Kedves Nővérek és Testvérek, az Úr adjon Nektek békességet!
Urunk templomban való bemutatásának az ünnepe, a Megszentelt élet világnapja, a találkozás ünnepe, amely valójában minden szentmisében megismétlődik, ahol megvalósul a communio az Isten és ember között.
Ebben a szent találkozásban benne van a találkozás Krisztussal, aki a templomban, az Eucharisztiában és a felebarát-testvérben van jelen. A Megszentelt élet világnapja „az egész egyházat szeretné segíteni, hogy mind jobban értékelje a Krisztus követést, mindezt az evangéliumi tanácsok gyakorlásával vállaló személyek tanúságtételével, és egyidejűleg alkalmat kínál az Istennek szentelt személyeknek, hogy megújítsák szándékaikat és felélesszék érzéseiket, melyek őket az Úr iránti odaadottságukra vezérlik!”
(II. Szent János Pál: Üzenet az Istennek szentelt élet világnapjának alapítására).
Ez az ünnep számunkra sajátossá válik azáltal is, hogy különböző lelkiségek egy helyen, a templomban találkozunk, szentmise keretében. Hálát adva és köszönetet mondva sajátos meghívottságunkért, a továbbiakban pedig küldetésünkben is meg akarunk erősödni, abban a küldetésben, amely a „keresztény élet oxigénje: felélénkíti és megtisztítja azt. Induljunk hát útnak, hogy újra felfedezzük az evangelizáló szenvedélyt, a Szentírásból és az Egyház tanításából kiindulva, hogy a forrásokból merítsük az apostoli buzgóságot.”
(Ferenc pápa Szerdai általános kihallgatása lentebb olvasható)
Braz de Aviz bíboros és José Carballo OFM érsek e napra írt levelükben arra hívják fel a figyelmünket, hogy a missziós küldetésünket, amelyet Isten akarata szerint, mint megszentelt életet élők akarunk megélni, szükségünk van a Lélek leheletére, amely oxigénnel tölti meg a megszentelődésünket. A Lélek lehelete pedig kiszélesíti a sátrunkat, nem engedi, hogy azon vágyunkat, hogy kilépjünk és elérjünk másokat, hogy az evangélium hirdetése elhalványuljon vagy háttérbe szoruljon. Ez a Lélek az, aki újra lángra lobbantja bennünk a missziós tüzet. Ő a misszió igazi főszereplője, és ugyanakkor
Ő az, aki fenntartja hitünk frissességet, hogy az el ne hervadjon!
„Ez a nap arra késztet bennünket, megszentelt személyeket, hogy feltegyük magunknak a kérdést:
Erőteljesen és gyakran hívjuk-e a Lelket, és kérjük-e, hogy gyújtsa fel szívünkben a missziós tüzet, az apostoli buzgalmat, a Krisztus és az emberiség iránti szenvedélyt?
A szó nemes értelmében kényszerülünk-e arra, hogy „beszéljünk arról, amit láttunk és hallottunk” (1Jn 1,3)? Érezzük-e az állandó vágyakozást Krisztus után?
Szenvedünk-e és kockáztatunk-e az ő pásztori szívével összhangban? Hajlandóak vagyunk-e „kiszélesíteni sátrunkat”, hogy együtt sétáljunk?
De mindenekelőtt kérdezzük meg magunktól: „Jézus személye, érzései, együttérzése lenyűgözi-e a szívünket?”
Együtt, közösségben és részvételben, mi vagyunk Isten küldetése! Mária kísérjen minket missziós utunkon.
Áldott ünnepet és találkozást mindannyiunknak!
Tisztelettel és szeretettel:
Urbán Erik OFM
Nem meggyőzni kell másokat, hanem tanúságot tenni a Szeretet szépségéről!
Január 11-én a Szentatya a VI. Pál teremben tartott általános kihallgatás keretében új katekézissorozatot kezdett „az evangelizáció szenvedélye: a hívő apostoli buzgósága” témáról. Első elmélkedésében Máté apostol meghívástörténete alapján (vö. Mt 9,9–13) az az apostolkodásra szóló meghívásról elmélkedett.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma egy új katekézissorozatot kezdünk, melyet a keresztény élet egyik sürgető és meghatározó témájának szentelünk: az evangelizáció szenvedélye, vagyis az apostoli buzgóság. Az Egyház számára létfontosságú dimenzióról van szó:
Jézus tanítványainak közössége ugyanis apostolinak születik, misszionáriusnak születik, és nem hittérítőnek.
