„Szent Lajos a középkor igazi hérosza. Tiszteletben tartott minden jogot, de mindenekfölött az igazságot követte; őszinte és szelíd lélek, keresztény szeretettel eltelt szív, aki kínpadra ítélte bűnös testét, hogy lelkét megmentse; a földön csak az eget látta, s királyi tisztét a rend és méltányosság hivatala gyanánt fogta fel. 

Ez a szent király, ez a béke embere szívének egyszerűségében többet tett a királyság érdekében, mint a legkörmönfontabb tanácsosok és tíz harcias uralkodó, mert ezután a király úgy tűnt fel a nép szemében, mint a rend és az igazságosság megtestesülése” Egy kitűnő francia történetíró jellemzi így Szent Lajost. És joggal. Mert Szent Lajos ugyanazt a szerepet tölti be a francia történelemben, amit a miénkben Szent István és Szent László, a németeknél Szent Henrik, a spanyoloknál Szent Ferdinánd, vagy az angolszászoknál Nagy Alfréd: személyében a legtökéletesebb harmóniában valósította meg a keresztény fejedelem eszményképét.

1214 ápr. 25-én született Poissyban. Atyját, VIII. Lajos királyt már 12 éves korában elveszítette; neveléséről anyja, a kasztíliai királyok véréből eredt Szent Blanka királyné gondoskodott. A szent királyné fiából is szentet iparkodott nevelni. Környezete előtt többször hangoztatta, hogy inkább kívánná fiát holtan látni, mint egyetlen halálos bűntől, beszennyezve. Lajosból csakugyan a hívő keresztény mintaképe lett.

Mint uralkodónak programraja volt: Isten dicsőségének védelme. Törvényt hozott; hogy a káromlónak tüzes vassal kell égetni a nyelvét. Mikor udvari emberei ezt nehezményezték, azt mondta: Szívesen süttetném tüzes vassal a magam ajkát, ha ezzel ki tudnám irtani országomban a káromkodást: Halálra váltan is meghagyta fiának és utódjának: Keményen büntess mindenkit, aki gonoszul szól Isten és az ő szentjei ellen.

Mint magánember olyan szigorú következetességgel alkalmazkodott az egyház előírásaihoz, mint egy szerzetes. Valóságos aszkéta volt. Országos gondjai közt is mindennap elmondta a zsolozsmát, két szentmisét hallgatott; pénteken nemcsak a húseledelektől, hanem még a nevetéstől is tartózkodott. Minden nap 120 szegényt látott vendégül: saját kezűleg szegte nekik a kenyeret. A halálos bűnre nézve édesanyja meghagyása lelkébe égett. A keresztes háborúban megkérdezte bizalmasát, Joinville Jánost, mit választana inkább: halálos bűnt vagy poklosságot. S mikor ez a poklosságra szavazott, felejthetetlen bensőséggel a lelkére beszélt, hogy a halálos bűn utálatosabb, mint száz poklosság.

Lajos már kiskorúsága idején számos jelét adta uralkodói rátermettségének; attól az időtől kezdve pedig, hogy 1236-ban maga vette kezébe a kormányzást, mint korának elismerten legjelesebb fejedelme vitte virágzó birodalmának ügyeit. Bár a békét mindennél többre tartotta, mégis rengeteget kellett harcolnia. Csaknem egyidejűleg kellett küzdenie az albiai eretnekek és pártfogójuk, Raymund toulouse-i gróf, a lázadó poitoui urak, a narbonnei gróf, az aragoniai és angol királyok ellen. Vitézségével és példátlan személyes bátorságával mindenütt diadalra vitte hadait; de győzelmével sohasem élt vissza. Ő csak védő háborút ismert: a fegyveres hódítást és az erőszakos foglalást éppúgy nem tudta összeegyeztetni lelkiismeretével, mint általában a támadást. Sőt ha a béke érdeke úgy kívánta, kész volt elődjeinek egyik-másik nem egészen jogszerű hódításáról le is mondani. Ezzel a bölcs magamérsékléssel aztán elérte, hogy ellenfelei sorra hozzájuhászodtak és készséggel meghajoltak királyi tekintélye előtt. Nangi Vilmos krónikaíró az 1243. évi békekötéssel kapcsolatban ezt a nevezetes megjegyzést teszi: „Ez időtől fogva Franciaország bárói megszűntek királyuk, az Úr felkentje ellen bármit cselekedni, mert világosan látták, hogy az Úr keze vele van”.

Küzdelmei közepett is állandó figyelemmel kísérte a Szentföld sorsát, és Jeruzsálem elestének hírére, még 1245-ben fogadást tett, hogy a legközelebbi alkalommal keresztes hadjáratot vezet Keletre. Szavának ura is maradt: 1248 aug. 25-én, későbbi halálának napján, fényes lovagsereg élén hajóra szállott, hogy Cipruson át egyenesen Egyiptom kulcsa, Damiette alá vonuljon. Damiettet sikerült is hamarosan elfoglalnia. Nemes lelkesedésében meg sem várta, hogy hajója kikössön; vállig a vízben gázolva kezdte a harcot. Vitézsége nem ismert határt. Volt úgy, hogy hat szaracén fogta már körül; mégis kivágta magát. Azonban éhség, betegség, hadi balszerencse megállította a fényesen indult győzelmi útjában. Manzurah falai alatt egész seregével Turansah fogságába került. A fanatikus mohamedánok a közrendű vitézeket azonnal legyilkolták, a királyt és az előkelőket pedig Manzurah falai mögé hurcolták. Lajos megadással viselte a fogság megalázó kínjait s környezetét ezekkel a szavakkal vigasztalta: „Az Isten Fia még többet szenvedett érettünk. Turansah először a szentföldi városok átengedését követelte tőle, mikor azonban látta, hogy állhatatosságát fenyegetésekkel sem tudja megingatni, megelégedett Damiette visszaadásával és nyolcszázezer arany váltságdíj lefizetésével. Általában ebben a háborúban Lajos minden helyzetben, harcban és a táborban, győztesen és fogságban a legelső lovagnak bizonyult. Ádáz ellenségei is megérezték ezt. Egyszer beosont hozzá egy emír és véres tőrt forgatott előtte: az imént húzta ki a szultán átszúrt szívéből, most pedig az ő mellébe mártja, ha nyomban lovaggá nem avatja. A fogoly király rendületlenül felelte Hitetlent nem lehet lovaggá ütni.

Lajos kiszabadulása után azonnal a Szentföldre sietett, ott helyreállította a keresztények egyetértését és Szidom Jaffa és Akkon erődítményeit jobb karba hozta. Már a hatodik évet töltötte messze idegenben, mikor anyjának és távollétében helyettesének, Blanka királynénak elhunytáról értesült. A szomorú hír vétele után első szava ez volt „Köszönöm neked, Uram Istenem, hogy anyámat ily sokáig életben tartottad”. Azután összevonta seregének maradványait és 1254 tavaszán visszaindult rég nem látott hazájába.

Most ideje nagy részét országa belügyeinek rendezésére fordította. Különösen az igazságszolgáltatást igyekezett megjavítani. Hogy a hűbéri bíráskodás fonákságainak véget vessen, saját bírói illetékességét az egész országra és minden lakójára kiterjesztette, a magánharcot és a perdöntő párbajt szigorúan megtiltotta és az igazságszolgáltatás legfőbb fórumául megszervezte a párizsi parlamentet. Nem kevésbé fontos intézkedéseket foganatosított az anyagi jólét előmozdítására. A pénz egységesítésével, a monopóliumok megszüntetésével, a közlekedési útvonalak javításával, s mindenekfölött a vagyonbiztonság megszilárdításával föllendítette az ipar és kereskedelem fejlődését. Ugyanilyen gonddal és szeretettel karolta fel országának szellemi érdekeit. A toulousei egyetemet egészen ujjászervezte, a párizsit pedig, benső viszályainak elsimításával és új kollégiumok, köztük a később oly nagy hírre jutott Sorbonne alapításával az akkori világ legelső tudományos intézményévé fejlesztette; Párizsban nyilvános könyvtárt alapított, s ezreket és ezreket költött ritka könyvek felkutatására és lemásoltatására; a királyi temetkező helyül szolgáló saint-denysi apátsági templomot átalakíttatta és a Balduin konstantinápolyi császártól megszerzett drága ereklyék befogadására a gyönyörű Sainte-Chapelle-t emeltette.

