Február 5-én délelőtt, dél-szudáni ökumenikus látogatásának utolsó napján a Szentatya John Garang-mauzóleum előtti téren mutatott be szentmisét, melyen mintegy ötvenháromezer hívő vett részt. Beszédében arra biztatta a keresztényeket, hogy tegyék le a gyűlölet és a bosszú fegyvereit, és helyette a föld sójaként és a világ világosságaként, mindenkit szeretve legyenek a történelem megváltoztatói.

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Szeretném ma magamévá tenni és megismételni előttetek azokat a szavakat, amelyeket Pál apostol a szentleckében a korintusi közösséghez intézett: „Amikor nálatok jártam, testvérek, nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel akartam nektek hirdetni Isten misztériumát. Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,1–2). Igen, Pál aggódása az enyém is, amikor itt vagyok veletek Jézus Krisztus nevében, aki a szeretet Istene, aki keresztje által békét hozott; Jézus, a mindannyiunkért megfeszített Isten; Jézus, a szenvedőkben megfeszített; Jézus, aki megfeszített sokatok életében, sok ember életében ebben az országban; Jézus, a Feltámadott, aki legyőzte a gonoszt és a halált. Azért jöttem hozzátok, hogy őt hirdessem, hogy megerősítselek benneteket őbenne, mert Krisztus hirdetése a reménység hirdetése: ő ugyanis ismeri a szorongásokat és a várakozásokat, melyeket szívetekben hordoztok, az örömöket és a fáradozásokat, melyek életeteket jellemzik, a sötétséget, mely elnyom benneteket, és a hitet, melyet, mint éneket az éjszakában, az ég felé emeltek. Jézus ismer és szeret benneteket; ha benne maradunk, nem kell félnünk, mert számunkra is minden kereszt feltámadássá, minden szomorúság reménységgé, minden bánat tánccá változik.

Ezért szeretnék elidőzni azoknál az életadó szavaknál, amelyeket a mi Urunk, Jézus a mai evangéliumban hozzánk intézett: „Ti vagytok a föld sója […]. Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,13.14). Mit mondanak ezek a képek nekünk, Krisztus tanítványainak?

Először is, a föld sója vagyunk. A só az ételek ízesítésére szolgál. Ez a láthatatlan összetevő ad ízt mindennek. Épp ezért ősidők óta a bölcsesség jelképének tekintik, vagyis annak az erénynek, amely nem látható, de amely ízt ad az életnek, és amely nélkül létünk íztelenné, színtelenné válik. De milyen bölcsességről beszél Jézus? A só képét közvetlenül azután használja, hogy a tanítványainak meghirdette a boldogságokat: ekkor megértjük, hogy a boldogságok jelentik a keresztény élet sóját. A boldogságok ugyanis a menny bölcsességét hozzák a földre: forradalmasítják a világ kritériumait és a megszokott gondolkodásmódot. És mit mondanak? Néhány szóban összefoglalva azt mondják: ahhoz, hogy boldogok, teljes mértékben boldogok legyünk, nem arra kell törekednünk, hogy erősek, gazdagok és hatalmasok legyünk, hanem arra, hogy alázatosak, szelídek és irgalmasak legyünk; hogy senkinek se ártsunk, hanem békességszerzők legyünk mindenki számára. Ez – mondja Jézus – a tanítvány bölcsessége, ez adja meg a föld ízét, amelyen élünk. Ne feledjük:

ha gyakorlatba ültetjük a boldogságokat, ha megvalósítjuk Krisztus bölcsességét, nemcsak a saját életünknek adunk jó ízt, hanem a társadalomnak, az országnak is, ahol élünk.

De a sónak, amellett, hogy ízt ad, van egy másik, Krisztus korában lényegi fontosságú funkciója is: az ételek tartósítása, hogy ne romoljanak meg. A Biblia azonban azt mondja, hogy van egy olyan „táplálék”, egy lényegi érték, amelyet minden más előtt meg kell őrizni: az Istennel való szövetség. Ezért azokban az időkben, valahányszor áldozatot mutattak be az Úrnak, egy kis sót tettek bele. Hallgassuk csak meg, mit mond ezzel kapcsolatban az Írás: „Sózz meg minden áldozatot, amelyet felajánlsz, és ne szűnj meg a te Istened szövetségének sóját hinteni áldozatodra; minden ajándékoddal mutass be sót Uradnak, Istenednek” (Lev 2,13). A só tehát arra emlékeztetett, hogy elsősorban az Istennel való köteléket kell megőrizni, mert ő hűséges hozzánk, a velünk kötött szövetsége romolhatatlan, sérthetetlen és tartós (vö. Szám 18,19; 2Krón 13,5). Ezért Jézus tanítványa – a föld sójaként – tanúja annak a szövetségnek, amelyet ő kötött, és amelyet minden misében ünneplünk: egy új, örök, megszeghetetlen szövetségnek (vö. 1Kor 11,25; Zsid 9), egy olyan, irántunk tanúsított szeretetnek, amelyet a mi hűtlenségünk sem csorbíthat.

Testvéreim, nővéreim, ennek a csodának vagyunk a tanúi. Az ókorban, amikor emberek vagy népek barátságot kötöttek egymással, gyakran egy kis só cseréjével tették ezt. Mi, akik a föld sója vagyunk, arra kaptunk meghívást, hogy örömmel és hálával tegyünk tanúságot az Istennel kötött szövetségről, megmutatva, hogy olyan emberek vagyunk, akik képesek baráti kötelékeket teremteni, megélni a testvériséget, jó emberi kapcsolatokat ápolni, hogy megakadályozzuk a korrupció bajának, a megosztottság betegségének, a tisztességtelen üzlet mocskának, az igazságtalanság mételyének eluralkodását.

Ma szeretnék köszönetet mondani nektek, amiért a föld sója vagytok ebben az országban. A sok sebbel, a gyűlölet mérgét tápláló erőszakkal, a nyomort és szegénységet okozó jogtalansággal szemben mégis kicsinek és erőtlennek érezhetitek magatokat. De amikor megkörnyékez benneteket a kísértés, hogy elégtelennek érezzétek magatokat, próbáljatok a sóra és annak apró szemeire nézni: egy apró összetevő, és amint az ételre kerül, eltűnik, elolvad, de éppen így ad ízt a tányér egész tartalmának. Így

mi, keresztények, bár törékenyek és kicsik vagyunk, még ha erőnk a problémák nagyságához és az erőszak vak dühéhez képest kicsinek tűnik is, döntő mértékben hozzájárulhatunk a történelem megváltoztatásához.

Jézus azt akarja, hogy ezt úgy tegyük, mint a só: elég egy csipetnyi, ami feloldódik, hogy más ízt adjon az egésznek. Tehát nem hátrálhatunk meg, mert e nélkül a kicsi nélkül, a mi kicsinységünk nélkül minden elveszti az ízét. Kezdjük pontosan a kicsinységgel, a lényeggel, abból, ami nem jelenik meg a történelemkönyvekben, de megváltoztatja a történelmet: Jézus nevében, boldogságai nevében tegyük le a gyűlölet és a bosszú fegyvereit, és imával és szeretettel vértezzük fel magunkat; győzzük le az ellenszenveket és idegenkedéseket, melyek az idők során krónikussá váltak, és azzal a kockázattal járnak, hogy a törzseket és az etnikai csoportokat egymás ellen uszítják;

tanuljuk meg, hogy a megbocsátás sóját tegyük a sebekre: a só éget ugyan, de gyógyít.

És ha vérzik is a szívünk a kapott sérelmek miatt, mondjunk le egyszer s mindenkorra arról, hogy a rosszra rosszal válaszoljunk, és akkor belül jól fogjuk érezni magunkat; őszintén és nagylelkűen fogadjuk el és szeressük egymást, ahogyan Isten is teszi velünk. Őrizzük meg a jót, amik vagyunk, és ne rontson meg a rossz bennünket!