Kezdettől fogva meg kell különböztetnünk ezeket: misszionáriusnak lenni, apostolinak lenni, evangelizálni nem ugyanaz, mint téríteni – semmi közük egymáshoz! Tehát az Egyház számára létfontosságú dimenzióról van szó, Jézus tanítványainak közössége apostolinak és misszionáriusnak születik. A Szentlélek alakítja az Egyházat kifelé haladóvá, kilépő Egyházzá, hogy ne maga körül forogjon, hanem kifelé forduljon, hogy Jézus másokat megfertőző tanúja legyen – a hit ugyanis fertőz –, arra törekedve, hogy világosságot árasszon a föld határáig. Előfordulhat azonban, hogy az apostoli lángolás, annak vágya, hogy az evangélium jó hírét elvigyük másoknak, alábbhagy, langymeleggé válik. Néha eltűnni látszik a lelkesedés. Vannak bezárkózó keresztények, akik nem gondolnak másokra. És amikor a keresztény élet szem elől téveszti az evangelizáció horizontját, az örömhírhirdetés horizontját, akkor megbetegszik: bezárul, maga körül forog, elsorvad. Apostoli buzgóság nélkül a hit elsorvad.
Pedig a küldetés a keresztény élet oxigénje: felélénkíti és megtisztítja. Induljunk hát útnak, hogy újra felfedezzük az evangelizáló szenvedélyt, a Szentírásból és az Egyház tanításából kiindulva, hogy a forrásokból merítsük az apostoli buzgóságot. Azután felkeresünk néhány élő forrást, néhány tanút, akik újra lángra lobbantották az evangélium iránti szenvedélyt az Egyházban, hogy segítsenek feléleszteni a tüzet, amelyet a Szentlélek mindig táplálni akar bennünk.
Ma egy emblematikus evangéliumi jelenettel szeretném kezdeni, amelyet hallottunk: Máté apostol meghívásával. Ő maga meséli el evangéliumában, a hallott szakaszban (vö. Mt 9,9–13).
Minden Jézussal kezdődik, aki „meglát egy embert” – mondja a szöveg. Kevesen látták Mátét olyannak, amilyen volt: úgy ismerték, mint aki „a vámnál ült” (Mt 9,9). Vámszedő volt ugyanis: behajtotta az adókat a Palesztinát megszálló római birodalom számára. Más szóval kollaboráns volt, a nép árulója. Elképzelhetjük, mennyire megvetették az emberek: „vámos” [nyilvános bűnös] volt, ahogyan nevezték. De Jézus szemében Máté egy ember, a maga nyomorúságaival és nagyságával. Figyeljétek csak meg: Jézus nem áll meg a mellékneveknél, Jézus mindig a főnevet keresi. „Ez bűnös, ez olyan, aki…” ezek jelzők: Jézus a személyt nézi, ő a szívig hatol, ez egy személy, ez egy ember, Jézus a lényeget nézi, a főnév érdekli, sosem a melléknév: „Hagyjuk a mellékneveket!” És míg Máté és a többi ember között távolság van – mert ők a jelzőt figyelték: a „vámost” –, addig Jézus közel megy hozzá, mert Isten minden embert szeret. „Ezt a nyomorultat is?” Igen, ezt a nyomorultat is, sőt ő ezért a nyomorultért jött! Az evangélium azt mondja: „A bűnösökért jöttem, nem az igazakért!”
Gyönyörű Jézusnak ez a tekintete, amely a másikat, bárki legyen is, a szeretet címzettjének látja. Ez az evangelizáló szenvedély kezdete! Minden ebből a pillantásból indul ki, melyet Jézustól tanulunk.
Feltehetjük magunknak a kérdést: mi hogyan nézünk másokra? Milyen gyakran előfordul, hogy a hibáikat látjuk és nem a szükségleteiket! Milyen gyakran előfordul, hogy beskatulyázzuk az embereket az alapján, amit tesznek vagy gondolnak! Keresztényként is azt mondjuk: ő hozzánk tartozik, vagy: ő nem hozzánk tartozik. Jézus tekintete nem ilyen: ő mindig irgalommal, sőt, nagy szeretettel tekint minden egyes emberre. A keresztények pedig arra kaptak meghívást, hogy úgy cselekedjenek, ahogy Krisztus, hogy hozzá hasonlóan tekintsenek az emberekre, különösen az úgynevezett „távol levőkre”. Máté meghívásának a története ugyanis azzal végződik, hogy Jézus azt mondja: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket” (Mt 9,13). És ha bármelyikünk igaznak érzi magát, akkor Jézus távol van. Ő a korlátainkhoz és a nyomorúságainkhoz jön közel, hogy meggyógyítson bennünket.
Tehát minden Jézus pillantásával kezdődik. Jézus „meglát egy embert”, Mátét. Ezt – második lépésként – egy mozgás követi. Először a tekintet, Jézus meglát, azután a második lépés, egy mozgás. Máté a vámnál ült; Jézus pedig azt mondta neki: „Kövess engem!” Erre ő „felkelt, és követte” (Mt 9,9). Vegyük észre, hogy a szöveg kiemeli: „felkelt”. Miért olyan fontos ez a részlet? Mert abban a korban annak, aki ült, hatalma volt a többiek felett, akik előtte álltak, hogy hallgassák őt, vagy, mint ebben az esetben, hogy adót fizessenek. Tehát annak, aki ült, hatalma volt.
