Az angyali üdvözlet „megkurtított” változatát olvassuk az ünnep evangéliumában. Bátorkodom szerény véleményemnek hangot adni, miszerint magam részéről örömmel látnám a szentmise lehetséges olvasmányai közt e napon Jézus keresztre feszítésének perikópáját is (vö. Jn 19,25–27). S hogy miért? Mert kétezer évvel ezelőtt egy haldokló Király – a világmindenség Királya, Jézus Krisztus a keresztfán – övéit, akiket János apostol „képviselt” a kereszt tövében, Édesanyjának, a Boldogságos Szűz Máriának oltalmára bízza. És mit tesz ezer évvel később egy másik haldokló király, Szent István? A Hartvik-legenda szép párhuzammal lep meg bennünket.

Kovács Zoltán mariológus írását olvashatják.

Első szent Királyunk hasonlóképpen, a földi életből való elköltözése előtt az övéit – országát, népét – ugyanazon Édesanyának, Máriának a kezeibe ajánlja.

Jóllehet, akkoriban dogma még messze nincs kihirdetve Mária mennybevételéről, de Szentlélek által ébresztett hitérzék és a liturgikus ünneplés, nem kevésbé pedig az egyszerű hívek imádságos gyakorlata – gondoljunk csak többek közt a feltehetőleg III. századból származó Oltalmad alá futunk kezdetű antifónánkra! – már akkor is régóta a magasba emeli a szíveket: Mária a Mennyei Atya dicsőségében van, számíthatunk rá, nála jó kezekben leszünk.

A magyar katolikus Mária-tisztelet ezeréves sajátossága, hogy Királynőként, Pátrónaként, Nagyasszonyként tekint Krisztus Anyjára. A Magna Domina alakja nem ölt egyetlen kizárólagos ábrázolási formát, a leghitelesebben talán a nemzeti jellegzetességeket (pl. hagyományos népi ruházat, régi koronázási jelvények) „viselő” képek, szobrok jelenítik meg. A magyar hívőknek Máriához fűződő „családias” kapcsolata a kultusz története során a liturgiában, a népi jámborságban és számos teológiai munkában is megmutatkozott, ahogyan a néprajzban, az irodalomban és a művészetekben is. Szép és kifejező ünnepneveink (pl. Gyümölcsoltó Boldogasszony), az adventi rorate szentmisék máriás árnyalatai, Mária „Asszonyunk”-nak szólítása, mely az Üdvözlégy Mária imádságában is helyet kapott, és egyéb vallási hagyomány szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarokat Mária-tisztelő népnek tekinthessük.

E kultusz legfőbb erénye, hogy lényegében mindvégig Krisztusköz-pontú maradt.

A magyar hívek leginkább édesanyaként jelenítik meg a Nagyasszonyt, nemritkán magyaros öltözékben, karján a Gyermekkel. A Nagyasszony mint Szűz említése teljesen megszokott a magyar népi szóhasználatban, sajátosan elterjedt megszólítása: Szűz Mária.

A II. vatikáni zsinat tanításának befogadása még megkívánna némi bátorítást, mivel a klasszikus „Mária által Jézushoz” (per Mariam ad Iesum) megközelítés önmagában nem egészen enged teret a megújult egyháztani szemléletnek, vagyis többek között annak, hogy

ne Krisztus és az Egyház közti „közvetítő hatalmasságként” tekintsünk rá, hanem jobban megéljük: Máriával együtt járjuk földi életünk zarándokútját.

Nem kevésbé, a gyakorlatban lévő kultuszformák is szilárdabb üdvtörténeti és megújult antropológiai megalapozást igényelnének: Mária nem félistennek tekintett, legendás történetekkel felékesített „katolikus bálvány”, hanem kegyelemmel teljes, egyszerű ember, aki az Isteni Lélek által vezetve, szabad, felelősségteljes döntésre képes nőként lett az üdvösség történetében Istenszülővé.

Magyarok Nagyasszonyának főünnepét október 8-án üljük meg. Tisztelete korábban leginkább augusztus 15-éhez kötődött, mely Mária mennybevételének főünnepe mellett Szent István király halála napja is. Az ő nevéhez fűződő országfelajánlás legendája – a Szűzanyánkhoz tartozás „privilégiumának” hangsúlyozásával együtt – a mai generáció életében azonban kevésbé talál visszhangra, és ez azt jelzi:

tennünk kell valamit, ami előremutató, ami ismét felszínre hozza Mária-tiszteletünknek a jövő nemzedék kezeibe átmentendő értékeit.

A ma embere számára pedig ez a tartalmi frissítés nem feltétlenül a régi kultuszformák erőltetésében keresendő. Azt is emlegetjük Szent VI. Pál pápával, hogy „Mária korát” éljük, mégis ma mintha kevésbé ismernénk fel az ő jelenlétét életünkben.

Elméleti irányelvek megfogalmazása, és annak büszke ismételgetése, hogy „Boldogasszony Anyánk” az Isten gondoskodásának biztos, „nagy jele” volt ezer éven át a magyarok számára, önmagában nem elég e kultusz megújulásához.

A hit erősítése a kezdő lépés, és ennek fontos eleme egyfelől Mária helyes megismerése úgy, ahogy az üdvtörténetben szerepel, melyből nem hiányozhat többek között az ószövetségi gyökerek figyelembe vétele, és az Istenanya mítoszoktól mentes, a kinyilatkoztatásban elénk táruló alakja. Másfelől elengedhetetlen a személyes lelkiéleti szálak szorosabbra fűzése Máriával: ne csak róla, hanem vele is rendszeresen beszéljünk. Nagyasszonyunk ma is ugyanaz, mint ezer éve: ha megújult hittel szólítjuk meg, a mai magyar hívő ember számára is példa és iránymutató lesz. Hogy egy konkrét gyakorlatot is megnevezzek:

a hívekhez ma is közel áll a szentolvasó, melyet többen társulatokba szerveződve imádkoznak. Ennek a Krisztus-központú imának erejét felfedezve – mivel minden Üdvözlégy Mária csúcspontja Jézus nevének említése és a hozzá fűződő misztérium hittel teli szemlélése – nemcsak Istenhez kerülünk közelebb, hanem az Istenszülő kultusza is megtisztul és erősödik. És azt is megtapasztaljuk: örökérvényű módon segít megszentelni mindennapjainkat, ma is.

A Magyarok Nagyasszonya tiszteletének megújulásában fontos irányelv lehet még az egyoldalúan „nemzetieskedő” felhangoknak a hittartalomtól elidegenítő kiszolgálása helyetti józan nyitottság az egyetemes Egyház és a világ irányában, és – ne lepődjünk meg – a nem katolikus testvéreink és nem keresztények felé is! Krisztus Anyja ugyanis nemcsak a magyaroké és nem is csupán a katolikusoké:

szűk látókörű „lelki kisajátítás” helyett, eleink múltbeli máriás erényeinek tartalmilag egyre inkább kiüresedő szajkózása helyett próbáljuk a jelenben, mai kultúránk, nyelvünk által, mai életkörülményeink közt, megújult hittel megszólítani Máriát.

Ő nem csupán egyes gyermekeivel kivételező „védasszonyként” vesz pártfogásába bennünket vagy a korábban neki ajánlott más népeket (lám, az Egyház Anyja nem „belterjes” gondolkodású: minden keresztény egyformán anyaként tekinthet rá!), hanem mindenkire egyforma szeretettel figyel, akik Fiának testvéreivé lettek a keresztségben. Nemzeti önazonosságunkat is kifejező Mária-tiszteletünket úgy lenne kívánatos újra egyensúlyba hozni, hogy a földi haza polgáraiként engedjük magunkat vezetni a mennyei Haza felé vezető úton, melynek szintén „polgárai” vagyunk, nem felejtve: végső, örök Hazánk a mennyben van. Feladatként vár ránk jó néhány máriás kultuszhelyünk liturgikus és jámborsági gyakorlatainak a szentszéki iránymutatások szerinti rendezése is, valamint dinamikusabb, lelki-kateketikai szempontból tartalmas programok (pl. zarándoklatok szervezése) keretében a fiatalok megszólítása.

XVI. Benedek pápa 2010. december 2-án, az akkori új, Szentszékhez akkreditált magyar nagykövethez intézett köszöntéjében így fogalmazott: „Magyarország különleges módon arra hivatott, hogy közvetítő legyen Kelet és Nyugat között. Már a Szent Korona, Szent István öröksége, a köralakú görög koronával összeköttetésben álló latin koronával, mely az előbbinek csúcsára van illesztve – mindkettő Krisztus arcát ábrázolja és mindkettőt a kereszt koronázza meg – megmutatja, hogyan kellene Keletnek és Nyugatnak kölcsönösen támaszkodnia egymásra és gazdagítania egymást, egészen a lelki és kulturális örökségeinktől és a hit élő megvallásától kezdve […] A Magyarok Nagyasszonya terjessze ki védő kezeit Országa felé” (saját fordítás). Róma emeritus püspökének e szavai is sejtetik:

a Magyarok Pátrónája az Egység Anyja (Mater unitatis) is, akinek személyét nem szabad soha megosztottság és széthúzás szítására, vagy sajátos történeti, illetve vallási értelmezések önkényes alátámasztására felhasználni.

Mária nem egyes „nemzetek sajátja”, hanem hathatós közbenjáró és közvetítő az egység, a párbeszéd, a cselekvő szeretet, a szegények és elnyomottak segítése (ld. Mária hálaénekét, a Magnificatot), a népek boldogulása és egymás iránt építendő békéje útján.

Nagyasszonyunk mai tisztelete nem bontakozhat ki életszerűtlen, avítt és egyoldalúan férfiközpontú asszonyképben, ellenségverő, harcias karakterben, a Szent Család valós küzdelmeit agyonhallgató, édeskés, idilli képekben, Mária kegyelmi kiváltságainak túlhangsúlyozásával sokszor tőlünk, gyarló emberektől őt eltávolító felmagasztalásokban, évezredes felségjelvényekkel túlzottan felékesített, merev, statikus ábrázolásokban, politikai színezetű vagy ideológiákra épülő belemagyarázásokban, vagy csupán az evilági dicsőség kifejezésére ráaggatott ruhákban és viselkedésformákban, ahogyan őt mi magunk látni szeretnénk.

Máriát akkor szemléljük helyesen, ha mi is úgy tekintünk rá, ahogy Isten látja őt, felismerve, milyen feladatot bízott rá Fia, amikor János apostol személyében az Egyházat – így a XXI. század magyar katolikus híveit is – gondjaiba ajánlotta.

Nagyasszonyunk „pozitív karakter”, akitől nem az „újpogányság izomból fakadó kiirtását” kell várnunk, hanem a Lélek temploma ő, akinek tiszta, kegyelmet sugárzó személye tükör és vezércsillag mindenki számára, és akinek benső szépsége, anyai empátiája erősít, gyógyít, bátorít és a jóra ösztönöz, így segíti e földi haza gyermekeiként boldogulásunkat, valamint jövőnk Isten Országára, vagyis az Istennel való életközösségre mutató berendezését. Vele útra kelve és közelségétől formálva, mi magunk is olyanná akarunk alakulni, amilyennek Isten bennünket látni akar. A XXI. század Mária-kultuszának minden régióban, így „Mária Országában” is, még inkább teret kell engednie Húsvét mindent átható öröme és a Szentlélek egyetemes újjáteremtő tevékenysége számára, minden földi birodalom és nemzet fölé helyezve a mennyország perspektíváját, melyben Mária „a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára” (Lumen gentium, 68).

Kép: Mozaik a keszthelyi Magyarok Nagyasszonya-templom kapuja fölött

Magyar Kurír