A július 28. és augusztus 3. között Rómában tartott szentévi Jubileumi Ifjúsági Találkozó (JIT) csúcspontja az augusztus 3-án, vasárnap reggel Róma egyik külvárosi területén, a Tor Vergatán található egyetem campusán bemutatott pápai szentmise volt. „Vágyakozzatok nagy dolgokra, az életszentségre, bárhol is éltek! Ne érjétek be kevesebbel!” – buzdította a fiatalokat homíliájában XIV. Leó pápa. 

A bennük megszólaló törékenység része annak a csodának, amik vagyunk

A pápai szentmisét a Duna Televízió élő adásban közvetítette. A magyar nyelvű közvetítés szakértője Török Csaba teológus, egyetemi tanár, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) tévéreferense volt.

Török Csaba többek között elmondta, hogy legutóbb, két éve Lisszabonban tartottak ijúsági világtalálkozót, még Ferenc pápa részvételével; most pedig a szentévre való tekintettel Rómában, a Tor Vergatán, ahol II. János Pál pápa 2000-ben találkozott a fiatalokkal. A Róma külvárosában fekvő terület egy középkori majorságról kapta a nevét, amely nemesi udvarház volt. Itt épült fel a 20. század utolsó harmadában egy olyan egyetem, amely azt tekinti céljának, hogy a kortárs fejlődés, tudomány és technológiai kihívások tükrében képezze a fiatalokat.

A Jubileumi Ifjúsági Találkozó csúcspontját jelentő szentmisének és az előző esti imavirrasztásnak helyet adó 6 négyzetkilométeres egyetemi campus a pápai oltárral és a színpaddal szemközti területen teljesen megtelt a részt vevő közel egymillió fiatallal, akik a világ 146 országából – köztük több háború sújtotta országból is – érkeztek Rómába. A találkozóra minden minden magyar egyházmegyéből jöttek csoportok.

A világtalálkozók segítenek az Egyházhoz tartozás örömének és annak megélésben, hogy mi valóban világegyház vagyunk. Nem egy nemzetnek, egy nyelvnek, egy kultúrának az egyháza, hanem a teljes emberiség Egyháza a föld minden kontinensén – emelte ki a magyar közvetítés szakértője, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a találkozó programjának összeállításában koncepció volt, hogy a fiatalok megérezzék: a teljes emberi létezés minden szegmensével, minden vetületével el tud érkezni az Istenhez; nincs az emberi létezésnek olyan felülete, amelyet Isten meg ne tudna érinteni, s a mi döntésünkön, elhatározásunkon múlik, hogy a külső valóságok felől elindulunk-e befelé, tudatos lépésekkel Isten felé.

A szentmise elején, a bevonulás után XIV. Leó pápa megtömjénezte az oltár mellett a Salus Populi Romani kegyképnek azt a másolatát, amelyet ezeken a nyilvános alkalmakon immár szokásosan kihelyeznek. A Salus Populi Romani (a római nép megmentője) elnevezésű ikon eredetije a Santa Maria Maggiore- (Havas Boldogasszony-) bazilikában található.

„A remény zarándokaiként a menny valóságát szeretnénk keresni, ahol Krisztus az Atya jobbján ül. Nyissuk meg szívünk ajtaját azelőtt, aki szeret minket, hogy így ünnepeljük üdvösségünk szentségét és a Lélek megújult elevenségét éljük meg!” – hangzott el a szentmise bevezető könyörgésében.

Az evangélium felolvasása után a Szentatya megáldotta a szentmisén részt vevő közel egymillió fiatalt, a jelen lévő püspököket, papokat, szerzeteseket.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliájának magyar fordítását olvashatják.

Kedves Fiatalok!

A tegnap este közösen átélt virrasztás után ma azért találkozunk, hogy megünnepeljük az Eucharisztiát, az Úr értünk végbevitt teljes önátadásának szentségét. Ennek az élménynek az erejében elképzelhetjük, hogy az emmauszi tanítványokkal együtt futjuk be az általuk húsvét estéjén megtett utat (ld. Lk 24,13–35): először félve és kiábrándultan távolodtak Jeruzsálemtől; abban a meggyőződésben mentek el, hogy Jézus halála után nincs többé mit várni, nincs többé mit remélni. Azonban éppen ővele találkoztak, ő lett az útitársuk, őt hallgatták, amint megmagyarázta nekik az Írásokat, és végezetül őt ismerték fel a kenyértörésben. Megnyílt a szemük, és húsvét örömhíre helyet talált a szívükben.

A mai liturgia nem számol be közvetlenül erről az esetről, ám segít abban, hogy reflektáljunk az elbeszélt valóságra: a Feltámadottal való találkozásra, aki megváltoztatja életünket, aki megvilágosítja érzelmeinket, vágyainkat, gondolatainkat.

