Istenünk, te Remete Szent Pálnak a magányban erőt adtál arra, hogy a szegény és alázatos Krisztust kövesse mindhalálig. Közbenjárására add meg nekünk is, hogy hivatásunkban hűségesek legyünk és eljussunk arra a tökéletességre, amelyet egyszülött Fiadban állítottál elénk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.
Ámen.
Január 15-én remete Szent Pálra, az első keresztény remetére, a szerzetességnek mint a világtól elvonuló életformának első kezdeményezőjére emlékezünk .
A 3–4. században élt Remete Szent Pálra, az első keresztény remetére, a szerzetességnek mint a világtól elvonuló életformának első kezdeményezőjére emlékezünk január 15-én. Róla kapta nevét a magyar alapítású pálos rend.
Pál 228 körül született Thébában, Egyiptomban, mely a Római Birodalom tartománya volt. Gazdag családban, nagy gonddal nevelték. 244-ben azonban árván maradt, férjes nővérével és nagy vagyonnal. A Decius-féle üldözés elől vidéki házába húzódott vissza, majd amikor hírét vette, hogy sógora meg akarja szerezni a vagyonát, s ezért följelenteni készül, a sivatagba menekült, hátrahagyva minden vagyonát.
Szent Jeromos, Remete Szent Pál életrajzírója így számol be erről:
„Decius (259–261) és Valerianus (253–260) császárok idejében igen nagy üldözés támadt az egész világon a keresztények ellen, de főképpen Thébában, Egyiptom tartományában, a Nílus folyó vizeinél. A császárok szolgái vagy inkább ördögei minden igyekezetükkel keresték a keresztényeket, hogy igen kegyetlen gyötrelmekkel mind testi, mind lelki életüktől megfosszák őket, megtagadtatva velük az igaz hitet. Pál tizenöt esztendős volt (sic!), mikor sógora – hogy jószágát, amelyet atyja hagyott rá, megszerezze – el akarta őt árulni a kegyetlen üldözőknek, nem tekintve felesége könnyeire. Ezért Pál elhatározta, hogy mindenét elhagyja, s a pusztába megy lakni a vadak közé, gondolva, hogy azok kegyesebbek lesznek hozzá, mint az emberek.”
A sivatagban egy hegy tövében kies barlangra talált: benne tiszta forrás csörgedezett, a barlang felső nyílásán besütött a nap, a bejáratánál pedig nagy pálmafa adott árnyékot és gyümölcsöt. Ide húzódott Pál, s bár időközben az üldözések alábbhagytak, majd 313-ban Nagy Konstantin császár türelmi rendelete nyomán teljesen megszűntek, itt is maradt haláláig. Hat évtizedet töltött a barlangban, imába és munkába merülve. Isteni jelként egy holló naponta elhozta Pálnak mindennapi táplálékát, egy darab kenyeret.
„Senki ne csodálkozzék ezen – írja Szent Jeromos –, mert bizonyságom Jézus Krisztus az ő angyalaival, hogy én két remetét láttam Szíria pusztájában, kik közül az egyik ötven esztendeig volt egy barlangban, és egész idő alatt makkból készített kenyérrel és zavaros vízzel élt. A másik egy régi kútban lakott, s naponta csak öt száraz fügét evett, semmi egyebet. Abban az időben, amikor Pál a pusztában élt, Szent Antal barát is ott lakott, aki kilencvenesztendős lévén elgondolkozott azon, vajon van-e valaki, aki nála több időt töltött a pusztában. És jelentették neki, hogy van egy nála tökéletesebb, s induljon el keresésére. Mindjárt útnak indult a jó öregember, egy botocskával támogatva megrokkant testét.”
341-ben Remete Szent Antal meglátogatta Pált.
