November 4-én délelőtt a Szentatya ünnepélyes szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában az idén elhunyt bíborosokért és püspökökért. Beszédében a csendes, bizakodó várakozásnak, a bennünket állandóan kísérő és velünk mindig együttérző Istenben vetett hitnek a fontosságára hívta fel a figyelmet.

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Az olvasmányban ezt a felhívást hallottuk: „Jó dolog csendben várakozni, mert az Úr megszabadít” (Siral 3,26). Ez a magatartás nem kiindulópont, hanem érkezési pont. A szerző ugyanis egy hosszú út végén érkezik el ide, göröngyös úton, mely éretté tette őt. Lassanként megérti, milyen jó dolog bízni az Úrban, aki mindig megtartja ígéreteit. De

az Istenbe vetett bizalom nem pillanatnyi lelkesedésből születik, nem érzelem, nem is csak érzés.

Ellenkezőleg, tapasztalatból ered és türelemben válik egyre érettebbé, ahogy Jób esetében is történt, aki Isten „hallomásból” szerzett ismeretéből élő, tapasztalaton nyugvó ismeretre jutott. És ehhez hosszú belső átalakulásra van szükség, amely a szenvedés olvasztótégelyén keresztül elvezet arra, hogy tudjunk csendben, azaz bizakodó türelemmel, szelíd szívvel várakozni. Ez a türelem nem beletörődés, mert az Úrra való várakozásból táplálkozik, akinek eljövetele biztos és nem okoz csalódást.

Kedves testvéreim, milyen fontos, hogy megtanuljuk az Úrra való várakozás művészetét! Tanulékonyan, bizalommal várva őt, elűzve kísérteteket, fanatizmust és feltűnést; megőrizve, különösen a megpróbáltatások idején, a reményteljes csendet. Így készülünk fel az élet utolsó és legnagyobb próbatételére, a halálra. De előbb ott vannak a jelen megpróbáltatásai, ott van a mostani kereszt, amely miatt kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy tudjunk várni ott, éppen ott, az ő érkező megmentésére.

Mindannyiunknak egyre érettebbé kell válni ebben. Az élet nehézségeivel és problémáival szemben nehéz türelmesnek és nyugodtnak maradni. Feszültek leszünk, és gyakran erőt vesz rajtunk a csüggedés. Megtörténhet, hogy erősen megkísért bennünket a pesszimizmus és a lemondás, mindent sötéten látunk, hozzászokunk a kedvetlenséghez és a panaszkodáshoz, hasonlóan a szent szerzőhöz, aki az elején ezt mondja: „Nincs már célja életemnek, sem reménységem az Úrban!” (Siral 3,18). A megpróbáltatásban még a múlt szép emlékei sem tudnak vigaszt nyújtani, mert a szomorúság arra készteti az elmét, hogy a nehéz pillanatokon rágódjon. És ez fokozza a keserűséget, úgy tűnik, hogy az élet szerencsétlenségek láncolata, ahogy a szerző is elismeri: „Nyomorúságom és hontalanságom emléke olyan, mint az üröm és a méreg” (Siral 3,19).

Ezen a ponton azonban az Úr fordulatot hoz, éppen akkor, amikor, miközben folytatjuk a párbeszédet vele, úgy tűnik, elértük a mélypontot.

Amikor mélyen vagyunk, amikor nyomaszt életünk értelmetlensége, Isten közeledik, hogy megmentsen.

Épp ekkor! És amikor a keserűség eléri tetőpontját, hirtelen újra remény támad. Fájdalmas dolog keserű szívvel, csalódott szívvel, az új dolgokkal szembeni kritikus lélekkel elérni az öregkort, nagyon nehéz. „Ezeket fontolgatom szívemben – mondja a Siralmak könyvének imádkozó szerzője –, hogy felébredjen bennem a remény” (Siral 3,21). Felébreszteni a reményt a keserűség idején. A szomorúság közepette azok, akik az Úrba kapaszkodnak, látják, hogy ő kinyitja a szenvedést, felnyitja, ajtóvá változtatja, amelyen keresztül belép a remény. Ez egy húsvéti feltámadásélmény, fájdalmas átmenet, mely megnyitja az életet, egyfajta spirituális gyötrelem, mely a sötétségben újra a fényre vezet bennünket.

