Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség. (Homilia-részlet, Kolozsvár, 1944.) A székelység modern történetének legnépszerűbb, karizmatikus alakja, Márton Áron 1896-ban született egyszerű paraszt szülők gyermekeként Csíkszentdomokosban.

A frontról a  püspöki palotába 

Csíksomlyón, Csíkszeredában volt diák, a gyulafehérvári kisszeminárium növendékeként 1915-ben tett érettségi vizsgát. Ezt követően behívták katonának: négyszer sebesült, megjárta Doberdót, szolgált az  Ojtozi-szorosban, majd ismét az olasz fronton, Asiagóban. A háború után, amikor Erdély Romániáé lett, otthon maradt. Próbálkozott gazdálkodással, dolgozott gyárban, végül a Lélek hívására a papi hivatás mellett döntött. 1920-tól Gyulafehérváron volt papnövendék, ahol 1924-ben pappá szentelték. Ezt követően több helyen volt káplán, hittanár, plébános, 1930-ban Gyulafehérvárra került. Két évre rá püspöki titkár lett, Kolozsváron pedig egyetemi lelkészként szolgált. Negyvenkét éves korában, 1938. decemberében XI. Piusz pápa őt nevezte ki Erdély püspökévé.  

Már ekkor felemelte a szavát a háborús uszítás és készülődés ellen, közben igyekezett mindent megtenni az erdélyi magyarság, katolikusok és nem katolikusok lelki-szellemi oltalmazása érdekében. A II. Bécsi döntés után, amikor egyházmegyéje nagy része, így Székelyföld is visszatért az anyaországhoz, székhelyén, a továbbra is román Gyulafehérváron maradt, de buzgón látogatta a határ két oldalán élő híveit. Szót emelt a zsidóság kitelepítése ellen – ez mind Antonescu Romániájában, mind Magyarországon bátor tett volt. Amikor a kolozsvári zsidóságot gettóba terelték, majd deportálták, tiltakozott a magyar kormánynál. Nem hallgatták meg, sőt, a hatóságok kitiltották Kolozsvárról. Bátor kiállását azonban sok évvel később a Yad Vasem zsidó szervezet a Világ Igaza címmel köszönte meg.  

Oltalmazóból üldözött 

A háborút követően a trianoni határok visszaálltak, a püspöknek a lelkek ápolása és az egyház irányítása mellett ismét fontos feladata lett az erdélyi magyarság oltalmazása és képviselete. Még 1945-ben felmerült a neve a megüresedett esztergomi érseki szék betöltésénél, ezt azonban Rákosi Mátyás megvétózta. Így otthon maradt, és fáradhatatlanul járta egyházmegyéjét, bérmált, prédikált. A kommunista egyházüldözés 1948-tól őt sem kímélte, főleg azért, mert szilárdan kiállt a vallásszabadság, az egyházak jogai, így a hatalom által brutális erőszakkal felszámolt és szovjet mintára az ortodoxiába kényszerített testvéregyház, a zömében román ajkú görögkatolikusok mellett is. Ezért 1948 júniusában az állambiztonsági szervek letartóztatták.  

Három évig volt vizsgálati fogságban Piteşti, Nagyenyed, Máramarossziget fegyházaiban, ez utóbbiban AlexandruTodea görögkatolikus főpásztorral, későbbi érsekkel, bíborossal egy cellában. 1951-ben a román katonai törvényszék államellenes bűncselekmények vádjával életfogytiglanra ítélte. Az eljárás ellen tiltakozó XII. Piusz ekkor személyre szóló érseki címet adományozott neki, de ezt a kinevezést biztonsági okokból nem hozták nyilvánosságra. A következő évben, a diktatúra átmeneti enyhülése idején fogságát házi őrizetre változtatták, amelyet a külvilágtól elzárva, de papjaival kapcsolatot tartva egy bukaresti villában kellett eltöltenie.

1955 elején váratlanul szabadlábra helyezték. Így Gyulafehérváron visszavette az egyházmegye kormányzását, és ismét elindult legendás bérma­körút­jaira, amelyek nyílt ellenzéki demonstrációnak számítottak. A hatóságok ezért palotafogságot léptettek életbe vele szemben: 1956-tól 1967 őszéig nem hagyhatta el a püspöki palotát és székesegyházat, a vele érintkezők is szoros megfigyelés alá kerültek. Amikor a hatóságok felkínálták neki, hogy utazzon Rómába, a II. Vatikáni Zsinatra, visszautasította, jogosan tartva attól, hogy ha elmegy, többé nem térhet vissza.

A szabadulás és az utolsó évtized

1967-ben a vatikáni keleti politika jegyében König bíboros, Bécs érseke az ortodox pátriárka vendégeként Bukarestbe látogatott, és feltételül szabta, hogy találkozhasson Erdély püspökével. Ennek hatására feloldották a püspök palotafogságát. Márton Áron ismét elindult legendás bérmakörútjaira, amelyeken most már önkéntes testőrgárda is kísérte. Ismételten felemelte a szavát a betiltott görögkatolikusok, bebörtönzött főpásztoraik és papjaik érdekében, sőt lehetővé tette, hogy kispapjaik az ő szemináriumában tanulhassanak, és latin papok is végezzék híveik lelki gondozását. Ezt képviselte Rómában is, ahol 1969-ben fogadta őt VI. Pál pápa, amikor pedig a Szentszék az állam és az egyház közötti viszony rendezéséről kezdett tárgyalni a román kormánnyal, azt a feltételt szabta, hogy csak a görögkatolikusok jogainak helyreállítása esetén működik közre.

A következő évtizedre Márton Áron a romániai magyarság elismert, karizmatikus vezetőjévé, a székelység hitének és helytállásának szimbólumává vált. 1980-ban, többszöri kérésének engedve, negyvenkét esztendei püspöki szolgálata után VI. Pál felmentette tisztségéből a már súlyosan beteg főpapot. Néhány hónap múlva, 1980. szeptember 29-én Gyulafehérváron, az életszentség hírében távozott az élők sorából.

A székelyek apostola, a kelet-európai egyházak helytállásának jelképes alakja volt, akinek sorsa a legendás lengyel prímáséhoz, Wyszyński kardináliséhoz hasonlítható. 1989-ben Románia egyházai, így a latin és a görög rítusú katolikusok is visszanyerték szabadságukat, és megindult a püspök boldoggá avatási eljárása is. Ennek keretében 2016-ban, új sírba való áthelyezésekor exhumálták Márton Áron maradványait, és megállapították, hogy teste épségben, mumifikálódva maradt meg.

www.kepmas.hu