Amikor Mindenszentek alkonyán sötétbe borul a világ, halottak napja előestéjén mécsest gyújtunk halottainkért. A temetőkben fények lobognak, otthonainkban gyertya ég. Lux aeterna….. az örök világosság fényeskedjék nekik, mondjuk magunkban, s az emlékezés szomorúságában is tudjuk-érezzük, hogy szeretteinktől nem váltunk el végleg, a búcsú csak ideiglenes. Természetes, hogy fájdalom lakozik az emberben, ha előrement szeretteire gondol. De – ahogy a zsoltáros mondja – beatus vir qui sperat in eo, boldog az az ember, aki őbenne bízik. Őbenne, akinek Fia harmadnapra föltámadott. Halottak napja előestéjén arra is gondolunk, a mécsesek fénye is ezt üzeni: az idő zárójelei közé szorított földi léten túl öröklétre teremtettünk.

Prohászka Ottokár püspök írásaiból és beszédeiből válogattunk ki néhány, a mai naphoz kapcsolódó gondolatot, így hívjuk közös elmélkedésre az olvasót. A püspök életműkiadásában található szövegrészletek után csak a megjelenés évét közöljük. Az életműkiadásban nem szereplő két beszédrészlet végén az elhangzás helyét és pontos dátumát is feltüntetjük.

„A halottak napja tulajdonképp este van, mindenszentek estéjén; s amint helyes, hogy a napjuk este van, éppúgy illik, hogy őszkor legyen, őszi este az ő ünnepnapjuk, tele hervadással és elmúlással, a fonnyadt levelek szagával, tele végtelenbe elnyúló, hosszú árnyékokkal; s azokon az árnyékokon mint földről másvilágba nyúló, keskeny hidakon jönnek át hozzánk ma este a lelkek; jönnek egyenkint s nem párosan, jönnek beláthatatlan hosszú sorokban. /…./

Ők maguk a mi miliőnk, melyben Istenhez közel állunk; ők a mi összeköttetésünk a másvilággal. Közel áll hozzám ez mind; oly közel mindazok, kiket úgy szeretek, s kiknek szeretetét s édes bírását a halál nem vette el tőlem. Azért, ha elmerengek s lelki szemeimmel abba a végtelen távlatba nézek, melynek neve másvilág, ez ismeretlen, homályos világban, tudatom ez alsó, mély mennyországában, ők az én, nem mondom csillagaim, de bizonyára fénylő, biztató gyertyalángjaim.

Minden lélek, akit szeretek, egy-egy kis gyertyavilág a végtelenben; legalábbis olyan, mint az én gyertyavilágom a temető novemberi estéjében. Mindegyik biztosít, hogy én is oda való vagyok, és biztat, hogy éljek az élet esti árnyaiban is a hit világosságából, s győzzem le a világ törpeségét saját öntudatom fölényével. /…./

A győzelmes élet tudatával térdelek halottjaim sírja mellett. Nem félek haláltól, sem temetőtől. Hisz a temetőt is a lélek csinálja; az festi, az alakítja, az telíti hangulattal és….. élettel! Hisz temető sincs, ahol lélek nincs. Nem a holtak, nem a sírok, hanem a holtak közt járó élők adják a temetőt. Temető nem a sír, hanem az élő ember lelkén tükröző sír, s halottja csak annak van, aki él; a halottnak pedig – annak ott a sírban – semmije sincs, halottja sincs. Azért a halottak estéje is voltaképp az élők estéje, kiknek halottjuk van, mert szerető és emlékező lelkük van; s hozzáteszem, hogy a halottak estéjét csak azok ülik meg igazán, kiknek oly halottjuk van, aki lelkükben, hitükben most is él, s a hit lámpásával mutat utat a világ botorkáló vándorainak.

Kövessük hát a holtak nyomait az élet öntudatával, hittel és reménnyel; az élet nyomai azok! S ha igazán a temető is a lélektől van, s ha a sírkereszt tőle lesz beszédes, s a haraszt zizegése tőle lesz zenévé: akkor ne törjön össze a sírnál, koporsónál senki, hanem ébredjen a végtelen élet Istene halált legyőző erejének öntudatára. Vigyen lelket, tehát hitet és reményt a temetőbe s szeresse a holtakat, az igaz élőket, s imában közlekedjék velük. Szeresse őket és segítse őket! Szeresse sírjaikat is; nézze azokat lélekkel s ültesse be virággal. S ha néha fölsír lelkében a keserű fájdalom diszharmóniája, nézzen olyankor a síron lobogó gyertyalángra s a síron nyíló virágra, s imádkozzék örök életért, örök világosságért s örömért; s meglátja, hogy lelkébe is megnyugvás s béke tér, s kifeslik a hit gyökeréből a sír sötétségét, az élet kegyetlenségét, a fájdalom keservét harmonizáló erős érzés: a remény.

A hitnek gyertyavilágától s a reménynek a síron nyíló virágától lesz ünnep a halottak estéje.”

1909

„November elsejének estéje titokzatos, rejtelmes est! Világosságot nem gyújtok, hanem szobámból kinézek az éjbe, a novemberi ködbe, mintha valaki után kinéznék, aki elment ugyan, de voltaképp nem hagyott el egészen. Elment a más világba, de érzem, hogy a kötelékek, amelyek hozzá fűztek, nem szakadtak el, s hogy neki köze van hozzám s nekem hozzá. Mondják, hogy meghalt. Igaz, meghalt; de én élőnek nézem; élettel és érzéssel keretezem emlékét; sírja ugyan bezárult, de a szívem sebe, melyet távozása szakított, az nyitva maradt, s abba van beírva a neve, bele van rajzolva a képe; s ha testét meg nem menthettem, de a lelkét azt bírom, az nem halt meg, az él. S ma este különösen érzem ezt; érzem, hogy kötelékeim el nem szakadtak; hogy emlékeim el nem fakultak; hogy szeretetem el nem hamvadt; sőt érzem, hogy épp ma este közel van hozzám, jár körülöttem, intünk egymásnak, megértjük egymást, s cseppet sem félek tőle, sőt ellenkezőleg, örülök neki. – Ó szentek közössége, mily természetes, édes hit vagy te, s milyen jól ismered a szívünket, mikor így sorba fölvonulsz emlékeiddel, ünnepeiddel, s köztük ezzel az esttel; szent est ez is.”

1914

„A temető keresztjei hajnalban, vagy holdfényben nézve, mintha csupa karok lennének, felmeredő kar; földből kiemelkedő kar, mintha alulról egy száraz, merev kéz nyúlna felém: imádkozz értem! Ez az én viszonyom a halottakhoz: a holtakért szépen és buzgón imádkozni. A hit világánál nézve a temetőt, így gondolkozom.

Hogy meg ne haljunk, azt nem tehetjük, de hogy jól haljunk meg, azt megtehetjük. Ez a katasztrófa szomorú, de előtte élet, utána élet, s az evangélium átsegít az örök életre. ’Hasonló a mennyek országa a királyi emberhez, ki lakomát szerzett az ő népének, hasonló a menyegzős házhoz…’, de sehol sem mondja az evangélium: hasonló a mennyek országa a temetéshez, a siralomházhoz. Ilyen parabola nincs. A temető elszáradt hüvelyek, elszáradt öntudatok helye. Az Úristen nem akar minket megnyomorítani. Menjünk mi bízó lélekkel. Ha valaki hegyekről jön, nagy hit hegyéről, szárnybontogatás, szárnycsattogás hegyéről, az még a ruháján is meglátszik. Mi a nagy bizalom hegyéről jövünk. S visz a nagy tudat, a halhatatlanság tudata.”

Szentbeszéd Veszprémben – 1927. március 10.

„ Nagyon fáj neked szerettednek távozása? Szomorú vagy, hogy kidől mellőled valaki, akit nagyon szeretsz? Jól teszed. Nem mondom, hogy ne tedd. Én tisztelem a gyászodat, tisztelem fájdalmadat. A bánat is lehet erény, a szomorúságot is értékelem, ha a lélek szent megadásában tölti be szívedet. De ne maradj meg ennél, ne csak gyászolj, ez passzív, elernyesztő érzés egymagában! Oltsad bele gyászodba a tevékenység szellemét szüntelen imával! Imádkozz érte és vele! Az ő lelke már tisztán látja a túlvilág értékeit. Az ő szeme előtt már fölragyog Isten fölsége, már tudja, mit jelent az Isten országára várni. Egyesülj az ő tisztuló lelkével! Ez a helyes gondolkodás.

Ez a gyász már közelebb van az élethez. Küldj neki kincseket az Egyház nagy kegyelmi kincstárából. Majd más lesz a gyászod is, majd fölemel, ahelyett, hogy lesújtana. Ez a valóságos szeretet diktandója, ami megmarad a síron túl is. Szent Pál mondja ezt. Odaát a hit megszűnik a látásban, a remény a megvalósulásában, de a szeretet megmarad örökké.

Úgy vagyok, mint két világ között imbolygó sirály, élek még itt, és tartozom oda, létföltételeim még itt, de teljesedéseim odaát, hitem világít, s én tartom kezemben a mécsesemet, és megyek vele előre. Fáj a szívem? Csikorog a lelkem? Mindegy, megyek, tartsd meg az irányt. A mécsedet Krisztus tüzénél gyújtottad meg, annak a fénye biztos helyre visz. Ez a mécses világítja meg halottaid sorsát is, és a te sorsodat is. Segíts nekik, de ne akard megzavarni őket. Te is oda mégy egyszer, ahol ők vannak. Igen, Uram, megyek. Köszönöm, hogy mehetek. Szeretlek, és sietek Hozzád a halálon át. Amen.”

Szentbeszéd Pápán – 1927. március 17.

www.katolikus.ma