Az év őszén Budapesten megrendezésre kerülő 52. Eucharisztikus Kongresszusra készülve S. Szabó Péter egyetemi tanár egy szemelvénygyűjteményt készített Prohászka Ottokár püspök oltáriszentséggel kapcsolatos szövegeiből. A páratlan szépségű és mélységű gondolatokat egy pásztorlevél formájába szerkesztette, mely a Székesfehérvári Egyházmegye oldalán jelent meg.

Szemelvények Prohászka Ottokár az Eucharisztiával kapcsolatos írásaiból

(képzelt levél)

Ezzel az írással az a fő szándékom, hogy Prohászka Ottokárnak az Oltáriszentséggel és az Eucharisztiával foglalkozó írásaiból összeszerkesszek egy általa így, e formában soha meg nem írt püspöki pásztorlevelet, amely a mának is szól, a ma emberét is képes megszólítani.

A közelgő aktualitás, az Eucharisztikus Kongresszus időszerűsége indokolja, hogy e páratlan szépségű és mélységű gondolatokat egy püspöki pásztorlevél műfajába szerkesszem bele. Pusztán két, jelentéktelen helyen tettem hozzá, ezeket a szavakat dőlt betűkkel jeleztem. A többi gondolat mind Prohászka Ottokár eredeti írása, ám különböző helyeken jelentek meg, így azok az olvasók számára nehezen hozzáférhetőek.

S. Szabó Péter

Kedves Híveim!

Anyaszentegyházunknak s mindnyájunknak közös vigaszunk, hogy az Úr Jézus valósággal s lényegesen – mondjuk személyesen – jelen van az Oltáriszentségben. Ez a jelenlét folytonos. Az Úr Jézus nemcsak a szentmisében van jelen, mikor magát feláldozza, nemcsak a szentáldozásban, mikor őt magunkhoz vesszük, nemcsak az Oltáriszentség kitételekor, mikor neki imádással hódolunk, hanem mindig itt van közöttünk, éjjel-nappal, valósággal nálunk van. Nagy tisztelettel kell lennünk az Oltáriszentség, sőt az oltár s a templom iránt is, hol Krisztus Urunk jelen van, mert a legeslegszentebb a földön mégis csak az Oltáriszentség. A legszentebb hely a földön az, hol az Úr Jézus most van jelen. Mily összeszedettséggel kell belépnünk a templomba, s mily épületes magatartással kell azt vallanunk, hogy Urunk s Istenünk színe előtt állunk. Szenteljük meg templomainkat, oltárainkat s minden Istentiszteletünket áhítattal, szép énekkel, lelket emelő orgonaszóval s a szentmisének Istenhez méltó bemutatásával. Buzgólkodjék a szentmisét mondó pap, az orgonáló kántor, az éneklő gyermek s hívő sereg s az egész nép vállvetve a jelenvaló Úr Jézus imádásában.

A katolikus egyház legnagyobb dicsősége s vigasza, hogy a megszentelt ostyában magát az Urat, az ő testét s vérét bírja. Mily szívesen imádja s dícséri őt, s mond neki hálát, mily fénnyel s pompával üli meg az Oltáriszentség kitételét, mikor a lelkek jegyesének, az Úr Jézusnak lábaihoz gyűjti híveit, s valóságos diadalmeneteket rendez neki körmeneteiben.

Gondoljuk meg, hogy az Oltáriszentség iránti mély tisztelet szenteli meg voltaképpen magát a templomot. A templomfalak s az oltárkövek föl vannak ugyan kenve szent olajjal s meg vannak locsolva szentelt vízzel, át vannak járatva tömjénfüsttel, föl vannak ékesítve művészi szépségekkel: de az igazi megszentelést templom is, oltár is nem annyira az olajtól s a szentelt víztől, nem is a tömjénfüsttől veszik, hanem lelkünk hitétől, szívünk áhítatától, az imádás tömjénétől, nemkülönben a miséző papnak s a jelenlévő népnek ájtatosságától. Az imádás s a szeretet lelke szenteli meg az Istennek tetszően a templomot.

Minden oltárszekrény, ahol az Oltáriszentséget tartják, nekem egy titokzatos szent hely, ahol a léleknek Istennel sajátos kapcsolatai vannak, egy misztikus szent barlang, ahol a lélek, ahol a lélekre ingerek hatnak, s a homály fényes lesz, s a csend némasága beszédes. Ez azért van, mert Krisztus van itt, s vele sok-sok szellemi energia.

A rózsahegyi templomban voltam először az Oltáriszentség előtt, az első szentmisén; s ott tovább vágtat neki a Zsebrádnak a Vág. Hát a lelkem a hegyen találkozott a misztériummal; nézte azt naív gyermekszemmel s nem értette, hogy mennyire veszi bele magát az a szeretet, mely a hegyekről jön s a hegyeket nem felejti; sőt megérezni rajta a legunalmasabb laposságban is a hegyek tempóját. Azért megyek bátran s bízvást – mint ki a hegyről jövök s a hegyek energiáját érzem.

