Először úgy tekintettem Istenre, mint személyes megfigyelőmre, mint ítélő bírámra, aki minden hibámat szoros figyelemmel követi. Ott volt valahol, de nem igazán ismertem.
Később, amikor jobban kezdtem figyelni rá, úgy tűnt, mintha biciklitúra lenne az élet egy tandem kerékpáron, ahol Isten hátul ülve segít tekerni.
Nem emlékszem pontosan, mikor is javasolta, hogy cseréljünk helyet, de akkor nagyon más lett az élet: Ő megragadta a kormányt, én meg őrülten kapaszkodtam. Jártunk gyönyörű kertekben és sziklás helyeken. Néha eszméletlen sebességgel, és bár időnként őrültségnek tűnt az egész, Isten csak annyit mondott:
– Tekerj!
Én persze aggódva kérdeztem:
– Mit csinálsz, hova viszel?
De Ő csak mosolygott és válaszra sem méltatott. Kezdtem megtanulni bízni. Magam mögött hagytam unalmas életem és belevetettem magam a kalandba.
Amikor szóltam, hogy félek, hátradőlt és megfogta a kezem.
Először nem gondoltam, hogy érdeklem, sőt úgy éreztem, tönkreteszi az életem, de Ő titkokat tud.
Én megtanulom, hogy a legfurább helyeken is csak csendben tekerjek tovább. Kezdem élvezni a látványt Istennel, és amikor biztosra veszem, hogy nem bírom tovább, Isten csak mosolyog és annyit mond:
Az olvasás világnapja margójára: Tekerj Istennel!