoltán túl az iskola semmilyen szempontból sem állítja fókuszba a kereszténységet, értéksemlegességet hirdet, és tanúi vagyunk a vitának, mely szembeállítja nevelésünkben a stabil értékrend átadására való törekvést és az állandóan változó világ igényeire való felkészítést. Mit tart követendőnek? 

Az igazi valóság legnagyobb igénye, hogy az ember értékalapon álljon, hogy az életünk stabil legyen. Ha nem tudjuk, miért élünk, akkor hiába tudunk néhány dolgot kifinomultan, se boldogok nem leszünk, se a tudásunkat nem tudjuk megfelelően felhasználni. A világnézet a szakmai munka alapja is, egységgé alkotja életünk szeleteit. Az értékalapú nevelés így nem ellentéte, hanem segítője a szakismeretek oktatásának. A piarista gimnáziumban érettségiztem 1970-ben. Mégis, szinte mindenkit felvettek az egyetemre, atomfizikustól csillagászig, sok megbecsült szakember nőtt ki közülünk. 20 év múlva a mai gyerekeket normális, kiegyensúlyozott felnőttnek szeretném látni, ami talán a legnagyobb feladat. Olyanok sokan vannak, akik kiválóan értenek valamihez, de nem ez a lényeg, hanem az emberség. Ha ez stabil, abban mindezek a képességek megtalálják a helyüket.

Az ismeretátadás mellett egyre gyakrabban hangsúlyozzák a hitélmény biztosítását a gyerekeknek. Lát-e erre jó gyakorlatokat egyházi vagy világi iskolákban hitoktatóknál?

Azt, hogy az iskolai hitoktatás a hitélmény átadását jelenti-e, nagy kérdés. Európa számos országában – készítettünk erről a CCEE égisze alatt egy felmérést, amit megjelentettünk egy kötetben és bemutattunk a strasbourgi Európa Tanácsnál is – más és más az iskolai hitoktatás lehetősége és jogi kerete. Sok helyen, beleértve Olaszországot is, plurális és semleges módon kell tanítani a hittant. Ott nem szabad tehát arra törekedni, hogy meggyőzzék a gyereket az átadott hitismeretek igazságáról. A hitoktatás e szerint „ismeretek a vallásról” szintre kerül. Ez is egy szemlélet. Nálunk hála Istennek ez nem így van. Mi a hívő magatartást, a hívő meggyőződést is megpróbálhatjuk közvetíteni az iskolai hitoktatás keretében is. Azonban azt látni kell, hogy ennek a hatékonysága meglehetősen kicsi. A hitoktatónak nagy a felelőssége, hogy látszódjon, ő hiszi is, amit tanít, és szereti is ezt az ügyet. De az iskolai hittantól a templomig igen hosszú az út, kevesen jutnak el oda. Van is olyan pap, aki azt mondja, hogy amíg nem volt iskolai hittan, jobban jártunk, mert addig a templomi hittanra eljött a gyerekek egy része. És aki eljött, azzal volt kapcsolat. A szülőnek most elég az iskolai óra, így még azok sem jutnak el a templomig, akik korábban igen. Ez nagy kihívás. Látnunk kell, hogy a hitoktató helyzete mennyire nem könnyű. Sok intézményben nehéz körülmények között tanítanak, ingáznak iskolák között, és tárgyuk súlya a többi között elvész. Az lenne továbbá az ideális, ha a gyerekekkel csoportosan elmenne a vasárnapi misére, tanítaná őket az énekekre, de ez plusz lelkipásztori kisegítői feladat lenne, ami külön elismerést, anyagi díjazást is érdemelne egyházi részről.

A közoktatásba erőteljesen beszűrődnek a világ, a társadalom, a család, a környezet problémái. Mennyire feladata az iskolának, hogy válaszokat adjon?

