Február 2-án, az Úr bemutatásának ünnepén, a megszentelt élet világnapján a Szentatya ünnepélyes misét mutatott be a Szent Péter-bazilikában. A szertartáson mintegy ötezer ötszáz szerzetes vett részt. A pápa a komoly lelki életet hangsúlyozta és a világra jellemző életstílushoz való alkalmazkodástól óvott.

Az alábbiakban a teljes szentbeszéd fordítását közöljük.

Miközben a nép az Úr megváltására várt, a próféták meghirdették eljövetelét, ahogy Malakiás próféta mondja: „Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is!” (Mal 3,1). Simeon és Anna ennek a várakozásnak a képe és alakja. Látják az Urat belépni templomába, és a Szentlélektől megvilágosítva felismerik őt a gyermekben, akit Mária a karjában tart. Egész életükben várták az Urat: Simeon, egy „igaz és istenfélő ember, aki várta Izrael vigaszát” (Lk 2,25); Anna, aki „nem hagyta el a templomot soha” (Lk 2,37).

Érdemes megfigyelnünk ezt a két idős embert, akik türelmesek a várakozásban, virrasztók a lelkükben és kitartóak az imában. Szívük éber maradt, mint egy örökké égő fáklya. Koruk előrehaladott, de szívük fiatalos; nem hagyják, hogy a napok elemésszék őket, mert szemük várakozva Istenre szegeződik (vö. Zsolt 145,15). Várakozva Isten felé fordulva élnek, szüntelen várakozásban. Életük útján voltak nehézségeik és csalódásaik, de nem adták meg magukat a kishitűségnek: nem „küldték nyugdíjba” a reményt. S így, a gyermeket szemlélve felismerik, hogy az idő betelt, a jövendölés beteljesedett, a népek Messiása, akit kerestek és akire vágytak, megérkezett.

Elevenen tartva az Úrra való várakozást képessé válnak arra, hogy jövetelének újdonságában fogadják őt.

Testvéreim, Isten várása számunkra, hitbeli fejlődésünk számára is fontos. Az Úr mindennap meglátogat bennünket, beszél hozzánk, váratlan módon feltárja magát, az élet és az idők végén pedig eljön. Ezért ő maga buzdít arra, hogy maradjunk ébren, virrasszunk, tartsunk ki a várakozásban.

Az ugyanis a legrosszabb dolog, ami történhet velünk, ha a „lélek álmába” zuhanunk: eltompítjuk a szívünket, elaltatjuk a lelkünket, a reményt pedig a csalódás és lemondás sötét zugaiban zárjuk.

Rátok gondolok, megszentelt testvérek és nővérek, és arra az ajándékra, ami vagytok; mindannyiunkra gondolok, mai keresztényekre: képesek vagyunk-e még várakozni?

Néha nem foglalkozunk-e túlságosan magunkkal, nem sodornak-e magukkal a mindennapi dolgok és fokozott tempójuk olyannyira, hogy elfelejtjük a folyton érkező Istent? Nem ragadnak-e magukkal túlságosan jó cselekedeteink, azt kockáztatva, hogy keresztény és szerzeteséletünket a „sok tennivalóvá” változtatjuk, s így elhanyagoljuk az Úr mindennapi keresését? Időnként nem fenyeget-e bennünket az a veszély, hogy egyéni és közösségi életünket a siker esélyeinek latolgatásával tervezzük meg, ahelyett, hogy örömmel és alázattal gondoznánk a ránk bízott kis magot annak az embernek a türelmével, aki minden elvárás nélkül vet, és ki tudja várni Isten idejét és meglepetéseit? Néha – el kell ismernünk – elvesztettük ezt a várakozási képességet. Különböző akadályai vannak, s szeretnék kiemelni közülük kettőt.

Az első akadály, amely miatt elveszítjük a várakozási képességet, a belső élet elhanyagolása. Ez történik, amikor a fáradtság felülkerekedik az ámulaton, amikor a megszokás átveszi a lelkesedés helyét, amikor elveszítjük az állhatatosságot a lelki élet útján, amikor a negatív élmények, a konfliktusok vagy a késni tűnő gyümölcsök keserű és megkeseredett emberré tesznek bennünket. Nem jó keserűen rágódni, mert egy szerzetescsaládban – mint minden közösségben és családban – a megkeseredett és „komor arcú” emberek nyomasztóvá teszik a légkört, azok, akik mintha citromba haraptak volna. Ilyenkor vissza kell szerezni az elveszett kegyelmet:

komoly lelki élettel vissza kell térni az örömteli alázat, a csendes hála szelleméhez.