Oltáriszentség! Hogyne reszketne bele szívem, mikor kezeimen folyt az az olaj, mely az Úr könyörületének kenete, hogy méltóan kezeljem az Oltáriszentséget. Már hiába, az őrültségig, a mániáig elragadtatott szeretet ez. Nem fogyok ki bámulatából.

Csodálatos Oltáriszentség, csodálatos még abban a búzamagban is, melyből liszted készül, mely kint lengett s esti csillagokból megtudta rendeltetését; mely a kék búzavirággal ölelkezett s beszélt örök szeretetről, hűségről; melynek kalászát lengette a szél s alázattal s vidám készséggel hajlott meg hullámaiban.

Szent, szent, szent az Oltáriszentség! Az egész Jézus s a jézusi élet itt közlődik velünk. Mindig szerettem az Oltáriszentséget; ó legyen ez a szeretet jellemvonása lelkemnek! Lelkem és szívem forrása az Oltáriszentség. Ott tanulok, ott okulok, éppen azért, mert nincs más tanítóm.

I.

Kedves Híveim!

Képzeljük el a következőket: Az utolsó vacsorán ülünk. Sokat tett, sok csodát, de az első intézményt, amit a világba állított, amit ő ide belehelyezett, ami nem volt s csak tőle van, azt itt rendelte: ez az én testem, ez az én vérem; a folytatólagos Krisztus, a Krisztus folytonosság, a Krisztus megmaradás itt. Ő maga a főmisztérium; az emberfia, aki Isten, az Isten csodálatos epifániája, világbalépése, az emberfiának észbontó történelmi józanságában s közvetlenségében.

Kis templomban, mosdatlan, kuszahajú, fázós, szellőzetlen szobák s dunnák szagát árasztó, foltozott gúnyájú szegény emberek közt, egyszerű oltárokon, két gyertyavilágnál fölemeli a szent ostyát a pap: Krisztus van itt! Krisztus ő maga, s adja magát; bensőségesen vesszük s esszük, annyira a mienk, óriási misztérium! Az európai kultúrán ez a misztérium borong: a közeli Isten, a testvér Isten, a kenyér Isten. Ki törölhetné le róla?

Mikor szenvedni készült azon az első zöldcsütörtökön este, szeretetének e legnagyobb extázisa előtt megint egy jelet szerzett, mely megértette velünk, hogy milyen intimen tartozunk mi együvé, mennyire egymásba olvadva, egymásból s egymásért élve. Istent s emberségét adta nekünk kenyérül; akart bennünk élni s akarta, hogy belőle éljünk.

Az utolsó vacsorán, a nagy búcsúlakomán az Úr Jézus a búcsúzónak, a mélyen megilletődöttnek meleg sugárzatával égette bele a tanítványok lelkébe az evangélium szellemét, a testvéri szeretetet, az alázatot, az összetartást, a hűséget; nagy élményükké tette szavait Istennel és vele való kapcsolatukról, a lelkek egyességéről, arról a földön is kivirágzandó rózsakoszorúról, mely a szép s egymásba fonódó lelkek színpompás perifériáit a központ vonzásába, az ő szent szívébe állítja bele..

Ah, Eucharisztia, mit írnék rólad s édességedről s fölséges lelki tapasztalataimról veled szemben? Folyton föl-föltör szívemből a hála s imádás érzete irántad Uram, ki ezt gondolatban alkottad s a valóságban a szeretet remekévé rendelted! Hogy letörtél minden emberi gondolatot és számítást; hogy jöttél föl új szereteted világának látóhatárán tündökölve és lángolva! Hogyan törtél össze minden akadályt, mely közénk s közéd állhatott volna, s azt okoskodta volna ki, hogy így nem lehet, úgy nem lehet, ez nem illik, az sérti a Végtelent. Te pedig eljöttél s elhíttál s asztalodhoz ülünk.

II.

Valami újat kellene már írni az Eucharisztiáról. Újat, nem mint fogalmat és tant; azt nem lehet; hanem újat, mint finom megérzéstől s tapintattól inspirált élményt! Igen, jó volna valami újat mondani; de lehet-e azt egyáltalában? Nemcsak lehet, hanem annyira lehet, hogy régit, avíttat mondani amúgy igazában egyáltalán nem lehet. S erre a naiv s közvetlen s folyton fakadó s áramló lelkiségre szeretnék rámutatni, a mindig újra: a körülöttünk s bennünk fakadóra, a minket hívogató, s emelni, vinni s elsodorni akaróra, a krisztusi s eucharisztikus életfolyamra, melyet lehet ugyan csak tudni s nézni is, de az nem igazi magatartás; hanem azt élni s átérezni, a mélységekbe ereszkedni s az áramaiban tényleg úszni kell. A krisztusi, eucharisztikus élet is élet lévén, magában az Úr Jézusban is ilyen folytonos, folyamos akció, s bennünk is ilyen szüntelen s meg nem szakított életfolyam. Hogy megértessem magamat s jól megvilágítsam azt a mindig új s mindig folyamatos szellemi életet, melyben én is úszom, sőt melynek én is lejtő hulláma vagyok, szemünk elé állítom azt az óriási természetfölötti életáramot, mely a kereszténység folyamágyában végighömpölyög a földön.

A katolikus áhitat az újabb korban egyre jobban az Oltáriszentség felé fordul s azok a világraszóló eucharisztikus kongresszusok még a profán világnak is jelzik e fordulatot. Az a természetfölötti genialitás, melynek új intenciói s megérzései vannak, mely új meg új kiáradásokban új szellemi világokat teremt s termékenyít az egyházban, az fordítja az eucharisztia felé az áhitat indulatját. Ismerjük hát el, hogy az egyház nagy áhítatfordulata az eucharisztia felé a katolikus lélek genialitásától, tehát a Szentlélek indításától és sugalmazásától való.

Az eucharisztia az az új szintézis, melyben az Úr Jézus az egyesekkel külön-külön, azután az egész gyülekezettel egy testté forrad, s éli az ő életét bennünk.

A szentmisében az Úrfelmutatás utáni imákban, mikor a pap térdet hajtva öt keresztet csinál a kehely s a szent ostya fölött s ezeket mondja: „Ő általa, Ő vele és Ő benne nyered te, Istenünk, mindenható Atyánk a Szentlélekkel egyetemben legfőbb tiszteletedet és dicsőségedet mindörökkön örökké!” Nagyszerű hitvallás ez arról, hogy kicsoda Krisztus nekünk, s hitvallás a maga helyén, az Oltáriszentségben jelenlevő s magát a szentmisében felajánló Úr Jézussal szemben, mert szent igaz, hogy csakis általa és vele és benne lehet kapcsolatunk a végtelen Istennel; míg ellenben nélküle s csak saját erőnkre támaszkodva Istennél bizony latba nem esünk.

Ez a csodálatos valóság a Krisztus életének itt és most, a XX. században, mégpedig bennünk s az egész egyházban valami nagy hit s nagy fölényesség és győzelem, idő és tér, történelem s annak változó formái fölött. Krisztus él bennünk, az egyesekben s az egyházban; itt éli ki a mai világnak megfelelő formákat. Itt reagál az idők igényeire, itt fejti ki erőit a világ fölemelésére, itt teremt új alakulatokat a társadalmi élet szükségleteire. Itt bontakozik ki maga az evangélium tana, a világossága, itt bontja ki színeit, mikor a változatok prizmáin megtörik s sajátos új világba állítja a problémákat s megsegít az azokra adandó feleletekre.

Az eucharisztia a krisztusi életközösségnek, az egységes életnek, az életnek róla reám való s tőle belém való örvénylésének szimbóluma. Ezen szimbólum alatt a krisztusi élet folyama lüktet és vágtat, mint a Lánchíd alatt az eleven Duna. Nekünk nem a hidat, a szimbólumot kell néznünk, hanem le kell ereszkednünk az élő, a lejtő áramhoz. Minden szimbólum valami forma, valami, amit megcsináltak, megkonstruáltak, valami, ami szilárd keret s állandó jel; ilyenek az eucharisztiában is a kenyér és a bor színei, melyek előttünk állnak s melyeket látunk; de a krisztusi élet, a belénk ömlő a minket ragadó élet – az más; az nem álló, merev forma, hanem akció.

III.

Évek előtt egy papot kísértem meredek úton egy magasan fekvő kápolnához, ott akart misézni. Az ostyát s a bort hátizsákba tettük, s mentünk hallgatagon, csak az erdő zúgott egy-egy szélrohamtól meghajtva.

Most egy erdőtisztáson álltunk meg, melyre a kopasz szirttetők reggeli napsugarai jókedvükben néztek le. Akkor eszünkbe jutott, hogy vizet nem hoztunk, s le kellett mennem jó darabon, ahol az erdei forrásból merítettem egy kis vizet. Igazán kevés kellett, hiszen egy-két csepp elég.

Egy-két csepp víz – s anélkül nincs szentmise!

De hát a mi szívünk odaadása is nem csak egy vízcsepp az Úristen vére kelyhében? Mi semmik sem vagyunk, csak vízcsepp – ő minden. De ő akarja, hogy szeretetünk az ő nagy közbenjárásának művében részt vegyen; hogy az Atyához együtt menjünk, mi vele s ő velünk. Mikor az áldozár a csepp vizet a kehely borába önti, azt mondja: Ó Isten, aki az emberi természet méltóságát csodálatosan megalkottad, s még csodálatosabban megújítottad add meg nekünk a kenyér s bor titka által, hogy annak istenségében legyünk részesek, aki kegyes volt emberségünk részévé lenni, Jézus Krisztus, a te Fiad, a mi urunk.

Ó adjuk oda Jézusnak a mi gyarló emberi voltunkat, újítsuk meg naponként a mi csendes, de hű felajánlásainkat, – az odaadást szent akaratának. Naggyá lesz életünk, ha az örök főpap áldozatával egyesítjük!

Amen

www.katolikus.ma