Hatvanöt évvel ezelőtt, 1956. november 3-án, este nyolc órakor, a rádió parlamenti stúdiójában mondta el Mindszenty József nevezetes rádiószózatát, amelyet éveken át meghamisítva, félremagyarázva emlegettek a kádári hatalom kiszolgálói. Mondták, a prímás visszakövetelte az Egyháztól elvett földbirtokokat. Ez a vád hazugság volt. Egyesek azt is állították, hogy Mindszenty a „bukott rendszer örökösei”-vel való leszámolásról beszélt. Ez is hazugság volt. S még egy különös vád, amelyet ma is hallani olykor: miért beszélt a prímás a rádióban, hiszen ő a hazai katolikus egyház feje volt, nem politikus. Van rá válasz. November elsején Ravasz László református püspök szólt a nemzethez, másnap Ordass Lajos evangélikus püspök. Mindkettőjüket félreállította a kommunista hatalom, Ordass börtönben is ült. Teljesen természetes, hogy a hazai katolikus egyház feje is mikrofon elé állt, beszédével segítve a kibontakozást – ahogy a protestáns vezetők is ezt tették.

November harmadikán este Mindszenty hosszú beszédet mondott, ez a beszéd ma is meghallgatható, cédén is megjelent a Szent István társulat kiadásában (címe: Mindszenty szól). A kommunista párt napilapja, a Népszabadság, másnap korrekt módon ismertette a beszédet, amint ezt a mellékelt lapkivágat is bizonyítja. Mielőtt a beszéd főbb pontjait kiemelnénk, egy szemtanú emlékezését idézzük.

1956. november elsején a kormány Széll Jenőt nevezte ki a Szabad Kossuth Rádió kormánybiztosának. Az 1912-ben született Széll Jenő már az 1930-as évek elején az illegális kommunista mozgalomban tevékenykedett, rövid ideig börtönben ült, aztán Franciaországba ment, belépett az ottani kommunista pártba. Hazatérve a textiliparban dolgozott, 1945-től pedig pártfunkcionáriusként  a kommunista párt központi apparátusába került, később a Népművelési Intézet, majd a Műcsarnok vezetője lett. E sorok írója sok-sok éve megkereste az akkor már nagyon idős Széll Jenőt, s interjút készített vele. Az egykori kormánybiztos felelevenítette azt az estét, amikor a bíboros megérkezett a rádió stúdiójába:

„November harmadikán este Mindszenty rettenetesen gőgösen vonult végig sleppjével (sic!) a Parlament folyosóján. Odamentem hozzá, tisztelettel bemutatkoztam, s elmondtam, szeretnék segítségére lenni, nehogy később félreértések legyenek. Próbáltam tehát elfogadhatóvá tenni, hogy a rádió részéről a kormánybiztos is jelen van. Mindszenty – mint egy sértett Zeusz – ment tovább, észre sem vette, hogy kiskutyaként kuncsorgok a bal oldalán. Egyszóval a Mindszentyvel való kapcsolatom teljes kudarcba fulladt. Olyan olümposzi magaslatról nézett le rám, mintha nem is léteznék, mintha egy porszemnél is kisebb lennék. Nem állt szóba velem. Azt hiszem, a változást akaró erőknek is jobb lett volna, ha egy politikailag gyakorlottabb Mindszenty lett volna a hazai katolikus egyház feje. Fogva tartása miatt túlságosan sokáig távol volt a közélettől, s ilyenkor az ember menthetetlenül elveszíti a realitásérzékét.”

Annak idején meglepődve hallgattam ezt a visszaemlékezést. Igaz, Széll Jenő hithű kommunista volt, a Rákosi-korszak legkeményebb éveiben (1950-1951-ben) a kommunista párt agitációs és propaganda osztályának helyettes vezetője volt, s a hatvanöt évvel ezelőtti estén is bizonyára azt gondolta, majd ő „segít” a prímásnak, mit mondjon a mikrofon előtt, nehogy „félreértések legyenek”. Feltételezem, a kormánybiztosban a régi bolsevik reflex működött, hiszen az agitáció területén otthonosan mozgott. Mindszenty azonban, feltételezhetően, nem kért ebből a segítségből. Ráadásul Tildy Zoltán államminiszterrel (volt köztársasági elnökkel), aki gyakorlatilag Nagy Imre helyettese volt, a beszédről már korábban egyeztetett. A bíboros emlékirataiból tudjuk, hogy Tildy két dolgot kért: a prímás ne érintse a fölbirtokreform kérdését, s kíméletesen beszéljen a szovjetekről. Mindszenty megfelelt ezeknek az elvárásoknak, igaz, saját bevallása szerint nem is akart a két, Tildy által fölvetett kérdésben „félreérthetően” megnyilatkozni.

Mindszenty beszédének elhangzása idején Tildy Zoltán is jelent volt a stúdióban, s a beszéd után megköszönte a bíborosnak a „nagy segítséget”, amit szózatával a kormánynak nyújtott.

A beszéd legfontosabb üzenete néhány rövid mondatban összefoglalható. A bíboros először is kijelentette, hogy Magyarország barátságban akar élni minden országgal és nemzettel, így a Szovjetunióval is. Támogatta a kormány döntését, hogy kinyilvánította Magyarország semlegességét. Mindszenty sürgette, hogy minél hamarabb kezdődjék meg az országban a munka, s a harcok utáni újjáépítés. Kijelentette, hogy a létrejött nemzeti egységet meg kell őrizni, „minél kevesebb pártra és pártvezérre” van szükség. S ami a legfontosabb: Mindszenty kiállt a törvényesség mellett. A bűnösöket, mondta, törvényes úton kell felelősségre vonni, a „magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni”. Talán ez utóbbi volt a prímás legfőbb üzenete – bosszú helyett törvényes felelősségre vonásra van szükség. Beszéde végén a hazai katolikus Egyház nevében közölte: elvárja az Egyház sérelmeinek orvoslását, többek között a hitoktatás szabadságának s az elvett, nagy múltú egyházi intézmények szabad működésének biztosítását. Beszédét ezekkel a szavakkal zárta:

„Mi, akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben. – S nem hiába.”

Beszéde elhangzása után a bíboros visszatért a budai prímási palotába. Néhány órával később ágyúdörgésre ébredt, a szovjet csapatok megszállták Budapestet. A prímás Tildy unszolására a Parlamentbe ment, majd kis idő múlva – nem egyedül, külső tanácsra hallgatva -, elindult az amerikai nagykövetségre. Új korszak kezdődött életében, másfél évtizedes belső száműzetés.

Mindszenty József rádióbeszéde

1956. november 3., 20 óra

Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt.

Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt.

Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül mondtam azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, amikor közvetlenül, személyesen, tehát nem magnetofon-hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez.

Rendkívül súlyos helyzetünkről külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnéznünk. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalómnak meglegyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára.

A külföld felé élőszóval ma első ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenekelőtt a Szentatyának, XII. Pius pápa Őszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus Egyház fejéről oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfőknek, a katolikus Egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönömben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg őket ezért. Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom.

Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld, úgyszólván osztatlanul mellénk állt és segít. Ez számunkra ugyanis nagy erőt jelent, nagyobbat, mint amennyi magunknak van. Mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsők vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, s mindig újra saját erőnkből kellett felemelkedést keresnünk.

Most történt először a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét érdemli. Mi meg vagyunk illetődve s egy kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A Gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg úgy, ahogy himnuszunk zengi: Isten áldd meg a magyart… Nyújts feléje védő kart.

Himnuszunk így folytatódik: ha küzd ellenséggel. De mi rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincsen ellenségünk. Mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltban, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni fejlődésének jegyeit. Korunknak azonban általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előreviszi.

Természetszerű okoknál fogva: fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek. Mi magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel. Sőt még további tájak felé emelve szemünket: mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekinteten úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta.

Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! Őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.

Belső helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az előbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínségbe kerültünk. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében s a nemzeti életének folytatásához szükséges ez – haladéktalanul.

Amikor ezt megtesszük, ne tévesszük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a tagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegét ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén.

A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmiféle illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelyben minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én pártokon kívül és – állásom szerint – felül vagyok és maradok. Ebből a tisztemből figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyörűséges egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.

A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. Magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért. Leleplező vallomásokhoz nem fűzhetünk egyetlen megállapítást sem, mert az országos munkafelvételt és a termelés folytatását hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad előre, ez nem is lehet feladatunk.

Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. Mint a katolikus Egyház feje viszont kijelentem, hogy – amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben kijelentette – nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodni kell. Ugyanebben a minőségemben továbbá megemlítem, az ország hat és fél millió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból és az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik.

A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondtam, világos és elég.

De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik vallás-erkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.

Ettől a pillanattól kezdve figyeljük, hogy ígéretek és cselekedetek födik-e egymást, és ami ma keresztülvihető, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben. – S nem hiába.

(Elhangzott 1956. november 3-án 20 órakor a rádióban. Megjelent: Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, 1974. 437-441. old.)

www.katolikus.ma