Ez a fordulat nem azért következik be, mert a problémák eltűntek, nem, hanem mert a válság titokzatos lehetőséggé vált a belső megtisztulásra. A jólét ugyanis gyakran vakká, felszínessé, gőgösség tesz bennünket. Ilyen útra vezet bennünket a jólét. Ha viszont próbatételen megyünk át, az, ha a hit hevében éljük meg, keménysége és a könnyek ellenére lehetővé teszi, hogy újjászülessünk, és másnak találjuk magunkat, mint amilyenek a múltban voltunk. Egy egyházatya azt írta, hogy „a szenvedésnél semmi sem vezet jobban új dolgok felfedezéséhez” (Nazianzi Szent Gergely: 34. levél).

A próbatétel megújít, mert sok salakot eltávolít, és megtanít, hogy távolabbra lássunk,

túl a sötétségen, hogy kézzelfoghatóan megtapasztaljuk, hogy az Úr valóban megment, és hogy van hatalma mindent átváltoztatni, még a halált is. Nem azért engedi, hogy szorult helyzeteken menjünk át, hogy elhagyjon, hanem hogy elkísérjen bennünket. Igen, mert Isten kísér bennünket, különösen a fájdalomban, mint egy apa, aki helyesen segíti fiát felnőni azáltal, hogy a nehézségekben közel van hozzá anélkül, hogy átvenné a helyét. És

mielőtt könnyek jelennének meg arcunkon, az Atyaisten szeme már kivörösödött a megrázkódtatástól. Merem állítani: ő sír előbb!

A fájdalom titok marad, de ebben a titokban új módon fedezhetjük fel Isten atyaságát, aki meglátogat a megpróbáltatásban, és a Siralmak szerzőjével együtt mondhatjuk: „Jó az Úr azokhoz, akik remélnek benne, akik keresik őt” (Siral 3,25).

Ma, a megváltott halál misztériumára figyelve kérjük a kegyelmet, hogy más szemmel tudjunk nézni a viszontagságokra. Kérjünk erőt, hogy szelíd és bizakodó csendben tudjuk megélni őket, olyan csendben, mely várja az Úr szabadítását, panaszkodás, zsörtölődés és szomorkodás nélkül. Ami büntetésnek tűnik, kegyelemnek bizonyul, Isten irántunk tanúsított szeretete újabb megnyilvánulásának.

Tudni csendben – fecsegés nélkül, csendben – várni az Úr szabadítására művészet, az életszentség útján.

Műveljük ezt a művészetet! Értékes ez a mai korban: most jobban, mint valaha, nem kiabálásra, lármára, kesergésre van szükség! Arra van szükség, hogy mindannyian tanúságot tegyünk életünkkel a hitről, mely tanulékony és reményteljes várakozás. A hit ez: tanulékony és reményteljes várakozás! A keresztény ember nem kisebbíti a szenvedés súlyosságát, nem, hanem az Úrra emeli tekintetét, a megpróbáltatások között is bízik benne, és imádkozik: imádkozik a szenvedőkért. Szemét az égre szegezi, de kezét mindig a föld felé nyújtja, hogy konkrétan szolgálja felebarátját. A szomorúság idején, a sötétség idején is a szolgálatra figyel.

Ilyen lélekkel imádkozzunk azokért a bíborosokért és püspökökért, akik az elmúlt évben hagytak itt bennünket. Néhányan közülük koronavírus-fertőzés következtében haltak meg, nehéz helyzetben, mely súlyosbította szenvedéseiket. Most ízleljék meg ezek a testvéreink az evangéliumi felhívás örömét, melyet az Úr hűséges szolgáihoz intéz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot” (Mt 25,34).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír