Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést. Ő maga nem sok eredményt láthatott, de a következő évtizedekben seregestől tértek meg az emberek, és 1587-ben már mintegy 250.000 lelket számláló katolikus közösség élt Japánban Nagasaki központtal. De éppen ebben az esztendőben az ország ura, Toyotomi Hideyosi (1582--1598), aki korábban elnéző volt a keresztényekkel szemben, a kudarcba fulladt koreai háború miatt ellenük fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból. Rendelkezését azonban nem vették szigorúan, így néhány jezsuita eltávozott, a többség viszont helyben maradt és titokban tovább folytatta a térítést.

1593-ban a Fülöp-szigetekről, Manilából ferencesek érkeztek Japánba, akik nagy buzgóságukban egyszerűen figyelmen kívül hagyták az előttük járt missziósok tapasztalatait. Annak ellenére, hogy a shogun, Hideyosi betiltotta a prédikálást, nyíltan hirdették az evangéliumot, sőt két konventet és kórházakat is alapítottak. Hideyosi 1596 decemberében elfogatta a ferenceseket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívőt, akik a ferences harmadrend tagjai voltak. Meakóba gyűjtötték őket össze, s miután megkínozták, halálra ítélték őket.

Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasakiban kereszten fognak meghalni. Miután az ítéletet kimondták, mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakóban, hogy a nép csúfolhassa a keresztényeket. Ezután elindították a huszonnégy halálraítéltet Nagasaki felé. Az út egy hónapig tartott és jelentős részét gyalog kellett megtenniük. Az uralkodó szándéka az volt, hogy amerre csak a menet elhalad, elrettentse a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek éppen az ellenkezője történt: a vértanúságra kiválasztottak mindenütt erőt öntöttek a hívekbe, azok pedig, különféle módokon s ahogy csak lehetett, szolgálatukra voltak. E szolgáló keresztények közül ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy mindig mellettük lehessenek, ezért a parancsnok egyszerűen besorolta őket a kivégzendők közé.

Február 5-én Nagasakiban, a kikötő előtti dombon az egész városnak szánt látványosság volt a kivégzés. Az áldozatokat keresztre kötözték, ők pedig a Te Deumot énekelve készültek a halálra, majd a keresztről buzdították a hívőket. A vértanúk között lévő gyermekek a Laudate pueri Dominum (Dicsérjétek gyermekek az Urat) kezdetű zsoltárt énekelték. Életüket két-két katona lándzsája oltotta ki, keresztben szúrták át mindegyikük szívét.

Szemtanúk beszámolói alapján a következőket tudjuk még e vértanúkról:

Hatan közülük spanyol származású ferencesek voltak:

Aguierrei Márton, aki a rendben a Mennybemenetelről nevezett Márton volt, 1567-ben született a spanyolországi Vergarában. Tizenhét évesen mint egyetemista lépett az obszerváns ferences rendbe. Fölszentelése után, 1590-ben Mexikóba küldték, innen a Fülöp-szigetekre került, majd 1596-ban egyik tanítványával, Blanco Ferenccel Japánba ment. Meakóban, később Osakában tevékenykedett (itt guárdián volt), s Ferenccel együtt lettek vértanúk.

Blázquez Péter Battista 1542-ben született Avila közelében, San Estebanban. 1566-ban ferences lett, s mint tanár és szónok dolgozott. 1580-ban Mexikóba, három évvel később a Fülöp-szigetekre küldték. 1593- tól a Japánban működő ferences misszió vezetője. Három kolostort és két kórházat alapított. 1596. december 9-én tartóztatták le öt ferences társával és három jezsuita novíciussal együtt.

De Las Casas Fülöp Mexikó városában született spanyol szülőktől. Fölvételét kérte a ferencesekhez, de a novíciátust rövid időn belül elhagyta, s visszatért a világba. 1589-ben Manilában telepedett meg mint kereskedő, és könnyelmű életet kezdett. 1590-ben ismét belépett a rendbe, s ekkor már kitartott. Mint katolikust 1596-ban útnak indították Mexikó felé, hogy ott pappá szenteljék, de egy vihar a hajót Japán partjaira sodorta. Osakában és Meakóban készült a papságra. Blázquez Péterrel együtt fogták el és ítélték halálra.

