Lapozza Isten fent a mennyben

utolsó ítélet előtt,

akár egy irdatlan nagy könyvet,

a házsongárdi temetőt,

 

tonnás lapokból egybekötve,

nem nyitható, nem csukható,

pehelyként teszi-veszi mégis

ölében a mindenható,

 

hiszen ő írja napról napra

és kőről kőre a regényt,

elveszi tőlünk újra s újra,

majd visszaadja a reményt,

 

térdére vonja s olvasgatja

a végtelen történetet,

bele is javít néha-néha,

hozzáír egy új életet,

 

nem unta még meg Szenczi Molnárt,

se dallamát, se ütemét,

kedvvel hallgatja minden este

az itt-ott megkopott zenét,

 

könyv nélkül tudja az egészet,

jól ismeri a szöveget,

de ujjával végigsimítja

olykor a mohos köveket,

 

a sötétben is kitapintja

a töredezett szavakat,

s két évszám között az élet

neki csupán egy pillanat,

 

hiszen úgyis az számít végül,

hogy vajon mennyire örök,

akit éppen előtalál a

torlódó kőlapok mögött,

 

gyönyörködik remekművében,

s vigasztalja Tótfalusit,

nem kell már semmit visszavonni,

ha mindörökre aluszik,

 

s hányan pusztultak bele abba,

hogy más urat és más utat

választottak, mint amit éppen

a földi hatalom mutat,

 

tollával próbálta Szabédi

kisiklatni a vonatot,

igéző utazást ígértek,

s egyfolytában csak tolatott,

 

saját magától szabadulni

akart Szilágyi Domokos,

s Gyimesi Éva hátizsákját

mohón felfalta a Szamos.

 

Mint Vejnemöjnen, úgy repülne

Nagy Kálmán, de idezuhan,

miért nem vetted tenyeredbe

még a levegőben, Uram?

 

Ebben a kővé dermedt könyvben

hány meg hány hosszú fejezet,

sorolhatnék nyilván napestig

gazdátlanná lett neveket,

 

egyik öreg volt, másik ifjú,

de most már mind-mind egykorú,

mint ajándékkönyvön a szalag,

libeg-lobog a koszorú,

 

s hogyha az olvasó kibontja,

s fellapozza a bölcseket,

mindahány fejben mindahányszor

majd ismét testet öltenek,

 

Apáczai vagy Kriza János,

Bölöni Farkas, Jósika,

hátha nem érne soha véget

a házsongárdi krónika,

 

Brassai, Bánffy vagy Kós Károly,

a megvénült szívű Dsida,

s tüzes kemenceként izzik még

ott lent is Berde Mária.

 

Mikó Imre s persze Gaál Gábor,

Nagy István, Jancsó Elemér,

a föld alatt már minden eszme

szétporlik s ugyanannyit ér,

 

a követ, mint a papírt, éppen

úgy hajtja félre most az Úr,

divatjamúlt, mert könyvet olvas,

és ráadásul magyarul,

 

bár egyre több a kitépett lap,

az ördög bele-belenyúl,

s amit ő ír hozzá a könyvhöz,

az is tartósnak bizonyul,

 

mégis olyan a Házsongárd már,

mint egy hatalmas Biblia,

csak az a kérdés, hogy kinek kell

végül is tovább írnia.

 

Nekem? Neki? Uram, bocsásd meg,

hogy így beszélek most veled,

segíts nekünk, hogy folytathassuk

véget nem érő könyvedet,

 

lehet, hogy könyv, lehet, hogy kő csak,

lehet, hogy okostelefon,

egy házsongárdi síron arcod,

Istenem, kitapogatom.

Kolozsvár, Könyvhét, 2015. június 4.