Az első olvasmányt a Prédikátor könyvéből vettük. Ez arra hív minket, hogy a két említett tanítványhoz hasonlóan lépjünk kapcsolatba a korlátunknak, a mulandó dolgok végességének a tapasztalatával (vö. Préd 1,2; 2,21–23). A válaszos zsoltár ezt visszhangozza, s elénk tárja a képet: „a fű, mely reggel kisarjad és fölvirul, de estére elfonnyad és elszárad” (Zsolt 90,5–6). Ez két erőteljes utalás, talán kicsit sokkoló is, ám nem szabad, hogy kétségbe ejtsenek, mintha „tabuk”, elkerülendő témák lennének.

A bennük megszólaló törékenység része annak a csodának, amik vagyunk.

Gondoljunk a fű jelképére: nem szép egy virágba borult rét? Biztosan az, érzékeny, vékony és sérülékeny szárakból áll, amelyek kiszáradnak, meghajlanak, eltörnek, ugyanakkor azonnal helyettesítik őket az utánuk kinövő új szálak, amelyeknek a korábbiak elpusztulva, a földbe oldódva táplálékul és trágyául szolgálnak. Így él a mező, szüntelenül megújulva, s energiája még a tél fagyos hónapjai alatt is ott mozgolódik a föld alatt, amikor látszólag minden hallgat, s arra készül, hogy tavasszal ezer színben robbanjon ki.

Kedves barátaim, mi is ilyenek vagyunk: ezért teremtettünk. Nem egy olyan életért, amelyben minden előre látható és mozdulatlan, hanem egy olyan létezésért, amely szüntelenül újjászületik az ajándékozásban, a szeretetben.

Így vágyakozunk folytonosan egy „több” után, amelyet semmilyen teremtett valóság nem adhat meg nekünk. Nagy szomjúságot érzünk, amely olyannyira elepesztő, hogy ennek a világnak semmiféle itala nem tudja oltani. Ne csapjuk be a szívünket azzal, hogy hatástalan pótlékokkal akarjuk oltani ezt a szomjúságot! Inkább figyeljünk rá! Készítsünk belőle egy zsámolyt, amelyre felállhatunk, hogy gyermekekként, lábujjhegyre állva kinézhessünk az Istennel való találkozás ablakán!

Ővele szemközt találjuk majd magunkat, aki vár minket, sőt óvatosan kopog lelkünk ablaküvegén (vö. Jel 3,20).

Húszévesen is szép, hogyha kitárjuk előtte a szívünket, megengedjük neki, hogy belépjen, hogy aztán vele együtt kalandra induljunk a végtelenség örök terei felé.

Amikor Szent Ágoston intenzív istenkereséséről szól, megkérdezi magától: „Mi tehát reményünk tárgya […]? A föld? Nem. Valami, ami a földből származik, mint az arany, az ezüst, a fa, a termés, a víz […]? Ezek a dolgok tetszetősek, szépek, jók ezek a dolgok” (Sermo 313/F, 3). Így összegzi gondolatait: „Azt keresd, aki mindezeket teremtette, ő a te reménységed” (uo.). Végiggondolva bejárt útját, így imádkozott: „Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek […]. Azután fölharsant hívó szózatod, megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek (vö. Zsolt 33,9; 1Pt 2,3), éhezlek, szomjazlak (vö. Mt 5,6; 1Kor 4,11); megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!” (Vallomások X, 27; Vass József fordítása).

Nagyon szép szavak, amelyek eszünkbe juttatják, mit mondott Ferenc pápa Lisszabonban, az ifjúsági világtalálkozón más, hozzátok hasonló fiataloknak: „Mindenkinek szembe kell néznie azokkal a nagy kérdésekkel […], amelyekre nincs egyszerű vagy azonnali válasz, hanem arra hívják az embert, hogy induljon el, haladja meg önmagát, lépjen túl önmagán […]; olyan fellendülésre, amely nélkül nincs repülés. Ne ijedjünk hát meg, ha belsőleg szomjasnak, nyugtalannak, hiányosnak, értelmet és jövőt keresőnek […] tapasztaljuk magunkat! Nem betegek vagyunk! Élők vagyunk!” 

Van a szívünkben egy olyan kérdés, egy olyan szükséglet, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül, amely arra vezet, hogy megkérdezzük önmagunktól: Mi valójában a boldogság? Milyen az élet igazi íze? Mi szabadít meg minket az értelmetlenség állóvizeitől, az unalomtól, a középszerűségtől?

Az elmúlt napok során sok szép élménnyel gazdagodtatok. A világ különböző részeiről érkezett kortársaitokkal találkoztatok, akik más és más kultúrához tartoznak. Tudást cseréltetek, megosztottátok várakozásaitokat, a művészet, a zene, az informatika és a sport segítségével párbeszédbe kezdtetek a várossal. A Circus Maximusban pedig a bűnbocsánat szentségéhez járultatok, elnyertétek Isten bocsánatát, és az ő segítségét kértétek, hogy jó legyen az életetek.

Mindebben egy fontos válaszra lelhettek: létezésünk teljessége nem attól függ, amit felhalmozunk, sem attól – miként az evangéliumban hallottuk –, amit birtokolunk (ld. Lk 12,13–21). Sokkal inkább ahhoz kapcsolódik, amit örömmel el tudtunk fogadni és meg tudtunk osztani (ld. Mt 10,8–10; Jn 6,1–13). Nem elég vásárolni, felhalmozni és fogyasztani. Arra van szükségünk, hogy felemeljük a szemünket, a magasba, az „odafönt való dolgokra” (Kol 3,2) nézzünk, hogy tudatosítsuk magunkban: a világ minden dolgának csak annyiban van értelme, amennyiben segít, hogy szeretetben egyesüljünk Istennel és testvéreinkkel, növelve bennünk „az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést” (Kol 3,12), a megbocsátást (ld. uo. v. 13), a békét (vö. Jn 14,27), ahogyan ez Krisztusban megvolt (vö. Fil 2,5). Ebben a távlatban egyre jobban megértjük, mit jelent, hogy „a remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5).

Kedves Fiatalok! Jézus a mi reményünk. Ő az, aki Szent II. János Pál szavaival „feléleszti bennetek a vágyat, hogy valami nagyot hozzatok ki az életetekből […], hogy jobbítsátok önmagatokat és a társadalmat, mind emberibbé és testvériesebbé téve azt.” (XV. Ifjúsági Világtalálkozó, imavirrasztás, 2000. augusztus 19.) Legyünk továbbra is vele egyesülve, maradjunk meg barátságában mindig, ápolva azt az imádsággal, a szentségimádással, a szentáldozással, a gyakori gyónással, a nagylelkű szeretettel, ahogyan erre a nemsokára szentté avatandó boldog Piergiorgio Frassati és Carlo Acutis tanít minket.

Vágyakozzatok nagy dolgokra, az életszentségre, bárhol is éltek! Ne érjétek be kevesebbel! Akkor majd meglátjátok, hogy nap mint nap növekedni fog bennetek és körülöttetek az evangélium fénye!

Máriára, a reménység Szüzére bízlak benneteket! Az ő segítségével térjetek vissza a következő napok során országaitokba, a világ minden részére. Járjatok továbbra is örömmel az Üdvözítő nyomdokaiban; lelkesedésetekkel és hitetek tanúságtételével pedig fertőzzetek meg mindenkit, akivel csak találkoztok! Jó utat nektek!

Leó pápa a szentmise végén imádkozta el a vasárnap szokásos Úrangyala imát. Kérte a fiatalokat, hogy a föld sójaként és a világ világosságaként vigyék el Krisztus örömét és reményét az egész világra, a reményre szoruló összes fiatalnak.

A Szentatya köszöntetet mondott a mennyei Atyának a szent jubileum, a szentév e kivételes napjáért, mely „a kegyelmek vízesése volt ez az egész világ számára, és ez mindannyiótok részvétele által jöhetett létre – ezért köszönetet szeretnék mondani nektek, mindannyiótoknak, egyenként, szívem teljes mélyéből.” Megemlékezett arról a két fiatalról, Mariáról és Pascaléról, az Úr kegyelmébe ajánlva őket, „akik ezekben a napokban távoztak el közülünk”. A pápa köszöntetet mondott a papoknak, püspököknek, szerzeteseknek, nevelőknek, akik elkísérték a fiatalokat Rómába, és mindazoknak, akik imádkoztak a találkozásért, és lélekben bekapcsolódtak.

„Legyetek a föld sója, a világ világossága, a reménység csillagfényei családjaitok, barátaitok körében, az iskolában, a munkában és mindenfelé, ahol éltek! Hirdessétek, hogy Krisztus a mi reménységünk!” – buzdította a Szentatya a fiatalokat, kiemelve, hogy a jubileum után a fiatalok reménységben megtett zarándokútja folytatódik.

Megismételve a meghívást, amelyet Ferenc pápa intézett a fiatalokhoz Lisszabonban két évvel ezelőtt, XIV. Leó kihirdette, hogy a következő ifjúsági világtalálkozó Szöulban lesz 2027. augusztus 3. és 8 között. Ennek az lesz a témája: „Ne féljetek! Én legyőztem a világot!”

A homíliát fordította: Török Csaba

Fotó: Vatican Media; Vatican News

Magyar Kurír