Az első dolog, amit Jézus tesz, hogy leválasztja Mátét a hatalomról: a másokat fogadó ülő helyzetből mozgásba hozza őt mások felé. Már nem fogad, nem, hanem másokhoz megy. Jézus arra készteti, hogy elhagyja felsőbbrendű helyzetét, hogy azonos szintre hozza testvéreivel, és megnyissa előtte a szolgálat horizontját. Ezt teszi, és ez alapvető fontosságú a keresztények számára: vajon mi, Jézus tanítványai, mi, az Egyház, csak ülünk, és várjuk, hogy az emberek hozzánk jöjjenek, vagy képesek vagyunk felkelni, elindulni másokkal, keresni másokat?
Nem keresztény álláspont azt mondani: „Jöjjenek csak ide, én itt vagyok, jöjjenek ide!” Nem, te menj, és te keresd őket! Te tedd meg az első lépést!
Egy pillantás – Jézus meglát –, egy mozgás – Máté felkel –, és harmadszor: egy cél. Miután felkelt, és követte Jézust, hová megy Máté? Elképzelhetjük, hogy miután a Mester megváltoztatta ennek az embernek az életét, új találkozásokhoz, új lelki tapasztalatokhoz vezeti őt. Nem, vagy legalábbis nem azonnal. Jézus először elmegy Máté házába; ott Máté „nagy lakomát” készít neki, amelyen „nagyon sok vámos” (Lk 5,20), vagyis nagyon sok hozzá hasonló ember vett részt. Máté visszatér a környezetébe, de megváltozva és Jézussal együtt tér vissza. Apostoli buzgósága nem egy új, tiszta, eszményi, távoli helyen kezdődik, hanem ott, ahol él, azokkal az emberekkel, akiket ismer. Itt az üzenet számunkra: nem kell megvárnunk, amíg tökéletesek leszünk, és nem kell hosszú utat megtennünk Jézust követve ahhoz, hogy tanúságot tegyünk róla; a mi öröm hírhirdetésünk ma kezdődik, ott, ahol élünk.
És ez nem azzal kezdődik, hogy megpróbálunk meggyőzni másokat, nem: hanem azzal, hogy mindennap tanúságot teszünk annak a Szeretetnek a szépségéről, amely ránk tekintett, felemelt bennünket, és ez a szépség lesz az, ennek a szépségnek a közvetítése lesz az, ami meggyőzi az embereket. Nem magunkat közvetítjük, hanem az Urat. Mi az Urat hirdetjük, nem magunkat, nem egy politikai pártot, nem egy ideológiát hirdetünk, nem, hanem Jézust. Kapcsolatba kell hozni Jézust az emberekkel, anélkül, hogy meggyőznénk őket! Hagyjuk, hogy az Úr győzze meg őket. Benedek pápa ugyanis azt tanította nekünk, hogy „az Egyház nem térítést végez. Inkább vonzás által fejlődik” (Homília a Latin-Amerikai és Karibi Püspökök V. Általános Konferenciájának nyitó szentmiséjén, Aparecida, 2007. május 13.). Ezt ne felejtsétek el: amikor olyan keresztényeket láttok, akik hittérítést végeznek, akik listát készítenek, hogy kiket kell elhozni…, az ilyenek nem keresztények, hanem pogányok, akik kereszténynek álcázzák magukat, de a szívük pogány.
Az Egyház nem térítéssel, hanem vonzással növekszik.
Emlékszem, hogy az egyik Buenos Aires-i kórházból elmentek az ott dolgozó szerzetes nővérek, mert kevesen voltak, és nem tudták működtetni a kórházat, és helyettük egy koreai nővérközösség jött, mondjuk hétfőn érkeztek, nem emlékszem pontosan a napra. Birtokba vették a nővérek házát a kórházban, és kedden lementek meglátogatni a betegeket, de egy szót sem tudtak spanyolul, csak koreaiul beszéltek, és a betegek boldogok voltak. Így mesélték: „Nagyon drágák ezek a nővérek, kiválóak, nagyon drágák!” Na de mit mondtak a nővérek? „Semmit, hanem a tekintetükkel beszéltek hozzánk, Jézust közvetítették.” Nem önmagukat közvetítették, hanem a tekintetükkel, a mozdulataikkal Jézust közvetítették. Ez a vonzerő, a térítés ellentéte!
Ez a vonzó tanúságtétel, ez az örömteli tanúságtétel az a cél, amely felé Jézus vezet bennünket szerető tekintetével és a szívünkben az ő Lelke által keltett kifelé tartó mozgással. Mi pedig elgondolkodhatunk azon, vajon tekintetünk hasonlít-e Jézuséhoz, hogy vonzzuk az embereket, hogy közelebb segítsük őket az Egyházhoz. Gondolkodjunk el ezen!
Kedves Nővérek és Testvérek, az Úr adjon Nektek békességet!