Az iskola olyan intézmény, melynek feladatkörét az állam és a politika néhány évenként újradefiniálja, folyamatosan változik, hogy mit hárít az iskolákra. Mi az Egyház társadalmi tanítása szerint úgy gondoljuk, a nevelés elsődleges jogosultjai és kötelezettjei a szülők. Az elsődleges jog a szülőé, de az is világos, hogy a mai, nagyon differenciált életünkben egyre több olyan feladat van, amit a szülő nem tud maga megoldani. Nagy kihívások és kockázatok rejlenek itt. Gondolok például a kötelező óvodáztatásra, melynek az a célja, hogy felkészítsen az iskolára.  Van ennek jogosultsága, hiszen ha valaki nem hozza magával otthonról a szükséges készségeket, mindjárt az elején elkezdődik a leszakadása. Feszítetté válhat a dolog, – szerencsére nálunk pillanatnyilag nem ez a helyzet – ha már óvodáskorban állami segédlettel valamilyen ideológiát akarnak a gyerekbe belenevelni. Európában egyházi fenntartású intézményekre is rákényszerítik, hogy hitelveikkel ellentétes tartalmakat közöljenek, vagy nevelési módszereket alkalmazzanak az iskoláikban, s ezzel súlyos belső konfliktust visznek be az iskola világába.

Bár a család az elsődlegességét hangsúlyozta a nevelésben, de látva a családok szétszakítottságát az iskolára mégis nagyon fontos szerep hárul. Milyen szerepe lehet az egyén megtérésében a pedagógusnak? 

A pedagógus óhatatlanul formál. Iskolaigazgató nagyapám mondta mindig, milyen nagyon nagy hatása van, talán nagyobb, mint az írónak vagy a költőnek, mert egész nemzedékek találkoznak vele. Ha valamit át tud adni, akkor tanítványai sokaságának, de talán azok gyerekeinek is jelent valamit. Ahogy tanít, ahogy jelen van, már az is nevelő hatású. Ezzel együtt a szülőnek és a családnak a helyét mindez nem tudja pótolni. Vannak elemi nevelési funkciók legfiatalabb gyerekkorban, sajnos ezeket az iskola már nem tudja nyújtani. Csökkentheti a hiányokat, tud adni valami mást, de ha valaki barátságos, közvetlen emberi kapcsolatokra nem nyílik meg iskolás koráig, nagyon nehéz azt utána kialakítani. Középiskolai tanároktól pedig aligha elvárható, hogy ilyen mélységig foglalkozzanak tanítványaikkal.

A pedagógus pálya nehézségei – elöregedés, megbecsültség – fenntartóként nyilván az Egyházat is foglalkoztatják, ha a megoldást elsősorban az államtól kell is várni. Hogy látja Bíboros úr, tehet valamit fenntartóként az Egyház a presztízs növeléséért, a pálya vonzóbbá tételéért?

Az egyes foglalkozások társadalmi presztízse nagymértékben a jövedelmi viszonyoktól függ. Gimnazista koromban is az volt az általános, hogy diáktársaim jól kereső foglalkozásra vágytak. Ez elég felszínes megközelítés, de mégis fontos. Ha a pedagógus gyönge-közepes megélhetésre számíthat, és az élet más területein már fiatalon jóval többet lehet keresni, ez befolyásolja a szakma presztízsét. Sokszor felülírja a pályaválasztásban, hogy mit jelent számomra az adott tevékenység. Sokat tud hozzátenni, ha hivatalosan kifejezik a megbecsülést, az elismerésnek szóban és jelképekben is kifejezést adnak.

Magyarországon gyakran kapcsolják az Egyházhoz az elitiskola fogalmát. Elit? A legjobb értelemben akkor elit, ha ott a legszínvonalasabb az oktatás-nevelés. A valóságban azonban elitiskola az, ahova a leggazdagabb gyerekek járnak, ahol a legdrágább módszereket, lehetőségeket, feltételeket tudják ezért megteremteni, és ezt értik a magas színvonalon. Természetesen az anyagi ráfordításnak van hatása a színvonalra, de nem azonos vele. Normatívából nem lehet szinten tartani elit iskolát. Egyéb forrása pedig az egyházi fenntartónak nincs. Magyarországon semmiféle működő tőkét, amivel plusz jövedelmet gazdálkodhatna ki, nem kapott vissza egyházi intézmény. Normatívából vagy az építési projektekre kapott pénzből nem vállalkozhat, nem arra szól a támogatás. A világon az a szokásos, hogy a szülők drága tandíjakkal finanszírozzák az oktatás feltételeit. Magyarországon a fizetőképes kereslet gyenge, hiszen a termelő eszközök és a nemzeti vagyon nagy része a lakossághoz sem tért vissza. A magyar szülők elenyészően kis része van abban a helyzetben, hogy drága tandíjat fizessen. Ebben az erőtérben elit iskolát fenntartani, kiváltképpen az egyháziakat, nem reális, de nem is hiszem, hogy nekünk erre kellene törekednünk. Igyekszünk mindenütt a legjobb képzést adni. Amikor az oktatási tevékenységet végezzük, az irgalmasság cselekedeteit gyakoroljuk. Már az Ószövetség megfogalmazza az irgalmasság lelki cselekedetei között: tudatlanokat tanítani. Ez a feladatunk. 

