1849 augusztus 13.  Tisztelet a tábornokoknak!!  Ojtoztól - Temesvárig védték a hazát. Imádkoztak és győzött a józan ész! Ők nem az utolsó katonáig harcoltak, hanem a Világosnál meghozott fájdalmas döntésükkel magukat áldozták fel és nem a hadsereg maradékát! A képen látható emberek, sok ezer bajtársukkal, visszatérhettek a családjukhoz, gyermeket vállaltak, neveltek, életben maradtak!

Imádkozzunk az áldozatokért, 

Csaba t. 

 

 

Faludy György: Október 6.

 A vesztőhelyre sáros út vitt

 és kikericsek kékjei.

 Száz év, s meghaltam volna úgyis-

 vígasztalódott Vécsey.

 Lahner György sírt s a földre nézett,

 Damjanich szekéren feküdt,

 Leiningen felmentő honvédek

 árnyát kereste mindenütt.

 S a táj olyan volt, mint a fácán:

 tarlók, fák vérző foltjai,

 és ők, tarkán, libegve, hátán:

 elhulló, bús-szép tollai.

 

 Aradon így. A pesti téren

 is ütötték a dobokat,

 de ő; nem félt, csak arca széle

 vetett rózsálló lobokat.

 Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?

 Branyiszkónál nevét az égre

 karcolta kardja, a híres.

 Ez volt Dembinski hadsegéde,

 Abancourt Károly ezredes.

 S mi elfeledtük. A miniszter,

 bár hívták, maradtak egyedül.

- Az Al-Dunán szólt mély a gázló

 s vénember már nem menekül.

 Leszek bitófán harci zászló,

 ha sorsom ezt így rótta ki-

s habár magyar volt Csány László,

 úgy halt meg, mint egy római.

 

 A többit, mintha friss, mély sebből

 fröccsen szét érdes csepű vér,

 Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,

 Olmützbe vitte a szekér.

 Húszan egy odvas pincelyukban,

 nehéz bilincsben, pipájukkal

 egyensúlyozták magukat:

 így éltek, sakkoztak, dohogtak

 és elmélkedtek, jó urak.

 Kegyelmet vártak s forradalmat,

 áldottak-átkozták a hont

 és írtak vert hadakra verset,

 tábornok Bemre disztichont.

 

 Volt, aki bírta; más kivénhedt;

 olyik megőrült, de az élet

 sodrából mind-mind kiesett.

 Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól

 gömbölyödtek a hitvesek.

 S az ország rothadt. A rabságot

 mindjárt megszokta s elfeküdt

 a földön, mint télvízkor vágott,

 rózsás rügyekkel tele bükk.

 E rügyből egy se bontott zászlót:

 a nagy tavaszi láz heve

 kilobbant, múló szalmaláng volt

 vagy átköltözött másfele,

 Londonba, New Yorkba, Turinba

 és hûs lidércként messze táncolt.

 

 Száz év s a magyar börtönéjjel

 nem változott száz év alatt

 Száz év s az első fordulóra

 ébredtetek és lassan róva

 a lépést, méláztatok róla,

 mit hozott Világos, Arad:

 száz év hűséges ingaóra,

 én folytatom járástokat,

 mások járják lépéstetek,

 s míg árnyékunk a kőpadlóra

 hull hány nap, hét és hónap óta!

 s kihúnyunk, pisla mécsesek:

 sok szép magyar fej, hervadt rózsa,

 Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!

 árnyatok felénk integet.

 (1950, az ÁVH börtönében)