Ismét megérkeztek a várakozás hetei. És éppen Pilinszky János 100. születésnapjának estéjén lépünk be az adventbe. Milyen különös kegyelem, és lehetőség. Imádságos útra indulunk ismét, immár negyedszer a költővel együtt, az imára az öröm és a béke forrásaként tekintve.

Kívül és belül békére van szükségünk. Békére.”

Pilinszky utolsó interjújának utolsó szavai ezek… Gyönyörű végső üzenet. A riporter, Forgács Rezső ezzel a bevezetővel adta közre az beszélgetés szövegét 1981 decemberében a Vigiliában: „Amikor néhány hónappal ezelőtt ezt az interjút készítettem, nem gondoltam, még csak nem is sejtettem, hogy utoljára beszélgetünk. Derűs volt, és nyugodt. Kávét ivott, nevetett, cigarettázott…”

Derű és nyugalom… öröm és béke – minőségek, melyekre örökösen áhítozik a világ, és benne az ember. Tudjuk azt is, hogy minden rajtunk múlik.

A világ akkor „fényesűlhet” örömtől, ha mi magunk rátalálunk az örömre. Kívül akkor lesz béke, ha belül béke lesz.

Nehéz, nagy munka. Adventi, ünnepváró munka. Imádságos munka. Hiszen, a költő szavaival, „az ima béke és öröm”. Az ima a béke és az öröm legbiztosabb helye és forrása. Visszatalálás a bizalomba egy bizonytalan és talajvesztett világban, tudatos kilépés a félelemből, teljes és boldog ráhagyatkozás a Teremtőre.

Az öröm programja így szerepel egy 1962-ből származó naplóbejegyzésben: „Örömre kell berendezkedni. Nem szabad félni a teljes örömtől. Ahogy Nietzsche mondja: »Mély a fájdalom, de az öröm még mélyebb. Az öröm öröklétet kíván, mély, mély örökkévalóságot!« De az örömtől nem szabad megriadni. Tökéletes örömet kell keresni, mint a gyerekek. Nem a részegségét, nem egy lakás, nem csak egy szerelem örömét, hanem a teljes örömöt, mint a gyerekek! Én féltem az örömtől, s csak a »kis örömöt«, mertem, és a szenvedést, az önkínzást, művészetben az áldozatot. Egy nemes hiedelmet kell legyőznöm magamban: el kell jutnom a legmerészebb örömig: a gyermekek, az örökkévaló pillanat, az evangélium és a sorsdrámák öröméig. Aki nem boldog, bűnös. Mernem kell nagyon-nagyon boldognak lenni.”

A 20. században élt magyar költő ugyanarra biztat, amire Pál apostol immár kétezer éve. Merni nagyon-nagyon boldognak lenni, nagyon-nagyon örülni… „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” (Fil 4,4) Adventi biztatás. Vagy talán inkább parancs, különösen a két verssel odébb olvasható felszólítással: „Ne aggódjatok semmi miatt!” És idézzük mellé rögtön a tesszalonikieknek írt első levélből: „Mindig örüljetek! Szüntelenül imádkozzatok!” (1Tessz 5,16–17); valamint a a költő naplóiból: „szakadatlan imádság”, „imádkozni kell szüntelenül”; „állandóan imában élni”.

Örüljetek, ne aggódjatok, imádkozzatok.

Gaudete, gaudete, gaudete… Hányszor halljuk majd az ujjongó kiáltást a következő hetekben! Örüljetek, mert közel van az Úr. Örüljetek, megszületett Krisztus. Eljutni a legmerészebb örömig… az evangélium öröméig. A Megváltó öröméig. „…az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök.” (Jn 15,11)

És hogy mi is az igazi öröm? Sok lehetséges válasz között Vasadi Péter feleletét választom: „Mert az igazi öröm sohasem »átsöpör« valamin, valakin, összetörve a karámainkat, a korlátainkat, a tereinket és a kategóriáinkat, hanem megszületik. Beleszületik abba, ami éppen van. Nem kényeskedik, sem ami a helyet, sem ami az időt illeti. Az igazi öröm azonnali és kockáztat. Nem fél, mert hatalmas. Hatalma a szelídsége, ereje a láthatatlansága. Egyszerre csak kifeslik egy arcon a szívből fölszálló mosolyban, kimondja a szeretet szavait az elnémult szerencsétlennek, igazságot villant a sötétségbe. Az igazi öröm nem futó, nem átmeneti, nem vet lapos pillantást a tartalékaira. Tetőtől talpig öröm, s egészen odaadja magát. S mivel örömtelenek közé érkezik, csupa vér, csupa harapás a teste. És emberalakja van. Olyan, mint te vagy én. Jászolban született, nem emeletes kiságyban, reszketett a hidegtől, de jóságos állatok leheletükkel fölmelegítették. Végig kitartott amellett, hogy a mi »örömünk teljes legyen«. Végig, és azon túl. Örökké a mi örömünket akarja. Ő maga ez az örök öröm, az egyetlen, Jézus Krisztus, az Isten Fia, a betlehemi Ige.”

Pilinszky, akárcsak Vasadi Péter, vallotta, hogy a tragikus szituációk ellenére, melyekbe újra és újra kerülünk, mégis eljuthatunk a derűig, az igazi örömig. Az advent kitüntetett idő, a tanulás ideje: a csöndes, kitartó, virrasztó és imádságos várakozást gyakoroljuk. December sötét hajnalain Isten népe a templomok felé tart, hogy együtt, közösségben kiáltsa, énekelje a várakozás ősi szavait. És öröm és béke tölti el Isten népét. Mert „az imádság szívében határtalan öröm lakozik”. „S vajon a bibliai »lelki szegények« egész életüket ilyenfajta gazdag igénytelenségben töltik el, örökös lábadozóként bölcső és koporsó között, a világról való lemondás és a világ elfogadásának hajszálfinom egyensúlyában? – teszi fel a kérdést egyik írásában Pilinszky. – Nem tudom. Egy azonban bizonyos: elfogadásnak és várakozásnak e »küszöbhangulatában« van valami adventi. (…) Igen, egyedül az igaz várakozás méltó az igaz befogadására. És életünk nemcsak cselekedetek, de talán még inkább a várakozás iskolája.”

A várakozásról, az öröm és a béke idejéről a Novemberi elízium zárósorai jutnak eszembe:

„És olyan is, mint ama szelidek,

kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,

oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,

csak ragyogni a novemberi napban,

és illatozni toboz-könnyüen.

Csak melegedni, mint az üdvözültek.”

Ígéret szólal meg a versben: lehetséges a visszatalálás a gyerekkor bizalmába. Lehetséges az öröm és a béke. Pilinszky János művészete, versei és prózai írásai ajtókat nyitnak, a végesen túl a végtelenre, tenger vívódáson és kétségen túl az öröm és a béke lehetőségére. Mi másra lehet szüksége a léleknek, hogy biztonságban legyen egy bizonytalansággal és félelemmel teli világban? Mi másra lehet szüksége a léleknek, hogy megérkezhessen az ünnepbe?

Segítse ennek az adventnek a kezdetén is Isten és az ima csöndjébe való belépésünket és Isten békéjének megtapasztalását száz éve született költőnk imája: „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben. Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke. (…) Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.” Ámen.

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír