Szent Ferenc atyánk halálával csendes, nagy búcsúzás kezdődik. Színesedik az erdő, feltámadt az őszi szél, vörös levelet tép a fákról. Szeretem ilyenkor újraolvasni a Prédikátor könyvének 12. fejezetét. Az evangélium, a Jó Hír meghallásához kell ez a lelkiállapot is.

„Gondolj Teremtődre ifjúságod napjain, mielőtt elkövetkeznek a nyomorúságos napok, s eljönnek az esztendők, melyekről azt mondod: Nincsenek kedvem szerint! Mielőtt elsötétül a nap, a világosság, a hold és a csillagok, mikor a felhők eső után újra megjelennek; mikor a háznak őrei reszketnek s az erőteljes férfiak meginognak, mikor bezárulnak az utcára nyíló ajtók, s a malom zaja elcsendesül, mikor elcsitul a madarak hangja, és minden dal elhallgat, amikor félnek a magaslatoktól, és ijedten járnak az úton, amikor a mandulafa virágzik, a sáska jóllakik, a kapor kipattan, az ember meg örök hajlékába tér. Az utcán már jönnek- mennek a siratóasszonyok; mielőtt elszakad az ezüstkötél, megreped az arany gyertyatartó, megpattan a forrásnál a korsó, s összetörik a kúton a kerék; és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Hiábavalóság, csak hiábavalóság, mondja a prédikátor – minden hiábavalóság!”

(Préd 12,1-8)

Ez is Isten Igéje! Aki az örök hajlékba tér, akire nem a megsemmisülés vár, az elfogadja ezt a csendes visszavonulást az élet harsogó felszínéről... Aki ilyen szépségesen tud írni az öregedés nyomorúságáról, az egészen nyilvánvalóan Isten nagy szentje. Ez a Prédikátor nem kiábrándult, lehangolt, pesszimista, csak realista. Érzi a mulandóságot mindenütt és mindenben, ugyanakkor állandóan Isten közelében marad. De jót tenne egy ilyen mélységű érzés mindannyiunknak!

Barsi Balázs: Krisztus békéje - Részlet-  Egy ferences novíciusmester naplójából - 2010 Kecskemét