Még nagyobb szeretettel gondozta az egyház érdekeit. Ha egy-egy püspöki vagy apáti szék megüresedett, szorgalmas utánjárás és a legkiválóbb főpapok és szerzetesek tanácsának kikérése után mindig a legméltóbb egyénekkel igyekezett azokat betölteni.

A világiaktól lefoglalt vagy bérbe vett tizedeket visszaadatta az egyháznak s e tekintetben maga adta a legjobb példát. Legbizalmasabb tanácsadóit, hivatalnokait és diplomatáit egyháziak; főleg a ferencesek és dominikánusok közül választotta. Annyira szerette ezt a két kolduló rendet, hogy egyszer többek füle hallatára kijelentette, hogy ha módjában volna testét két részre osztani, egyik felét Szent Ferenc, a másikat pedig Szent Domonkos fiainak adná. Sőt visszatérése után sokáig komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy maga is szerzetessé lesz és csak feleségének, Provencei Margitnak könnyei tartották vissza tervének keresztülvitelétől. Abban azonban már senki sem tudta megakadályozni, hogy Szent Ferenc harmadrendjének tagjai közé ne lépjen.

Bőkezűen gondoskodott Lajos az emberbaráti intézményekről, főleg a kórházakról is. Életírója, Joínville szerint „naponként oly dús alamizsnát osztott ki a szegény kolostorok, kórházak és más jótékony intézetek, valamint elszegényedett nemesek, kisasszonyok, úrnők, özvegyek, betegágyások, munkaképtelen aggok közt, hogy lehetetlen volna feljegyezni azok számát”.

A jámbor király már régen megérett a mennyország számára. Régi szent szerelme azonban nem hagyta nyugodni. Híre járt, hogy a Szentföldön a keresztényeket üldözik és városaikat egymásután elveszik a hitetlenek. Ezt nem nézhette tétlenül. Pedig még első hadjárata bajait viselte. Olyan beteg volt, hogy nem bírt sokáig lóháton ülni, sem nehéz fegyverzetet hordani. 1270-ben mégis fölvette a keresztet. Sőt magával vitte harcosnak három fiát is, kik közül a legidősebb 22 éves volt. Ez alkalommal öccsének, Anjou Károly nápolyi királynak rábeszélésére Kelet helyett a közeli Tunisz alá szállott. De a hiányosan előkészített vállalat nem sikerült. A perzselő hőség és a hiányos élelmezés következtében már néhány hét múlva súlyos járvány lépett fel a táborban. Magát a királyt is ágynak döntötte. Hős lélekkel viselte a még ennél is mérhetetlenül súlyosabb csapást, kedvenc fiának, Trisztánnak halálát. Isten hős lovagja utolsó harcát vívta. Augusztus 14-én fölvette az utolsó útravalót. Betegségtől egészen legyöngülve is leszállt tábori ágyáról és térdelve fogadta az Urat. Aztán húsz órán keresztül nem szűnt meg dicsérni Jézus Krisztust. Még álmában is azt suttogta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megyünk Jeruzsálembe!” Mikor érezte, hogy közeledik halála, hamuval telehintett zsákra fektette magát, mellén összetette kezét, szemét az égre emelte és így jelent meg mennyei királya előtt a középkor legjobb lovagja 1270 aug. 25-én.

Hívei utolsó akaratának megfelelően Saint-Denysbe vitték csontjait. X. Gergely pápa már három évvel halála után megindította szentté avatási perét, hivatalos szentté nyilvánítása 1297 aug. 6-án, VIII. Bonifác pápa uralkodása idején következett be.

Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.