„Megnézték egymást a szent vének nagy csodálkozással, és aztán összeölelkezve nevükön szólították egymást, mintha már régi ismerősök lennének, és nagy hálát adtak Istennek. Azután leültek a forrás közelében, és Pál szólni kezdett: »Íme, itt van, akit a pusztában annyi fáradsággal kerestél. Íme, a már megsenyvedt tagok megőszült szőrrel fedve. Íme, az ember, ki majd porrá lesz.« [...] Miközben beszélgettek, eljött egy holló, leszállt a közeli fára, azután kedvesen hozzájuk repülve letett közéjük egy kenyeret, és elszállt. Akkor Pál azt mondta Antalnak: »Áldott legyen az Úristen, ki nekünk eledelt küldött. Tudnod kell, hogy hatvan esztendeje már, hogy ez a holló nekem mindennap fél kenyeret hord, de most a te eljöveteledért az Úr megkettőzte az élelmet.«”
„»Édes Atyámfia, régóta tudtam én, hogy te e pusztában lakol. És az Úristen megígérte nekem, hogy meglátlak téged halálom előtt. Ezért eljött az idő, melyet oly igen kívántam, melyben az én lelkem eloldódik testem kötelékeitől. Az Isten hozott téged ide, hogy eltemesd az én testemet, földbe temetve a földet.« Mikor Antal ezt megértette, sírni kezdett, és kezdte kérlelni, hogy vigye őt magával arra az útra. Erre Pál így felelt: »Antal, nem illik, hogy azt akarjad, ami nem tetszik az Istennek. Jó volna neked a test terhét elhagynod, és a makula nélküli Bárányt, Krisztus Jézust követned, de atyádfiainak hasznáért szükséges, hogy bizonyos ideig még velük maradj, őket tanítsd és jó példát adj nekik. És ha nem restellnéd a fáradságot, megkérnélek, hogy menj el, és hozd el nekem azt a palástot, amit neked Atanáz adott, hogy abba takarva temesd el testemet.« Pál nem azért mondta ezt, mintha gondja lett volna arra, hogy holtteste mibe lesz takarva, hanem hogy Antal ne legyen jelen halálakor, és így kevésbé fájjon neki a halála.”
Antal el is ment a köpenyért, s mire visszatért, Pál már halott volt.
„»Uram, Istenem, meg akarok halni a szolgád mellett. Itt akarok megpihenni, mert ily módon boldog lesz a lelkem.« – Midőn Szent Antal így szólt, egyszer csak két oroszlán jött a sűrű erdőből, kiket Antal meglátva igen megrémült. De szívét Istenhez emelte, és segítséget kért tőle. Látta, hogy az oroszlánok úgy közelítenek hozzá, mint a szelíd bárányok. Megálltak Szent Pál teste mellett, és ordításukkal mutatták, hogy ahogyan tudják, siratják az ő halálát. Aztán kisvártatva körmükkel kaparni kezdték a földet, s hamarosan akkora árkot ástak, amelyben elfért egy ember teste. Elvégezvén munkájukat Szent Antalhoz közeledtek, és fejüket szelíden ingatva nyaldosták a kezét, mintha jutalmat kérnének munkájukért. Antal úgy ítélte, hogy áldást kérnek tőle, ezért szemeit az Úrhoz emelve így szólt: »Uram, Istenem, kinek gondviselése nélkül a falevél sem rezdül, és a legkisebb madár sem veszíti életét, add meg ezeknek az állatoknak, kik téged tisztelnek, ami nekik illendő.« És megáldva azokat, intett a kezével, hogy elmehetnek, s azok úgy is cselekedtek.”
I. Jusztinianosz császár templomot és egy nagy kolostort építtetett Pál barlangjánál a 6. században, melyet a 7. században az arabok elpusztítottak. Pál holtteste előbb Konstantinápolyba került, innen a velenceiek vitték magukkal városukba 1240-ben. I. (Nagy) Lajos királyunk idején a budaszentlőrinci pálos tartományi és anyaházba hozták a relikviákat (a Velence elleni győztes háború után). Alsáni Bálint pécsi püspök (1374–1408) és más neves személyek hozták el az ereklyéket 1381. október elején.
„Velencéből pécsi Bálint pispek és zágrábi Pál pispek egy éjjel nagy csendességgel, hogy a köznép reájok ne rohanna érötte, miért nagy böcsölettel tartják vala, hozák Szent Pálnak testét két aprószentöknek testivel Magyarországban, Budának fényes királyi városában. Oly nagy tisztösséggel és készölettel, oly nagy processióval és ajtatossággal, kihöz hasonlatos soha Magyarországban nem volt. És helyhezteték Buda várában Szent János kápolnájában, éjjel-nappal vigyázván őmellette két remete fráterek.” (Érdy-kódex)
Budáról november 14-én ünnepi körmenet kísérte az ereklyéket a budaszentlőrinci pálos monostorba. A körmenetet maga Lajos király vezette. Idővel külön kápolnát építettek az ereklyéket tartalmazó díszes márványkoporsó részére. A zarándokoknak engedélyezett búcsúk a későbbiek során tovább gyarapodtak, a búcsúnyerés lehetősége is hozzájárult ahhoz, hogy Budaszentlőrinc az ország egyik legnépszerűbb zarándokhelye lett. Nagy Lajos az ereklye magyar földre hozatalával Remete Szent Pál oltalmába ajánlotta hazánkat, s ettől kezdve Pál Magyarország társvédőszentje.
A 13. században élt Boldog Özséb, a pálos rend alapítója huszonnégy évet töltött a Pilisben, húsz éven át szervezte, irányította, kormányozta rendjét, melyet Remete Szent Pál oltalma alá helyezett, hiszen első remeteként ő volt ennek az életformának az elindítója.
Szent Pál fejereklyéje a pálos hagyomány szerint 1523-ban került Budaszentlőrincre a prágai székesegyházból, ahol a csehek elrejtették és ezt írták rá: Szent Anasztázia feje. Egy jámbor cseh pap azonban, az ámítást nem tudván elviselni, megmondta II. Lajos királynak az igazat. Az erős őrizet alatt Budára hozott fejereklyét Orbán napján Simon zágrábi püspök adta át a szentlőrinci kolostorból odavonult pálosoknak, akik egyesítették a többi taggal. Följegyezték, hogy Bebek Imre későbbi fehérvári prépostnak iszonyúan fájt a foga, semmiféle orvosság nem segített rajta. Egyszerűen öltözve, födetlen fővel, fáklyával a kezében gyalog vett részt az ünnepélyes menetben. Fogfájása azonnal megszűnt. Mohács után az ereklyéket Trencsénbe menekítették, ahol egy tűzvész alkalmával elégtek.
Remete Szent Pál legendáját a Peer-kódex közli. Az ereklyék átvitelének alkalmára és az ünnepre írt officium a magyar liturgikus költészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. Ismeretlen szerző Historia de translatione Sancti Pauli Thebaei cognomento primi eremitae címmel megírta az ereklye legendás történetét és beszámolt új elhelyezéséről. A Pál sírja, illetve ereklyéi körül történt csodákat Hadnagy Bálint OSPPE foglalta írásba. 1480-ban nagy szárazság pusztított Magyarországon. Ekkor a pálosok szent életű generálisa, Gergely háromszáz pálossal körmenetben vonult Szentlőrincről a királyi vár kápolnájába. Az úton odafelé imádkoztak és énekeltek, a kápolnában misét mutattak be. Utána Mátyás király vendégelte meg őket, majd visszatértek kolostorukba. Alig értek haza, hatalmas eső támadt. Ezért a nép esőhozó (imbriferi) névvel illette őket.
Remete Szent Pált a késő középkorban kezdték ábrázolni, sötét köpenyben, kapucnival és mankóval vagy pálmarostokból készített ruhában, általában Szent Antal remetével együtt, leginkább a pálosok templomaiban. Attribútumai a temetésénél segítő két oroszlán, a pálmafa és a kenyeret hozó holló.
A kosárfonók tartották őt védőszentjüknek. Az egyiptomi remeték ugyanis – különösen később, amikor már közösségeket alkottak – kosárfonásból, illetve kosaraik eladásából tartották fenn magukat.
Istenünk, te Remete Szent Pálnak a magányban erőt adtál arra, hogy a szegény és alázatos Krisztust kövesse mindhalálig. Közbenjárására add meg nekünk is, hogy hivatásunkban hűségesek legyünk és eljussunk arra a tökéletességre, amelyet egyszülött Fiadban állítottál elénk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Magyar Kurír