És ezt az imádással, a térd és a szív munkájával, egy olyan konkrét, küzdő és közbenjáró imádsággal lehet táplálni, amely képes felébreszteni a vágyat Istenre, az egykori szeretetet, az első nap ámulatát, és képes visszaadni a várakozás ízét.

A második akadály az alkalmazkodás a világ stílusához, mely végül az evangélium helyébe lép. A mi világunk pedig olyan világ, amely sok esetben nagy sebességgel száguld, amely a „mindent és azonnal”-t magasztalja, amely aktivizmusban emészti fel magát, az élet félelmeit és szorongásait pedig a fogyasztás pogány templomaiban vagy a mindenáron megszerzendő szórakozásban próbálja elűzni. Ilyen környezetben, ahonnan a csendet elűzték s így elveszítették, a várakozás nem könnyű, mert egészséges inaktivitást igényel, bátorságot ahhoz, hogy lassítsuk a tempót, hogy ne engedjünk a tevékenységek sodró erejének, hogy teret adjunk magunkban Isten cselekvésének, ahogy azt a keresztény misztika tanítja. Vigyázzunk hát, hogy a világ szelleme ne jusson be szerzetesközösségeinkbe, az egyházi életbe és az egyének életútjába, különben nem termünk gyümölcsöt.

A keresztény életnek és az apostoli küldetésnek szüksége van az imádságban és a mindennapi hűségben megérlelt várakozásra, hogy megszabaduljunk a hatékonyság mítoszától, a teljesítmény megszállottságától, és mindenekelőtt attól a törekvésünktől, hogy Istent beskatulyázzuk, mert ő mindig kiszámíthatatlan módon jön, olyan időpontokban, amelyek nem a miénk, és olyan módokon, amilyeneken nem várjuk.

Ahogy Simone Weil francia misztikus és filozófus mondja, mi a menyasszony vagyunk, aki éjjel a vőlegény érkezésére vár, és „a leendő hitves dolga a várakozás […]. Vágyni Istenre és lemondani minden másról: egyedül ebben áll az üdvösség” (Simone Weil: Attesa di Dio, Rusconi, Milano, 1991, 152). Testvéreim, gyakoroljuk az Úr várását az imádságban, és tanuljuk meg a „Lélekben való helyes inaktivitást”: így képesek leszünk megnyílni Isten újdonsága előtt.

Simeonhoz hasonlóan mi is vegyük karunkba a gyermeket, az újdonság és a meglepetések Istenét! Az Úr befogadásával a múlt megnyílik a jövő előtt, a bennünk lévő „régi” megnyílik az új előtt, amit ő támaszt.

Ez nem egyszerű – tudjuk –, mert a szerzeteséletben, mint bármely keresztény ember életében, nehéz szembeszállni a „régi erejével”: „nem könnyű ugyanis, hogy a bennünk élő öreg befogadja a gyermeket, az újat – befogadni az újat, öregségünkbe befogadni az újat – […].

Isten újdonsága gyermekként mutatkozik meg, mi pedig összes szokásunkkal, félelmünkkel, irigységünkkel – gondoljunk az irigységeinkre! –, aggodalmunkkal állunk ez előtt a gyermek előtt.

Átöleljük-e, befogadjuk-e, adunk-e helyet neki? Belép-e valóban ez az újdonság az életünkbe, vagy inkább próbáljuk a régit és az újat egymás mellé tenni, és próbáljuk elérni, hogy Isten újdonságának jelenléte minél kevésbé zavarjon bennünket?” (Carlo Maria Martini: Qualcosa di così personale. Meditazioni sulla preghiera, Mondadori, Milano, 2009, 32–33).

Testvéreim, ezek a kérdések nekünk, valamennyiünknek, közösségeinknek, az Egyháznak szólnak. Engedjük, hogy elvegyék nyugodtságunkat, engedjük, hogy megmozdítson bennünket a Lélek, mint Simeont és Annát! Ha a várakozást hozzájuk hasonlóan a lelki élet őrzésével és az evangéliumi életmóddal összhangban éljük meg, akkor mi is karunkba vehetjük majd Jézust, az élet világosságát és reményét.

Fordította: Tőzsér Endre

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír