Az, hogy rohanunk, igaz. Az, hogy a világ rohan, nem. A világ önmagában csendes. A körülötte levő zajt, mi emberek kreáljuk. Nem tudunk mit kezdeni a csönddel, a lassúsággal, ezért mindent megteszünk annak érdekében, hogy gyorsan teljen az idő. Azt látom a mindennapi beszélgetések, valamint a közösségi hálón zajló véleménynyilvánítás során, hogy azért esünk egymásnak, mert nem tudunk mit kezdeni saját magunkkal, de az időnkkel sem.

Egyeseknek túl sok van, másoknak kevés. Ocsmányságokat írni, kritizálni s másoknak az önbecsülését elvenni, na arra van idő. Így könnyű rohanni. A világ nem rohan, mi rohanunk. Ezért érzékeljük a mindennapokból csak a reggelt meg az estét. A világot sem látnánk annyira katasztrofálisan, ha mind-mind a saját részünket hozzátennénk ahhoz, hogy jobb legyen. A gyűlöletről sem kellene beszélnünk, ha nem lenne gyűlöletkeltés. A betegséghez való viszonyunk is más lenne, ha tudnánk, valaki biztosan ott lesz mellettünk a nehéz időkben is, nem elítél, nem azt mondja: te kerested magadnak a bajt.

Mit gondolsz, miért adja fel annyi ember a harcot a rákkal vagy az épp aktuális világjárvánnyal? Pont emiatt. Mert a harcban, a szólásszabadságban s a gyűlöletkeltésben az az ember, aki beteg, úgy érzi már hasztalan a társadalomnak. Jobb, ha nincs. Ezt közvetítjük felé. Nem küzd tovább, feladja. Tudjuk, hogy egy betegségből való felépülés a mi hozzáállásunk töredéke is. Sőt. Nem tudom láttátok-e valaha, hogy a kolozsvári onkológia épülete előtt mekkora a sor. Nemcsak ma. Mindennap. Megrendítő. Azok az emberek, akik nagyon messziről – de nemcsak – jönnek ide, gyógyulni szeretnének. Hiszik, hogy van kiút, küzdenek. Sokan úgy mennek be, hogy nem biztos kijönnek onnan. De bemennek, hétről-hétre. Oda, melléjük kellene a támasz. Mialatt egy-egy cikk alá megfogalmazzuk az egyáltalán nem építő véleményünket, lépjünk csak be a kórházba s azzal foglalkozzunk, akivel kell. Ne mondjuk, hogy erre nincs időnk. Rohanhatunk, vissza is utasíthatjuk s folytathatjuk az emberek egymásra uszítását, de az idő rövid. Ma az fekszik a kórházi ágyon, akinek a helyét talán nekünk kell majd átvennünk. Ma az állja ki a több órás sort, akinek a sorát tán mi kell kiálljuk. Vajon, hogy fogjuk érezni magunkat, amikor senki nem fog ránk nézni, törődni velünk? A világgal s benne mindennel lehet bajunk, de ne másokon töltsük ki.

A világ nem rohan. El akar csendesedni. Le akar lassulni. Nem akar háborút, egymás megalázását és megszégyenítését. Erőszakot sem. Mi emberek idézzük elő ezt. Másképp is tehetjük. Sosem késő eldönteni, hogy ma mialatt kritizáló kommentet írunk valakinek/valaminek a megosztása alá, felhívunk egy beteget, elolvasunk egy jó könyvet vagy meglátogatjuk az időseket az otthonokban.

Rohanunk vagy megállunk? Békét vagy gyűlöletet közvetítünk? A MI döntésünk!

Ferencz Emese

www.mariaradio.ro