Szeptember 14-én délután a Szentatya Kazahsztán fővárosában mutatott be szentmisét a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén. Beszédében az Istenbe vetett bizalomban való kitartásról, a bizalom visszanyerésének állandó lehetőségéről, a méregmentes keresztény életről elmélkedett.

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

A kereszt akasztófa, a halál helye, mégis a mai ünnepnapon Krisztus keresztjének felmagasztalását ünnepeljük. Mert azon a fán Jézus magára vette bűneinket és a világ gonoszságát, s szeretetével legyőzte őket. Ezért ünneplünk ma. Isten igéje, melyet hallottunk, ezt mondja el nekünk, szembeállítva a kígyókat, amelyek marnak, a másik kígyóval, amely megment. Álljunk meg ennél a két képnél!

Először is, a kígyók, amelyek marnak. Megtámadják a népet, amely sokadszorra is beleesett a zúgolódás bűnébe. Isten ellen zúgolódni nem csak azt jelenti, hogy rosszat mondunk róla és panaszkodunk miatta; mélyebben azt jelenti, hogy a belé vetett bizalom, az ígéretébe vetett bizalom az izraeliták szívében elhalt. Isten népe ugyanis a sivatagban vándorol az ígéret földje felé, de eluralkodik rajta a fáradtság, nem bírja az utat (vö. Szám 21,4). Elcsügged, elveszíti a reményt, s egy bizonyos ponton mintha elfelejtené az Úr ígéretét: ezeknek az embereknek már nincs erejük hinni abban, hogy ő az, aki egy gazdag és gyümölcsöző föld felé vezeti útjukat.

Nem véletlen, hogy amint az Istenbe vetett bizalom elfogy, az embereket kígyók marják meg, amelyek ölnek.

A Teremtés könyvében említett első kígyóra emlékeztetnek, a kísértőre, aki megmérgezi az ember szívét, hogy kételkedjen Istenben. Az ördög ugyanis, épp kígyó alakban, rászedi Ádámot és Évát, bizalmatlanságot ültet el bennük, meggyőzi őket arról, hogy Isten nem jó, sőt irigyli tőlük a szabadságot és a boldogságot. És most, a pusztában visszatérnek a kígyók, a „tüzes kígyók” (Szám 21,6), vagyis visszatér a kezdetek bűne: az izraeliták kételkednek Istenben, nem bíznak benne, zúgolódnak, fellázadnak az ellen, aki életet adott nekik, és így a halálba mennek. Ide vezet a szív bizalmatlansága!

Kedves testvéreim és nővéreim, a történetnek ez az első része arra kér bennünket, hogy nézzük meg közelebbről személyes és közösségi történetünknek azokat az időszakait, amikor megfogyatkozott bennünk a bizalom az Úr iránt és egymás iránt. Hányszor előfordult, hogy csüggedten és türelmetlenül sorvadoztunk a pusztaságban, szem elől tévesztve az út célját! Ebben a nagy országban is van pusztaság, amely bár csodálatos tájat tár elénk, mégis arról a nehézkedésről, arról a szárazságról beszél nekünk, amelyet néha a szívünkben hordozunk. Ezek a fáradtságnak és a megpróbáltatásoknak az időszakai, amikor már nincs erőnk felfelé, Isten felé nézni; ezek személyes életünknek, az egyházi és társadalmi életnek azok a helyzetei, amikor megmar bennünket a bizalmatlanság kígyója, amely a kiábrándulás és a csüggedés, a pesszimizmus és a lemondás mérgét fecskendezi belénk, önmagunkba zár, és kioltja lelkesedésünket.

De ennek a földnek a történelméből nem hiányoztak más fájdalmas marások sem: az erőszak, az ateista üldözés tüzes kígyóira gondolok, arra az olykor gyötrelmes útra, amelynek során a nép szabadsága veszélybe került, méltósága sérülést szenvedett. Érdemes őrizni annak emlékét, amit elszenvedtünk: nem szabad kitörölnünk bizonyos sötétségeket emlékezetünkből, különben azt hihetjük, hogy már végleg túlvagyunk rajtuk, és a helyes út örökre eltéveszthetetlenül a szemünk elé tárul. Nem, a békét sosem lehet egyszer s mindenkorra megszerezni, azt mindennap újra meg kell hódítani, ahogyan a különböző etnikai csoportok és vallási hagyományok közötti együttélést, a teljes körű fejlődést, a társadalmi igazságosságot is. Ahhoz pedig, hogy Kazahsztán még inkább növekedjen „testvériségben, párbeszédben és megértésben […], hogy a más népekkel, nemzetekkel és kultúrákkal való szolidáris együttműködés hídjait építse” (Szent II. János Pál: Beszéd a fogadási ünnepségen, 2001. szeptember 22.), mindenkinek az elkötelezettségére szükség van.

Ezt megelőzően pedig az Úrba vetett hit megújított aktusára van szükség: felnézni, rátekinteni, tanulni az ő egyetemes, megfeszített szeretetéből.

Így jutunk el a második képhez: a kígyó, amely megment. Miközben az emberek a tüzes kígyók miatt halálukon vannak, Isten meghallgatja Mózes közbenjáró imáját, és azt mondja neki: „Csinálj egy rézkígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért, és rátekint, életben marad!” (Szám 21,8). Valóban, „akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt” (Szám 21,9). Feltehetjük azonban a kérdést: miért nem pusztította el Isten egyszerűen a mérges kígyókat, ahelyett, hogy ilyen fáradságos utasításokat adott volna Mózesnek? Ez a cselekvésmód felfedi előttünk, hogyan lép fel Isten a rosszal, a bűnnel és az emberiség bizalmatlanságával szemben. Akkor is, most is, a nagy szellemi csatában, amely a történelemben mindvégig zajlik, Isten nem semmisíti meg az hitvány dolgokat, melyeket az ember szabadon követ:

a mérges kígyók nem tűnnek el, ma is megvannak, lesben állnak, mindig megmarhatnak. Mi változott akkor, mit tesz Isten?

Jézus elmagyarázza az evangéliumban: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,14–15). Itt a fordulópont: eljött közénk a kígyó, aki megment: Jézus, aki a kereszt póznájára emelve nem engedi, hogy a minket támadó mérges kígyók halálra marjanak. Aljasságainkkal szemben Isten új magasságot ad nekünk:

ha tekintetünket Jézusra szegezzük, a rossz marásai többé nem árthatnak nekünk, mert ő a kereszten magára vette a bűn és a halál mérgét, és legyőzte annak pusztító erejét.

Ezt tette az Atya a világban terjedő rosszal szemben: nekünk adta Jézust, aki olyan közel jött hozzánk, ahogyan azt mi sosem tudtuk volna elképzelni: „Azt, aki bűnt nem ismert, »bűnné« tette értünk” (2Kor 5,21). Ez az isteni irgalom végtelen nagysága: Jézus, aki „bűnné tette magát” helyettünk, Jézus, aki a kereszten – mondhatnánk – „kígyóvá tette magát”, hogy rá tekintve ellenállhassunk a minket támadó gonosz kígyók mérgező marásainak.

Testvéreim és nővéreim, ez a követendő út, ez üdvösségünknek, újjászületésünknek és feltámadásunknak az útja: tekintsetek a megfeszített Jézusra! Ebből a magasságból új szemmel láthatjuk életünket és népeink történelmét. Mert Krisztus keresztjéből szeretetet tanulunk, nem gyűlöletet; együttérzést tanulunk, nem közömbösséget; megbocsátást tanulunk, nem bosszút. Jézus kitárt karjai azt a gyengéd ölelést jelenítik meg, amellyel Isten fogadni akar bennünket. Megmutatják nekünk azt a testvériséget, amelyet egymással és mindenkivel meg kell élnünk. Megmutatják nekünk az utat, a keresztény utat: nem a másokra erőltetés és a kényszerítés, nem a hatalom és a fontosság útját, sosem azt az utat, amely Krisztus keresztjét más testvérekkel szemben ragadja marokra, akikért ő az életét adta!

Jézus útja egy másik út, a megmentés útja: az alázatos, ingyenes és egyetemes szeretet útja, „ha” és „de” nélkül.

Igen, mert a keresztfán Krisztus elvette a gonosz kígyó mérgét, és kereszténynek lenni azt jelenti, hogy méreg nélkül élünk: nem mardossuk egymást, nem zúgolódunk, nem vádaskodunk, nem pletykálunk, nem terjesztjük a rossz cselekedeteket,

nem szennyezzük a világot bűnnel és a Gonosztól származó bizalmatlansággal. Testvéreim, nővéreim, a kereszten függő Jézus nyitott oldalából születünk újjá: ne legyen bennünk halálos méreg (vö. Bölcs 1,14). Imádkozzunk inkább azért, hogy Isten kegyelméből egyre inkább kereszténnyé váljunk: az új élet, a szeretet és a béke örömteli tanúivá!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír