1971. szeptember 28-án, reggel 8 óra 28 perckor egy reverendás, idős férfi lépett ki a budapesti amerikai nagykövetség kapuján, s beszállt a bécsi pápai nuncius autójába. Az autóban Opilio Rossi nuncius és a Rómában élő Zágon József prelátus várta azt a férfiút, aki 1956. november negyedike óta a nagykövetségen élt belső száműzetésben. Rossi autója mögött másik autó állt, amelyben egy vatikáni diplomata és egy orvos foglalt helyet. A két autó – elől és hátul magyar kísérettel – elindult az osztrák-magyar határ felé, s 11 óra 23 perckor Hegyeshalomnál átlépték a határt. A végállomás a schwechati repülőtér volt. A reverendás férfiú életében egy korszak lezárult.

Mielőtt a posztókabátos, kalapot viselő, reverendás férfiú beszállt volna a nuncius autójába, kezét fölemelte, s keresztet rajzolt a levegőbe. „A főpap megáldja a fővárost és megáldja az országot” – írja Mindszenty József bíboros utolsó éveinek krónikása (Csonka Emil: A száműzött bíboros. San Francisco-München, 1976, 10. p.). Magyarország utolsó hercegprímása úgy kényszerült elhagyni hazáját, hogy még híveitől sem búcsúzhatott el. Ez az áldás volt a búcsúja.

Mindszenty József száműzetésének történetéről – önéletírása, levéltári és egyéb források alapján – ma már sokat tudunk. Az életének hetvenes éveiben járó főpap nagykövetségi tartózkodása lassan tehertétellé vált a házigazdának. Új szelek fújtak a világban, a két nagyhatalom közötti kapcsolat javult, az „enyhülési politika” a Mindszenty-kérdést is napirendre tűzte. De nemcsak az amerikai politika változott. A Szentszék külpolitikájában is fordulat állt be, az úgynevezett „Ostpolitik” jegyében a Vatikán megpróbálta normalizálni kapcsolatait a szovjet fennhatóság alá tartozó államokkal, mert úgy gondolták a vatikáni illetékesek, hogy a kommunizmussal hosszú távon kell számolni. A magyar-vatikáni kapcsolatok első eredménye az 1964-es részleges megállapodás volt, melynek kevéske eredményét élvezhette a hazai katolikus egyház. Természetesen Mindszenty bíboros helyzete is téma lett, hiszen ordináriusként nem kormányozhatta egyházmegyéjét. Megfeneklett tárgyalások után 1971 tavaszán gyorsultak föl az események. VI. Pál pápa ez év április 16-án fogadta Péter János magyar külügyminisztert. A külügyminiszternek a találkozóról készült jelentésében az olvasható, hogy VI. Pál pápa meglepetésszerűen állt elő azzal a javaslattal – amelyet a magyar fél már évek óta szorgalmazott -, hogy kihozzák Magyarországról Mindszentyt, „valahol kolostorban helyezik el, és megfelelő egyházi rendszabályokkal, kellő súllyal megtiltják neki a nyilvános szereplést”. (Balogh Margit: Mindszenty József. II. köt. Bp., 2015, 1248. o.) Mindszenty monográfusa hozzáteszi: hogy valójában ezt mondta a pápa, az vatikáni források hiányában nem állítható bizonyossággal. Az viszont kétségek nélkül állítható, hogy a pápa az idős Mindszenty száműzésében látta a probléma megoldását.

A kép forrása: Csonka Emil: A száműzött bíboros. San Francisco-München, 1976

Mindszenty bíboros, tudjuk, kezdetben nem óhajtott külföldre menni. Többször is hangoztatta, hogy kijön a követségről s föladja magát. Nem szabad elfelejteni, koncepciós perében született ítélete hatályos volt (a forradalom idején, 1956. október 30-án szabadult fogságából az életfogytiglani fegyházra ítélt főpap), ráadásul 1956 után újabb eljárás indult ellene. Mind a magyar államnak, mind a Vatikánnak érdeke volt, hogy a világraszóló „botrányt” elkerülendő diplomáciai úton oldják meg Mindszenty ügyét.

A pápa és Péter János találkozója után tehát fölpörögtek az események. Vatikáni küldöttek érkeztek hazánkba, tárgyaltak a kormány illetékeseivel és Mindszentyvel is. A feltételek egy részét a bíboros – joggal – nem volt hajlandó elfogadni. A vatikáni és a magyar fél végül megegyezett Mindszenty távozásának feltételeiben. Még a megállapodás aláírása előtt született a bíborosnak az a levele, amelynek néhány szavát írásunk címében idéztünk. 1971 júniusában érkezett meg Rómából Zágon József prelátus, aki közölte a bíborossal távozásának feltételeit. Az első feltétel: Mindszenty érseki, prímási minősége érintetlen marad, de Mindszenty ne foglalkozzék az egyházmegye ügyeivel. Ezt a bíboros elfogadta, egyetlen kifogással. A javaslatban az szerepelt, hogy az esztergomi egyházmegye – „sede plena” („betöltött szék”) – apostoli adminisztrátort kap. Mindszenty ragaszkodott ahhoz, hogy maradjon a korábbi, 1948-tól használt megjelölés: „impeditus”. Ez utóbbi felelt meg a valóságnak: Mindszenty valóban „akadályoztatva” volt ordináriusi feladatai ellátásában. A második feltétel: a bíboros a követségről való távozása után ne tegyen nyilatkozatot, körlevelet se adjon ki. Mindszenty ezt is elfogadta. A harmadik feltétel Mindszentyből ellenkezést váltott ki: a Szentszék kérése az volt, hogy kényszerű száműzetésében ne tegyen olyan nyilatkozatot – se szóban, se írásban -, mely a Vatikán és Magyarország viszonyát zavarná vagy „a magyar kormányt és a Népköztársaságot sértené”. Mindszenty joggal vetette föl, hogy az őt meghurcoló kommunista rendszerről nyugodtan beszélhet, hiszen törvénytelenül ítélték el, nem rehabilitálták, folyamatosan támadták, s az egyház szabad működését is akadályozzák.  A negyedik feltétel: a bíboros tartsa titokban, ne publikálja emlékiratait, s intézkedjék arról, hogy halála esetén a kézirat a Szentszék birtokába kerüljön. Mindszenty ezt a feltételt is csodálkozva fogadta.

A Zágonnal való megbeszélések során fogalmazódott meg benne a pápához írott levele, amelynek kelte: 1971. június 28. Ebben olvassuk:

„Életem hátralevő részét magyar földön, szeretett népem között kívánom leélni, függetlenül a külső körülményektől, amelyek rám várnak. Ha az ellenem táplált szenvedélyek vagy az Egyház szempontjából súlyosan latba eső megfontolások ezt nem tennék lehetővé, magamra vállalom életemnek talán legnehezebb keresztjét: kész vagyok elhagyni hazámat is, hogy száműzetésben folytassam az engesztelést Egyházamért és népemért. Alázatosan teszem le ezt az áldozatomat is Szentséged lábaihoz, miután az a meggyőződésem, hogy a legnagyobb egyéni áldozat is kicsinnyé törpül, ha Isten és az Egyház ügyéről van szó.”

1971. szeptember 9-én megszületett a magyar-vatikáni megállapodás. A magyar fél korábban ragaszkodott ahhoz, hogy a Szentszék mentse föl érseki tisztéből Mindszentyt, ez azonban a megállapodás szövegében nem szerepel, csak az érseki szék kérdésének „végleges megoldására” történik utalás a 4. pontban.

Ezt követően VI. Pál pápa táviratot küldött a bíborosnak, amelyben közölte: a szeptember 30-án kezdődő püspöki szinódus előtt várja Mindszentyt. A prímást szállító repülőgép szeptember 28-án, 15 óra körül landolt Rómában. Még aznap a Vatikánban fogadta őt VI. Pál pápa, s a Szent János-torony emeleti lakosztályát jelölte ki neki lakóhelyül. 1971. szeptember 30-án a szinódusi atyák jelenlétében VI. Pál együtt misézett a bíborossal a Sixtus-kápolnában, s méltatta Mindszenty érdemeit. A szinódus ülésein azonban a száműzetésbe kényszerült főpap nem vehetett részt, tehát föl sem szólalhatott, nyilvánosan nem misézhetett, így szentbeszédet sem mondhatott. Mindszenty nem sokáig tartózkodott Rómában. Nem akarta, hogy kalitkába zárják. Eredeti elhatározásához híven úgy döntött, hogy a bécsi Pázmáneumba teszi át székhelyét, amely az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott. 1971. október 23-án kora reggel a bíboros együtt misézett VI. Pállal a pápa magánkápolnájában, majd útnak indult Bécs felé, ahová késő este érkezett meg. A reggeli mise után hangzott el az a kijelentés VI. Pál pápa szájából, amelynek pontos jelentését máig vita övezi. Zágon József prelátus jelenlétében a pápa azt mondta a bíborosnak: „Te vagy az esztergomi érsek, Magyarország prímása.” Mindszenty ezt így jegyezte föl. Zágon prelátus szerint azonban a pontos szöveg így szólt: „Te vagy és maradsz….”; később a bíboros is így idézte a pápa szavait. Ennek a vitatott kijelentésnek két év múlva lett aktualitása.

Mindszenty kényszerű távozása valóban „nehéz kereszt”-nek bizonyult. 1971 végén megjelent adventi körlevelének egyik fordulatát egyesek kiforgatták. A bíboros, távozására visszaemlékezve, a magyar-osztrák határt ideiglenes, életirtó határnak nevezte – ezt sokan úgy értelmezték, hogy nem fogadja el a békeszerződésben rögzített határt. A bíboros válaszul kijelentette, hogy ő a vasfüggönyre célzott, mint „ideiglenes” és „életirtó” határra. Az osztrák kormányzat tudomásul vette a magyarázatot, a pápa viszont levélben kérte a bíborost, a jövőben minden tervezett beszédét, írásos nyilatkozatát küldje el előzetes jóváhagyásra a Vatikánba. Mindszenty sérelmezte a nem várt cenzúrát. Aztán jött az újabb csalódás: a Pápai évkönyv (Annuario Pontifico) 1971 végi s azt követő kiadásai Mindszenty neve mellett nem az addig szokásos „impeditus” (akadályoztatott), hanem a „fuori sede” (székhelyén kívül) megjelölést tartalmazta. Mindszenty ezt azért sérelmezte, mert valóban – önhibáján kívül – akadályoztatva volt érseki feladatai ellátásában. A vatikáni illetékesnek küldött levelét válaszra sem méltatták.

Újabb csalódás: Mindszenty arra kérte a Szentszéket, hogy a külhonba szakadt magyarok lelkipásztori gondozására szenteljenek föl két segédpüspököt. Kérését nem teljesítették. Ő azonban nem hátrált meg: nyolcvan évesen úgy döntött, maga keresi fel a magyar közösségeket Európában, az USÁ-ban, Latin-Amerikában, Kanadában stb. Útjait bizonyos vatikáni körök nem nézték jó szemmel, erről a Mindszenty-szakirodalomban is olvashatunk. Aztán eljött az utolsó, a legnagyobb csalódás: érseki tisztétől való megfosztása.

1973 nyarán VI. Pál pápa a bécsi érseknek írott levelében azt kérte, mondja meg Mindszentynek: fontolja meg emlékiratai kiadását, mert a magyar hatóságokból a megjelenés „negatív reakciót váltana ki”, a bíboros újabb támadások kereszttüzébe kerülne, s a magyar egyháznak „súlyos, talán helyrehozhatatlan következményeket kellene miatta elszenvednie”. (Balogh: i.m. 1339. p.) Mindszenty a pápa javaslatát nem fogadta el, mert úgy gondolta – s ezt jelen sorok írója is jogosnak tartja -, hogy az igazságot ki kell mondani. Ekkor már többen pedzegették, hogy Mindszentyt le kellene mondatni, az esztergomi érseki széket üresnek kellene nyilvánítani.

A magyar püspöki kar elnöke, Ijjas József egy 1973 szeptemberében kelt levelében már célzott erre, majd az októberi pápai magánkihallgatáson szóban is felvetette Mindszenty felmentésének lehetőségét. Miklós Imre államtitkár, az ÁEH elnöke novemberben a Vatikánban tárgyalt, ahol ígéretet kapott Agostino Casarolitól arra, hogy december 20-ig „a magyar kormány bizalmas értesítést kap a kérdés érdemi megoldásáról, azaz az esztergomi érseki szék megüresedéséről”. (Balogh: i. m. 1345. p.) A magyar tárgyalófél nem tudta, hogy VI. Pál pápa már 1973. november elsején kelt levelében fölszólította Mindszentyt, hogy mondjon le az esztergomi érseki székről. A megrendült bíboros több levelet is írt a pápának, s a fölszólításra nemet mondott. Indokait itt és most nem tudjuk részletezni, de a summázatot idézzük: „ha lemondanék, tettestárssá válnék”, tehát ezzel a gesztussal igazolná a magyarországi kommunista rezsimet. A pápa nemsokára döntött: „az egyház javára tekintettel” úgy határozott, hogy az esztergomi érseki széket üresnek nyilvánítja, s ez kánonjogilag akkortól érvényes, amikor a döntést nyilvánosságra hozzák. Mindszenty 1973 december végén kapta meg a pápa döntését tartalmazó levelet. Letartóztatásának 25. évfordulóján.

A vatikáni illetékesek tájékoztatták a döntésről a magyar illetékeseket, valamint Ijjas József kalocsai érseket, a magyar püspöki kar elnökét is. Az esztergomi érseki szék megüresedését, valamint Lékai László esztergomi apostoli kormányzóvá való kinevezését 1974. február 5-én tette közzé a Vatikán. Mindszenty József koncepciós perének 25. évfordulóján. A Vatikánnak ez a tapintatlansága – sokan gondolják így, s ezt a véleményt jelen sorok írója is osztja – menthetetlen. Ráadásul Mindszenty üldözött kor- és sorstársaival másként bánt a Szentszék. Lássuk például Josef Beran bíboros, prágai érsek életútját. 1949-1963 között őrizetben tartottak, 1963 után sem gyakorolhatta ordináriusi jogait, 1965-ben Rómába engedték, s ott is halt meg – Prága érsekeként, életének 81. évében. De említhetnénk Joszif Szlipij lembergi bíboros-érseket is, aki szovjet munkatáborokban töltött sok-sok év után Rómába költözhetett, s ott halt meg 92 éves korában – szintén megtartva érseki székét haláláig. Harmadik példaként említhetünk egy nem üldözött, éppen ellenkezőleg: a kommunista hatalommal meglehetősen jó viszonyt ápoló magyarországi főpapot, Ijjas József kalocsai érseket, aki Mindszenty „kipenderítése” idején a püspöki kar elnöke volt. Ő közel 86 évesen vonult nyugállományba. Mindszenty a kommunista rendszer üldözöttje volt, Ijjas nem. Ráadásul a néhai kalocsai érsek a rendelkezésre álló adatok szerint az állambiztonság beszervezett ügynöke volt.

A győztes tehát a magyarországi kommunista rezsim lett, hiszen elérték, hogy – Kádár elhíresült szavával élve – „kipenderítsék” érseki székéből a száműzött bíborost. A döntést Mindszenty tudomásul vette, többé nem érsekként, nem prímásként írta alá a leveleit – s járta tovább a világot. Nemsokára megjelentek emlékiratai, a könyv nagy sikert aratott. Most már nem kellett figyelnie aggályoskodó figyelmeztetésekre, nem kötötték őt a magyar-vatikáni egyezmény különféleképpen értelmezett korlátozó kitételei, a Vatikán keleti politikájának sajátos szempontjai – szabad volt. Az Egyház bíborosaként, magyar főpapként kereste föl a világon szétszóródott magyarok közösségeit.

Utolsó útja 1975 áprilisában Venezuelába és Kolumbiába vezetett. Április 25-én, Bogotában, Szent Erzsébetről beszélt, akinek „lénye a szeretet és a keresztviselés”, majd beszéde végén ezekkel a szavakkal fordult hallgatóságához: „Emigránsok! Itt a ragyogó példa borús, keresztes éveitekben, magyarságotokban. Bogotaiak, őrizzétek kezdeti szereteteket Szent Erzsébet magyarjai iránt.” (Mindszenty József: Hirdettem az Igét. Vaduz, 1982, 299. p.)

Ötven évvel ezelőtt indult kényszerű száműzetésbe Mindszenty József. Közel nyolc év fogság és 15 évnyi belső száműzetés sem törte meg. Agg főpapként is hirdette az Igét, s ébresztgette a magyar öntudatot a világon szétszórt magyarságban. Ahogy utolsó, Caracasban kelt körlevelében fogalmazott: „Mennyi mindent kellene és lehetne itt tenni, ha több lenne bennünk a magyar lélek, magyar szív és öntudat!” (Mindszenty: i. m. 302. p.)

A Vatikán keleti politikájának megítélése máig vita tárgya. Az azonban tagadhatatlan, hogy Mindszenty József bíboros az „Ostpolitik” áldozata volt. A bíboros haláláról értesülve ezt írta a szintén emigrációba kényszerült magyar író, a Mindszentyt mindig kritikusan megítélő Márai Sándor:

„Szereplését lehet bírálni, de bizonyos, hogy nagy erővel és következetességgel helytállott a meggyőződése mellett, megvallotta, hogy a kommunista rendszer emberellenes, és minden erejével tiltakozott ellene. Egy ember, aki minden következménnyel tiltakozik az ellen, amit embertelennek ismer, többet ér és tartósabban hat, mint az utcákat döntögető alkalmi tömegek.”

(MÁRAI SÁNDOR: A TELJES NAPLÓ 1974-1977. BP., 2016, 211. P.)

Mindszenty bíborost Mariazellben temették el – ideiglenesen. A bécsi pápai nuncius nem volt jelen. A magyar katolikus püspöki kar egyetlen tagja sem volt jelen. Érseki székhelyén s másutt sem mondtak misét lelki üdvéért. Stefan Wyszyński bíborost, Varsó egykori érsekét, nemrég avatták boldoggá. A kommunista hatalom őt is meghurcolta, ő is ellenezte a Vatikán keleti politikáját. Sok-sok magyar várja, hogy mielőbb a boldogok sorában tisztelhessük azt a magyar főpásztort, aki – Franz Kőnig bíboros, Bécs néhai érseke szavai szerint – „holtában is beszél”.

www.katolikus.ma