Garcia González a kelet-indiai Bazainban született 1562 körül. Apja portugál, anyja indiai volt. A jezsuiták nevelték. Huszonöt évesen Japánba indult kereskedőnek, de végül a ferencesekhez csatlakozott, akik hitoktatást bíztak rá. Eredményes működés után Manilába ment, s ott belépett a harmadrendbe. Amikor Blázquez atya Japánba indult, melléje rendelték tolmácsnak és segítőtársnak. Vele együtt fogták el.

San Michelei Ferenc Spanyolországban született. Az obszerváns ferencesek közé lépett be, mivel azonban nem érezte elég szigorúnak a szerzetet, átment Alcantarai Szent Péter rendtartományába. Missziósnak a Fülöp-szigetekre küldték, s Blázquez Péterrel együtt Japánba ment.

E hat ferences közül az első három, Aguierrei Márton, Blanco Ferenc és Blázquez Péter fölszentelt papok, De Las Casas Fülöp akolitus, a másik kettő laikus fráter volt.

A huszonhat vértanú közül három japán származású jezsuita:

Kisai Jakab 1533-ban született pogány szülőktől. Tizenhat éves koráig egy bonc (buddhista pap) nevelte, akitől megtanulta a szépírást. Később megkeresztelkedett és egy újonnan megkeresztelt leányt vett feleségül. Egy kisfiúk született, de azután az asszony visszatért ősei vallására. Jakab ezért elvált tőle, és gyermekét keresztényekre bízta, hogy a hitben neveljék. Ő maga Osakában jelentkezett a jezsuitáknál, akik fölvették, és műveltségét látva hamarosan hitoktatással bízták meg. A ferencesekkel és két másik novíciustársával együtt börtönözték be. A kivégzés előtti éjszakán a velük lévő jezsuita páter kezébe tette le szerzetesi fogadalmát.

Miki Pál Kiotóban született 1556-ban. Öt éves korában keresztelték meg, s amikor húsz éves lett, felvételét kérte a jezsuita rendbe. Két évi próbaidő után novíciátusra bocsátották. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ogantino helyettes tartományfőnököt elkísérte prédikáló útjaira, s nem sokkal később ő maga lett Japán leghíresebb szónoka. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni: Miki Pál és társai.

Gotói Szoan János 1578-ban született keresztény családból. Amikor szülőföldjén üldözés támadt, a család áttelepült Nagasakiba, ahol akkor békében éltek a keresztények. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé, akik hitoktatással bízták meg és Marecon Péter atya mellé adták segítségül. Osakában tanított, majd a próbaidő elteltével Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a novíciátust. Együtt nyerték el a vértanúságot.

A többi tizenhét vértanú japán volt, a ferenceseket segítették különböző szolgálatokkal. Némelyiknek csak a nevét tudjuk:

Duiszko Gábriel és Garasuma Leó hitoktatók voltak.

Ibarki Pál a ferences harmadrend tagja, a külföldi misszionáriusok tolmácsa volt, és Meako környékén oktatta a hitet.

Idauki Tamásnak és Kionia Jánosnak csak a nevét tudjuk.

Kozaki Mihály tizenöt éves fiával, Tamással együtt lett vértanú.

A 11 éves Lajos Garasuma Leó és Ibarki Pál unokaöccse volt, akit Blázquez Péterre bíztak, hogy hitoktatót neveljen belőle.

Mátyás önként jelentkezett Meakóban, amikor hét ferencest akartak letartóztatni és csak hatot találtak. Ő lett a hetedik.

Meakói Bonaventura keresztény apa és pogány édesanya gyermeke volt. Korán megkeresztelték, de anyja hatására ismét pogány és bonc lett. Húsz évig élt így, majd megtért és belépett a ferences harmadrendbe. Hitoktatóként munkálkodott.

Meakói Ferenc orvosként dolgozott Meakóban, amikor a ferencesek hatására megtért, és munkatársként csatlakozott hozzájuk.

A tizenhárom éves Antal Nagasakiban született. Apja kínai, anyja japán volt, de mindketten keresztények. Kicsi korától a ferencesek nevelték, és lelkiatyját annyira megkedvelte, hogy amikor elhelyezték, követte Meakóba és Osakába. Amikor a ferenceseket letartóztatták, önként maradt velük egész a kereszthalálig.

Szakkakibara Joachim Osakában született 1557-ben. Keresztény nőt vett feleségül, s mielőtt megkeresztelkedett volna, már a ferencesek kórházának gondnoka volt. A kereszténység felvétele után közös megegyezéssel elhagyta a feleségét, és belépett a ferences harmadrendbe, hogy egészen a térítés munkájának szentelhesse magát.

Szuzuki Pál keményen vezeklő életét élt, s mint hitoktató és betegápoló volt Meakó környékén a ferencesek segítségére.

Takeya Cosimo családja elszegényedett, ő maga fegyverkovácsként kereste kenyerét. A jezsuiták térítették meg. Amikor családjával Meakóba települtek át, a ferencesek munkatársa lett: tolmács, építész, majd hitoktató.

Külön érdemel említést két hős keresztény: Fahelante Ferenc és Sukejiro Péter. Útjukon szolgálták a huszonnégy halálraítélt keresztényt. Az őrség parancsnoka először elcsodálkozott a bátorságukon, s mivel semmi áron nem tágítottak, a halálraítéltek közé sorolta mindkettőjüket.

Miki Pál és társai lettek Távol-Kelet első kanonizált szentjei 1862- ben. Vértanúságuk napja február 5. Mivel ezen a napon Szent Ágota vértanú szűz ünnepe van, a következő napon, február 6-án ünnepeljük őket.

A szemtanúk jóvoltából ránk maradt a vértanúk néhány mondata:

Nagasaki felé vivő útjukon odasiettek a rabokhoz a tizenhárom éves Antal szülei. Joggal lehetett volna várni, hogy a gyermek életéért kezdenek könyörögni, de ellenkezőleg, a vértanúságra buzdították gyermeküket. Antal pedig így válaszolt: ,,Bízom abban, hogy Isten megadja a bátorságot, és győztesen kerülök ki ebből a küzdelemből. Kár is lenne a fáradságért, ha vissza akarnátok tartani!''

Akkor az egyik katona maga mellé vette és hízelegni kezdett neki, hogy tagadja meg a hitét, és ő híres lovagot nevel belőle. Erre a gyermek így válaszolt: ,,Őrültség lenne a vértanúság dicsőségét földi javakért elcserélni!''

A kivégzés előtt kék színű kimonóját szüleinek adta emlékül. Mielőtt a keresztre kötözték, forrón magához ölelte lelkiatyját, és fenn a kereszten kérte, intonálja a Laudate pueri zsoltárt. Mivel az már nem tudott válaszolni, maga kezdte az éneket, és a mellette megfeszített ifjakkal végigénekelték a zsoltárt. Amint a dicsőséget befejezték, megölték.

A szintén ifjú Szoan Ferenc, amikor a keresztről meglátta édesapját, így szólt hozzá: ,,Apám, te jól tudod, hogy a lélek üdvössége mindennél előbbre való. Ezért legyen rá gondod, hogy üdvösséged dolgában semmit el nem mulassz!'' Apja így válaszolt neki: ,,Fiam, köszönöm a buzdítást. És most te is örömmel viseld el a halált, mert szent hitünkért szenveded. Ami engem és anyádat illet, szintén készek vagyunk meghalni a hitünkért.'' Ferenc a rózsafüzérét adta atyjának emlékül, anyjának pedig azt a kendőt, ami a fejét fedte. Édesapja akkor sem mozdult a kereszt mellől, amikor a katonák átszúrták fia oldalát, s annak vére reá hullott. Ferenc tizennyolc éves volt.

Istenünk, minden szentek erőssége, aki Miki Szent Pált és társait a kereszthalál által hívtad meg az örök életre, kérünk, add, hogy az ő közbenjárásukra a hithez, amelyet vallunk, mindhalálig erősen ragaszkodjunk!

www.katolikus.hu