Bíboros Úr szeretett iskolába járni?

Nem tudom, ki szeretett? Én olyan nagyon nem. Tanulni szerettem, a jó tanulók közé tartoztam, minden iskolában sok érdekes dolgot hallottam. Voltak kellemetlen élményeim is. Egyik tanítóm kiállított minket, mint hittanra járókat, és jól leszidott, mondván ti vagytok a legbutábbak. Sírva mentem hozzá a szünetben, miért mondja, hogy én vagyok a legbutább, mikor mindenből ötösöm van. Nem úgy gondoltam – nyugtatott meg. A testvéreimmel nem voltunk se kisdobosok, se úttörők. A szüleink ebben rendkívül következetesek voltak. Vállalták, de sok vesztenivalójuk nem volt, mert eleve klerikálisnak voltak nyilvántartva. Ez azt jelentette, hogy minden iskolai ünnepségen a többiek álltak középen, egyenruhában, piros nyakkendőben, mi pedig civil ruhában, a sarokban. Megszoktuk, nem éreztük traumának, sőt, egy bizonyos tartást adott.

Milyen szerepet játszottak életében tanítói, tanárai? Vannak olyan emlékei, amelyek kiemelkedően értékesnek mutatnak egy-egy tanárszemélyiséget?

Sok jó tanárom volt, néhány olyan is, akire ma azt mondom, pedagógiai zseni volt. Kezdve a családommal. Nagyapám, két nővére, sógora tanár. Gyerekeik is pedagógusok voltak. Édesanyám is, és testvérem is. Ki mit hogyan tud átadni, attól függ, mit jelent neki magának. Nagyapám például szerette az irodalmat, nagyon sok verset tudott. Minden magyar klasszikust, de román verseket is. Ma is fülemben van hanglejtése, ahogyan szaval. Szép volt, és ennek még nagyobb volt a hatása, mint a konkrét ismereté. Általános iskolában az orosztanárom, olyan kedvvel és lendülettel tanította az oroszt, hogy ott az órán megtanultuk a leckét. Vagy a fizikatanárom, akiről később kiderült, református presbiter. A piarista gimnáziumban pedig válogatottan jó tanáraim voltak, paptanárok, akiknek ez volt az életük. Például Maklári Lajos, az énektanárunk. Benne élt a zenében, és a szépség átragadt az osztályra. Élveztük a zenét, az éneklést, én is akinek nem volt kiemelkedően jó hangja, belefeledkeztem a vasárnapi misék énekeibe. Tanáraink rengeteget készültek, mindenből látszott, naprakészen a legszínvonalasabb ismereteket akarják továbbadni. Alapvetően nagyon élveztem, hogy köztük lehetek, és nagyon sokat tanultam tőlük.

Legendás hírűek voltak egyházjog órái. Szeretett tanítani?

Nagyon. Azt éreztem, ami szerintem egy fontos dolog, hogy amit a tantárgy keretében át kell adni, arra a hallgatóknak szükségük van. Aki pap, szerzetes, hittanár lesz, annak meg kell ismerni az Egyház fegyelmi szerkezetét. Nem csak azt, hogyan van előírva, hanem azt is, hogy miért. A hagyomány összefüggésében és abban a logikában, hogy most hogyan működik, mi az értelme.

Mivel buzdítaná Bíboros úr a pedagógusokat?

Szinte a legdöntőbb foglalkozás az övék. A hívő katolikus pedagógusnak minden ellenére arra kell törekednie, hogy a hite kitűnjön abból, ahogyan végzi a munkáját. Nem mindenki hittanár, lehet valaki számtantanár is, de ha olyan emberséges, ha olyan színvonalas, ha olyan szívvel-lélekkel végzi a munkáját, akkor ez nevelő hatással van. Adja Isten, hogy ilyen szellemben tudjuk végezni a feladatunkat.

Fotó: Merényi Zita

www.gaudeamus.hu

SZERZŐ: TRAUTTWEIN ÉVA