Térjünk át a Jézus által használt második képre, a világosságra: Ti vagytok a világ világossága. Egy híres jövendölés így szólt Izraelről: „A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig” (Iz 49,6). Most beteljesedett ez a jövendölés, mert az Atya Isten elküldte Fiát, és ő a világ világossága (vö. Jn 8,12), az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert és minden népet, az a világosság, amely beragyogja a sötétséget és eloszlatja a sötétség felhőit (vö. Jn 1,5.9). De maga Jézus, a világ világossága, azt mondja tanítványainak, hogy ők is a világ világossága. Ez azt jelenti, hogy mi – azáltal, hogy befogadjuk Krisztus világosságát, azt a világosságot, amely maga Krisztus – világossá válunk, Isten világosságát sugározzuk!

Jézus hozzáteszi: „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanak, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban” (Mt 5,14–15). Ebben az esetben is abban a korban ismerős képi világról van szó: Galilea számos faluja dombokon épült, messziről jól láthatóan; és a házakban a lámpásokat magasan helyezték el, hogy a szoba minden szögletébe világítsanak; amikor pedig el kellett oltani őket, egy „vékának” nevezett cserépedényt tettek rájuk, amely elzárta az oxigént a lángtól, míg az el nem aludt.

Testvéreim és nővéreim, Jézus felhívása, hogy legyünk a világ világossága, egyértelmű: mi, akik tanítványai vagyunk, arra kaptunk meghívást, hogy ragyogjunk, mint a magasan épült város, mint a lámpás, melynek lángja sosem alszik ki. Más szóval, mielőtt a minket körülvevő sötétség miatt aggódnánk, mielőtt abban reménykednénk, hogy valami feldereng körülöttünk, nekünk kell ragyognunk,

nekünk kell életünkkel és tetteinkkel megvilágítanunk a városokat, falvakat és más helyeket, ahol élünk, az embereket, akikkel találkozunk, a tevékenységeket, amelyeket végzünk.

Az Úr megadja hozzá az erőt, azt az erőt, hogy világosság legyünk őbenne, mindenki számára; hogy mindenki láthassa jó cselekedeteinket, és azokat látva – emlékeztet Jézus – ámulattal fognak megnyílni Isten előtt, és dicsőíteni fogják őt (vö. Mt 5,16): ha Isten gyermekeiként és testvérekként élünk a földön, az emberek felfedezik, hogy van egy Atyjuk a mennyben. Nekünk tehát az a dolgunk, hogy lángoljunk a szeretettől: ne történjen meg, hogy világosságunk kialszik, hogy a szeretet oxigénje eltűnik életünkből, hogy a rossz cselekedetek kiszívják a tiszta levegőt tanúságtételünkből. Ennek a gyönyörű és meggyötört földnek szüksége van arra a világosságra, amely mindannyiatokban megvan, vagy jobban mondva, arra a világosságra, amely ti magatok vagytok!

Szeretteim, kívánom, hogy legyetek só, mely nagylelkűen szétterül és elolvad, hogy az evangélium testvéri ízével ízesítse meg Dél-Szudánt; legyetek világító keresztény közösségek, amelyek, mint magasan épült városok, mindenkire jó fényt vetnek, és megmutatják, hogy jó és lehetséges megélni az ingyenességet, táplálni a reményt, mindnyájan együtt építeni a kiengesztelődött jövőt. Testvéreim és nővéreim, veletek vagyok, és kívánom, hogy tapasztaljátok meg az evangélium örömét, azt az ízt és világosságot, amelyet az Úr, „a békesség Istene” (Fil 4,9), „minden vigasztalás Istene” (2Kor 1,3), mindnyájatoknak meg kíván adni.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír