1896. augusztus 28-án, Csíkszentdomokoson született Erdély néhai püspöke, Márton Áron. Közel másfélezer évvel korábban ezen a napon halt meg a nagy egyházatya, Szent Ágoston, akiről XVI. Benedek pápa egyik, 2008-ban elhangzott beszédében ezt mondta: „Amikor Szent Ágoston írásait olvasom, nem az a benyomásom, hogy olyan emberről van szó, aki mintegy 1600 éve halt meg, hanem mai embernek érzem: barátnak, olyan kortársnak, aki hozzám szól.” Márton Áron több mint négy évtizede hunyt el, mégis bízvást elmondhatjuk róla is: ha írásait, beszédeit lapozgatjuk, barátunk ő, hozzánk szól.

Amikor 1938 decemberében XII. Pius pápa gyulafehérvári püspökké nevezte ki Márton Áront, a Magyarország című napilap munkatársa meglátogatta az új püspök szüleit. Az édesapa, Márton Ágoston ezt mondta a tudósítónak:

„Mindig nagyon jó gyermek volt. Csendes, hallgatag és ezt a szokását felnőtt korában is megtartotta. Nem kereste, mint más gyerek, a zajos és vidám baráti társaságot, inkább dolgozott, tanult, imádkozott. Amikor a harctérről hazajött, többet soha nem láttuk nevetni. Attól kezdve velem járt a mezőre szántani, kapálni, kaszálni. Még az erdőre is kijött, a havasokra is, mindenütt velem dolgozott, mint akármelyik földmíves.”

Tudjuk, a „földmíves” Márton Áron aztán elvégezte a gyulafehérvári hittudományi főiskolát, s az Úr szőlőjének munkása lett: 1924 júliusában szentelte pappá gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök. Most, a közelgő Eucharisztikus Kongresszusra is tekintettel, egy olyan, 1935-ben született beszédének rövid részletével emlékezünk rá, amely semmit sem vesztett érvényéből, a ma emberéhez is szól.

„El sem tudjuk képzelni, hogy mi lenne a világ Oltáriszentség nélkül, ha az Isten nem volna közöttünk, ha Isten nem adná magát nekünk. És ha nem volnának lelkek, akik benne és belőle élnek, mint a szőlőtőből a venyige. A mai világ szörnyűségeiből valamelyest fogalmat alkothatunk arról az irtózatos embertelenségről, amire az Istentől elszakadt ember képes. Borzalmak és kínok tanyája lett a föld, a paradicsomnak álmodott élet pokollá vált, mert az utolsó évtizedek tébolya az ember-venyigét nyalábszámra tépte le a Krisztus-tőről, maró gúnnyal és hangos terrorral tömeget tartott távol az élet asztalától. És ha az emberiség ördögivé torzult fájdalmas arcán még megcsillan az isteni vonás, ha a gonoszság tobzódásában is imbolyog valamelyes jóság, azért van, mert van Oltáriszentség, s ott van, ahol emberek az Oltáriszentségből élnek, ahol lelkek az Oltáriszentségben Isten lényegével egyesülnek.

A világ, ez a mi világunk is, amelyik hatalmas kultúrát teremtett, városokat, gépeket, óriás telepeket épített, a földet körülabroncsozta acélsínekkel, s körülfonta látható és láthatatlan erők hálózatával, döbbenve jön rá, hogy épített ugyan kultúrvilágot, de hiányzik belőle a kultúrember, s bámulattal, csodálkozó hódolattal veszi észre, hogy igazi kultúrlények azok, akik Isten gyermekeinek vallják magukat, valamiféle diadalmas erő van bennük, nem is földi, hanem égi lények, lemondásukkal, az élet kíméletlen nehézségeivel is, mint élő csodák járnak közöttünk, mert nem önmagukból, hanem Istenből és Isten életközösségében élnek.”

Márton Áron püspöki jelmondata így hangzik: „Non recuso laborem.” Magyarul: „Nem vonakodom a munkától.” Tudjuk, Márton Áron élete püspöki jelmondatának a jegyében telt. Viharos időben lett Erdély püspöke, viharos időkben vette magára a keresztet, de mindvégig ugyanazzal a hittel gondozta a rábízott nyájat: „Abszolútum egyetlen van: az Isten.”

www.katolikus.ma