Barsi Balázs Széchenyi-díjas ferences szerzetes, pap, teológus napjaink egyik legismertebb egyházi személyisége. Könyvei, elmélkedései rendkívül népszerűek, sokak lelki-szellemi táplálékai. 1971. augusztus 8-án szentelték pappá szülőfalujában, Sióagárdon. Ötven évvel később ugyanezen a napon, ugyanitt mutatta be aranymiséjét. Vele beszélgettünk.

– Mindössze tizennyolc éves volt, amikor belépett Szent Ferenc rendjébe. Milyen élmények hatására döntött úgy ilyen fiatalon, hogy igent mond az Úr hívására, és egész életét Istennek szenteli?

– A végső okát nem tudom annak, hogy miért lettem szerzetes, pap, hiszen az életem Istenben van, ő hívott meg. Egy püspök mesélte: kisgyermekkorában ministrált, s nem gondolt arra, hogy pap legyen. Egyszer átmentek a plebániáról a templomba az édesanyjával, aki a kezét fogta. Megkérdezte tőle, hogy ki lehet pap. Az, akit az Isten hív, válaszolta az édesanyja.  A későbbi főpásztor ekkor arra számított, hogy valaki leszól az égből, egy hang hallatszik. Ám

Isten a vágyainkon keresztül hív, szólít – vonz az oltár.

Az ötvenes években gyermekként mindennap láttam két orsolyita nővért, akik ott éltek száműzetésben a sióagárdi plébánián. Nem gondoltam arra, hogy szerzetes leszek, de mélyen megérintett, hogy amikor elérkezett a zsolozsma ideje, ők mindennek meghaltak. Számukra Isten nem időnként előjövő téma volt, hanem valaki, aki mindenek felett áll, kiszólít az időből. Ilyenkor minden tevékenységünket elfelejtjük. Már három-négyévesen azt mondtam, hogy pap szeretnék lenni. Ez a Jóisten titka, mint ahogy az egész személyünk titka benne van, mert ő a semmiből, a nem létezőből hívott elő minket. Magunkból kiindulva nem tudjuk értelmezni magunkat, mint ahogy a világból kiindulva a világot sem. A létezésünk hatalmas nagy kérdés. Ha valaki a létezést, a világot próbálja megmagyarázni a teremtő Istenen kívül, az gyatra ostobaság. Akkor inkább ne mondjon az illető semmit.

A lényeg, hogy a Jóisten meghívott. Az ember semmiben ne legyen teljesen biztos. A fontos az, hogy igent mondjon a hívásra, s az Isten előkészítő munkája, vonzása és az ember gyatra igenje találkozik, és ott az emberi élet valahogy beteljesedik. A Bibliát tanulmányozva sokszor eltűnődtem azon: ki hív, kit és mikor? Isten szólt és lettek. Az Isten első akarata tehát, hogy legyenek létezők, legyen ember. Létezem. Amikor aztán az ember elszakad Istentől, ő akkor sem szakad el tőlünk, hiszen Fiában teremtett minket. És akkor hívja Ádámot, aki bujkál előle, mert hiányzik neki Isten.

– Ádám, hol vagy?

– Igen, ő hívja a teremtményt. Elbújtam, mert vétkeztem és félek tőled. Isten később is sokszor hívja az embert, a pogányokat is, mindenkit, ma is, a lelkiismeretünkön keresztül.

Csak ne gyártsunk olyan elméletet, hogy nincs is lelkiismeret, meg hogy az a tudatalatti világunknak a megnyilatkozása. Dehogy! Az valakinek a szava.

És amikor az Úristen látta, hogy az emberiség egyetemesen nem válaszol ezekre a hívásokra, akkor meghívta Ábrahámot és Izraelt, mindig, újra és újra, végül pedig Fiában hívta meg az apostolokat, a tanítványokat. Az ő követésére, az isteni életben való részesedésre, tehát kereszténynek hívott. Ez az, amit szeretnék elmondani minden papnak, szerzetesnek, házasságban élőnek, bármely hivatást követő embernek: bocsánat, hát csak egy keresztény lehet szerzetes, pap. Az én papságom, szerzetességem nem fakultatív másodállás. Nekem itt kell kereszténynek, embernek, Isten teremtményének lennem. Ha ma valaki feladja a papságát vagy a szerzetességét, azt már majdnem ünneplik, hogy milyen bátor tettet hajtott végre. Nem! Aki ezt teszi, megtört a hitben, rettenetes sötétségben van. Az más, hogy van újratervezés, hogy Isten megmentheti, de ne mondjuk, hogy visszakapcsol egy úgynevezett korábbi sebességre a lassú menetről. Mit jelent ez? A hívő éppúgy életszentségre van hívva, mint a szerzetes vagy a pap. Amikor Szent Pál azt mondta, jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot, akkor ez a jaj azt jelenti: elkárhozom, végem van. Nem mondhatta: vannak, akik Palesztinában maradtak, megházasodtak, szentül élnek, miért fussam be én a Római Birodalmat, miért prédikáljak állandóan? Jaj nekem, ha nem hirdetem… Ez, hogy Isten konkrét életformára hív, olyan mondanivaló, amellyel újjászülethetne a papság, a szerzetesség.

– Hogyan ismerhetjük fel, hogy Isten papnak, szerzetesnek vagy világi kereszténynek hív-e minket?

– Olyan belső mozgás zajlik bennünk, hogy rádöbbenünk: én most élek. Azelőtt élő halott voltam, a sötétben botorkáltam. Isten közben is hív minket, szól hozzánk, papként, szerzetesként, világiként is, a mindennapi evangéliumban. Utoljára pedig, ahogyan a szentáldozásban imádkozunk: az utolsó órában hívj magadhoz engem! Éppen ezért a szerzetes vagy a pap elsősorban azt mondja a többi kereszténynek: ott légy szent, ahol vagy. Ha valakiben felvetődik, hogy papnak, szerzetesnek, apácának akar menni, tisztáznia kell magában ezt a kérdést. Lehet, hogy Isten csak megérintette, és azt akarja: ott légy szent, ahol vagy! Ha valaki a megérintettség hatására beöltözik barna habitusba vagy fehér apácaruhába, az lehet egy nagy bukás kezdete is.

Isten mindannyiunkat szentségre hív, vagyis önmagához, a saját életében való részesedésre.

– Mivel magyarázza, hogy miközben napjainkban soha nem tapasztalt keletje van az ezoterikus, okkult tanoknak, a katolicizmus, a kereszténység visszaszorulóban van? Ma reggel például egy hölgyismerősöm kétségbeesetten panaszolta, hogy elszakadt a csuklójára kötött színes szalag, ami hite szerint megvédte őt a rossztól. Most fél, hogy valami nagy baj éri. Felajánlottam, hogy adok neki rózsafüzért vagy feszületet, mire megkérdezte: mit kezdjek ezekkel? Pedig meg van keresztelve, katolikusnak.

– Iszonyatos a vallási analfabetizmus a katolikusoknál, iszonyatos! Tóth Tihamér püspök egykor azt mondta: ha valaki elveti a Hiszekegyet, ezer más hitet talál ki magának. A másik dolog: a mi hitünk nem valamiben, hanem valakiben való hit. Ennek az illetőnek azért meg kellene magyarázni: valamiben nem hiszek, legföljebb megbízom annak a feltalálónak a tudományában, aki ezt orvosságként ajánlja nekem. De az orvosságban nincs végső bizodalmam! Énrajtam semmi nem segít, vagyis nem valami segít, hanem valaki. Nem győzöm hangoztatni, amit a tibeti lámák nyilatkozatából olvastam: a mi vallásunkban nincs isten. Tessék ezt végiggondolni! Hiszen minden Isten.

Soha ilyen vad, őrült, szégyenletes, babonás világban nem éltünk, mint ahol most vagyunk. Ennek ki kell futnia magát, mint ahogy minden rossz elméletnek, és már látszik, hogy zsákutca. A kereszténység óriási korszaka következik vértanúkkal, belső tisztulással, megújulással, miközben rettenetesen végigostoroz majd minket az ellenség. Az Úristen is engedi, hogy megtisztuljunk. Az ember mégiscsak Isten képmása marad, és ha a bizalmát sok mindenbe vetette is, egyszer csak rájön arra, hogy semmi sem segít rajta, csak valaki. És ki? Egyetlen vallásalapító sem, csak az, aki azt mondta: „Én és az Atya egy vagyunk.” Az összes vallás vagy filozófiai elmélet elvezet odáig, hogy van a világon túl valami vagy valaki. Na, most itt van a probléma. Hogy ez a valaki mit gondol meg milyen, arról fogalmunk sincs, és nem is lehet, csak kinyilatkoztatás által. Jézus pedig azt mondta: „Atyám, azt akarom, hogy azok, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok. Azt akarom, hogy lássák dicsőségemet, amelyet tőled kaptam, mivel te már a világ teremtése előtt szerettél engem” (Jn 17,24). Valaki ezt vagy elfogadja, vagy visszautasítja. Ha elfogadja, hirtelen sok minden fényre derül, ami addig érthetetlen volt. A hitünkben van logika is, van egy pont, ahol el lehet fogadni, és ha elfogadtuk, akkor azt mondja az értelem: jól tetted. Olyasmi nyer számunkra világosságot, amit a saját eszünkkel nem tudtunk volna kitalálni.

– Miért utasítják el mégis annyian a kereszténységet? Miért közömbösek az élő Isten tanítása iránt, miközben lelkesen elfogadják a babonákat?

– Nem gondolják végig, hogy valamiben nem lehet, nem szabad hinni. Az elektromosságban nem hiszek, mert akkor esetleg agyonvág. Vagy tudom, hogy van, vagy nem tudom. A természettudományok ilyen fejlődési fokán, ahol állunk, hiszünk egy karperecben, hogy az majd megvéd a rossztól, vagy megszünteti a rákomat? Ez abszurdum. Van ennél súlyosabb dolog is. Az Úr Jézus azt mondja: aki szeret engem, megtartja parancsaimat. Az, hogy valaki elbocsássa a férje vagy a felesége mellett tartott szeretőjét, hogy a mocskosan szerzett milliárdjait a szegényeknek adja, és kiálljon az emberek elé azzal, hogy hatalmasat vétkeztem, ez nem könnyű. Nekünk, keresztényeknek sem könnyű. Istent nem lehet csak az értelemmel megérteni. Ez mindennapos harc saját magunk ellen is, de a szentek bizonyítják, hogy emberré tesz minket Krisztus.

Teréz anyáról a liberálisok – most nevezzük őket filozófiai relativistáknak – azt mondták: nem szent ez a Teréz anya, csak jó ember. Köszönöm szépen, pontosan erről van szó. Természetesen, aki hallgat a lelkiismeretére, az valakinek a szavára hallgat. Nincs még benne semmiféle vallásban, de arra hallgat. Például, hogy ne lopj, ne hazudj, ne pletykálkodj, mert olyan tüzeket gyújtasz, hogy azokkal pokollá teszed a környezeted, a munkahelyed! És ne fényezd magad állandóan, hiszen magadban beismered, tudod, hogy ki vagy! Ezt mind a belső hang mondja, de nem hallgatunk rá. Ám nincs más menekülés. Az összes többi zsákutca, magunkból magunkba lépünk.

Az ember viszont ki van lyukasztva a végtelenre.

Az egyik magyar városban tizennégy év után adta fel magát egy rendőrgyilkos, mert nem tudott megszabadulni a lelkében őt naponta vádoló hangtól. A lelkiismeret hangja Krisztus velünk született, bennünk lévő hangja. Ő megvilágosít minden embert, aki a világra jön, nem csak a katolikusokat. De aki elfogadja őt Isten Fiának, halottaiból föltámadottnak, az végtelenül nagy világosságot kap, és tudja, kié ez a hang, honnan jön, és mire hív. Azt mondja az Úr Jézus: ti vagytok a föld sója, és nem azt, hogy ti vagytok a föld. Ha valaki fölfedezi a rákot, s mégis mindenki támadja, ostobának nevezi, attól még neki van igaza. Ez nem szavazás kérdése.

– Krisztus azt mondta, hogy az Egyházon a pokol kapui sem vesznek erőt. Viszont föltette a kérdést: talál-e még hitet a földön az Emberfia, ha újra eljön dicsőségben? Az emberiség, legalábbis az úgynevezett fejlett világ, mintha valóban a hitetlenség felé haladna...

– A pokol kapui sem vesznek erőt rajta… Jézus ezt Péternek mondta, amikor az megvallotta: „Te vagy az élő Isten Fia, az Isten szentje”. Ami az Egyházban nem a Krisztusba vetett hitből fakad, azon vegyen is erőt a pokol kapuja, az essen össze. Ám hajszálereken nagyon sok minden van kapcsolatban vele. De ebbe nem tartozik bele a karrierizmus, a politizálás, a megalkuvás meg a többi. Ha ezeken erőt vesznek a pokol kapui, akkor tisztul az Egyház. Eljön az Emberfia, csak az a kérdés, talál-e hitet a földön... Találni fog, egészen biztos. Minket felszólít arra, hogy várjunk. Ha Krisztust senki sem várná, akkor nem lenne világvége és beteljesülés, hanem maradna ez az örök folyamat, aminek semmi értelme nincsen. Az Egyház mélyén maga Krisztus az alany. A Szentlélek ott van, és nagyon sok egyszerű hívő, szent lelkében mélyen benne van. Közülük sokaknak erős a hitük. Az is meg van jövendölve, hogy a végén, a legutolsó időkben nagyon sok vértanú lesz. Nekik ugyancsak van hitük. Inkább ez a nagy figyelmeztetés számunkra:

a ti dolgotok nem az, hogy lessétek az időt, a napot meg az órát, hogy mikor lesz a világvége, hanem hogy várjatok élő hittel.

– Ha végigtekint ötvenéves papi, szerzetesi hivatásán, hogyan összegezné? 

– Mindig irigyeltem azokat, akik év végén arról prédikálnak, hogy összefoglaljuk az elmúlt évet. Én soha semmit nem tudtam magamnak összegezni. Jézusra hagyom ezt. Gyónok, imádkozom, reménykedem. Jézus az, aki összefoglalja az én életemet is. Talán az ötven év tapasztalata, hogy a kezébe teszem, mert az Atya mindent őbenne teremtett, ő a kezdet és a vég, az alfa és az ómega.

Ma is, holnap is, mindennap összefoglal a hitben, ha belekapaszkodom, és remélem, hogy majd az utolsó percben is.  

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír