Ferenc pápa Szent József ünnepén megnyitotta az Amoris laetitia-családévet. A Szentatya szándéka alapján egy évet szánunk arra, hogy A családban megélt szeretetről kezdetű apostoli buzdításról gondolkodjunk, és elmélyítsük annak tartalmát. A pápai dokumentumról Bognár István, a győri Brenner János Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet spirituálisa és dogmatikatanára írt ismertető sorozatot.

Az apostoli buzdítás 5. fejezetéről szóló ismertetőt adjuk közre.  

Ferenc pápa – miután kiemelte a házastársi szeretet elsődleges szerepét Isten eredeti elgondolásában – még egy külön fejezetet szán annak nyomatékos hangsúlyozására, hogy e szeretet nem merülhet ki csupán a házastársak egymás iránti kapcsolatában. Ez a második központi fejezet a gondolatmenetében Szent II. János Pál pápa szavaira épít, akinek éppen negyven évvel ezelőtt, 1981 őszén jelent meg Familiaris consortio kezdetű, a családról szóló apostoli buzdítása.

Első helyen Ferenc pápa arról beszél, hogy a házastársak, amikor egymásnak adják magukat, önmagukon túl a gyermeket ajándékozzák egymásnak mint szerelmük eleven képét, a házastársi egyesülés örök jelét. Az élet ugyanis Isten ajándéka. Amikor egy új emberi élet megfogan, az egyszerűen elbűvöl minket.

Szükséges, hogy már a születése előtti kilenc hónapban, az érkezése előtt érezze minden gyermek, hogy már előbb szerették, még mielőtt ezt bármivel kiérdemelhette volna.

A Szentatya egyszerűen gyalázatnak nevezi, amikor egy gyermek világjöttét tévedésnek tekintik, vagy érkezését kezdettől fogva elutasítják, amikor magára hagyják, megfosztják jövőjétől. Jézus szava, melyet Jákob kútjánál mond a szamariai asszonynak, ide is vonatkoztatható: „Ha ismernéd az Isten ajándékát!” (Jn 4,10) Egy új gyermek ajándéka, akit az Úr egy édesanyára és egy édesapára bíz, mindig az elfogadással kezdődik, az életre szóló védelmezéssel folytatódik, és végső célja az örök élet öröme. Milyen csodálatos, ahogy a szülők is részt vehetnek Isten teremtői művében, s ők választhatják meg azt a nevet, amelyen majd az Atya fogja hívni minden gyermekét mindörökre. 

A következő pontokban Ferenc pápa még jobban elmélyíti az Istentől áldott állapot, a várandósság idején már oly szükséges szeretetet. Nehéz, mégis egyszersmind oly csodálatos időszak ez. A Szentatya Jeremiás próféta meghívásának gyönyörű szavaira utalva (Jer 1,4–5) hangsúlyozza: minden gyermek öröktől fogva ott van Isten szívében, és fogantatása pillanatában megvalósul a Teremtő örök álma. Az Atya végtelen szeretetének tekintetével kell szemlélnünk a kicsi, parányi magzatot. Ahogy Manilában, a 2015-ös családtalálkozón összegezte a Szentatya: „Minden édesanya és édesapa kilenc hónapon át álmodták születendő gyermeküket.” Nagyon fontos, hogy a gyermek kezdettől fogva érezze: várják! A szeretet tettei, a személyes névadás, a beszélni tanítás, a tekintet és a mosoly elengedhetetlenek: „Ez az a szeretet, ami elhoz egy szikrát Isten szeretetéből” – fogalmaz oly szépen Ferenc pápa.

A teremtő Isten szeretetének ketten együtt a tolmácsai, tehát szükséges, hogy az Úr atyai és anyai arcát együtt mutassák meg gyermekeiknek.

Bár az édesanyai szeretet gyöngédségét, odaadó mivoltát húzza alá első helyen a Szentatya, az apák szerepének, alakjának megfakulására, eltorzulására, nyugati társadalmunk egyre apátlanabbá válására talán még jobban kitér a következő pontokban. Gondolatait ezzel a mondattal fejezi be: „Nem jó, ha a gyermekek apa nélkül maradnak, és így idő előtt elveszítik gyermeki mivoltukat.”  

A termékennyé váló szeretet kapcsán nagyon szépen ír a továbbiakban az örökbefogadás, illetve a nevelőszülőség nagylelkű útjairól is. Nem elég egy gyermeket világra hozni. Befogadni, Isten ajándékaként szeretni, és gondoskodni róluk: ebben áll a termékenység még tágabb értelme. 

Végül szeretnék még felsorolni néhány fontos témát, melyeket a Szentatya is néven nevez. Külön beszél az Eucharisztia szociális dimenziójáról, vagyis Jézus valóságos jelenlétének megtapasztalásáról a szegényekben, a kitaszítottakban, a betegekben és az erre való nevelés fontosságáról. Úgy érzem,

a Szentatya szeretné kitágítani a szűk panellakások falait, hogy a kis családok ne szigetelődjenek el az Egyház és a társadalom nagy családjától.

Korunk individualizmusa, s főleg az elmúlt évek és hónapok vírusfélelme oda vezetett, hogy egyre inkább bezárkózunk a kis családi fészek biztonságába, és a többi embert kényelmetlen veszélyforrásnak tekintjük. Pedig, ugyancsak a Szentatya szavait idézve: „Ha egy civilizációban nincs hely az idősek, betegek, szegények számára, ha kiselejtezik őket, mert csak problémát jelentenek, hát, ez a kultúra igazi vége, mely halálos vírust hordoz magában.” 

A tágabb család fogalmát ecsetelve külön ír még az öregekről, a nagyszülőkről. S bár az új házasoknak el kell szakadniuk a szüleiktől, a negyedik parancs megköveteli, hogy továbbra is tiszteljék őket.

Az unokáknak ugyanis nagy szükségük van a nagyszülői hit, remény és szeretet megtapasztalására, a keresztény életben való meggyökeresedésre, s arra, hogy az idősek már a puszta jelenlétükkel is segítsenek felfogni a nemzedékek folytonosságának tudatát. 

Mario Benedetti idézetével zárjuk a Szentatya elmélkedését: „Mert az úton egymás mellett sokkal több vagyunk, mint kettő.”

Szerző: Bognár István

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír