Június 29-én, hétfő délelőtt, Szent Péter és Szent Pál apostolok főünnepén, a Szentatya a bíborosokkal, a metropolita érsekekkel és a püspökökkel szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában, melynek keretében megáldotta és átadta az elmúlt év során kinevezett metropolita érsekek palliumát.

Összesen harmincöt új metropolita érsek kapott palliumot, köztük Konrad Krajewski, Łódź érseke, aki korábban pápai szertartásmester, pápai főalamizsnás és a Szeretetszolgálat Dikasztériumának első prefektusa volt.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Ma egyetlen főünnep keretében emlékezünk meg Szent Péterről és Szent Pálról, Róma városának és a római egyházmegyének a védőszentjeiről: az egyiket Jézus nyája pásztorává választotta, a másikat a népek apostolává rendelte.

Az egyház két oszlopát tiszteljük bennük.

Péter, Isten népének őrzője, az Újszövetségben sokszor úgy jelenik meg előttünk, mint aki fáradhatatlanul munkálkodik a testvérek közötti egység megőrzésén. Ő az, aki a Galileai-tónál, egy látszólag eredménytelenül végigdolgozott éjszaka után ezt mondja a Mesternek: „Nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót” (Lk 5,5), majd ismét a mélyre evez, és a többieket is magával viszi.

Ő az is, aki, miközben sokan elhagyják az Urat az élet kenyeréről szóló kemény beszéd után, ezt mondja a Messiásnak: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás” (Jn 6,68), és a másik tizeneggyel együtt mellette marad. Ismét csak ő az, aki Cezáreában felismeri Jézusban Isten Fiát, és – amint az evangéliumban hallottuk (vö. Mt 16,13–19) – az egyetlen hit megvallásában valamennyiük nevében szól. A feltámadás után is, a tó partján ő ér elsőként Krisztushoz: a vízbe veti magát, úszva megelőzi a többieket, hogy alázattal megújítsa szeretetét, és megerősítést kapjon küldetésére (vö. Jn 21,1–17).

Péter ehhez a küldetéséhez akkor is hű marad, amikor például Jeruzsálemben a körülmetéletlen pogányok megkeresztelésének kérdése azzal fenyeget, hogy szétszakítja a közösséget. Összegyűjti a testvéreket, meghallgatja őket, majd végül a Szentlélektől vezetve meghozza döntését, megőrzi a közösség egységét, és új korszakot nyit Isten egész népe számára: „Az a hitünk – mondja –, hogy Urunk Jézus kegyelméből üdvözülünk […], s ugyanígy ők is” (ApCsel 15,11).

Ez a lelki nagyság azonban nem jelenti azt, hogy Péter tökéletes volna. A szenvedéstörténet során megtagadja Mesterét, majd őszinte bűnbánattal könnyekre fakad (Lk 22,54–62); később pedig Pál több alkalommal is szemére veti bizonyos magatartásainak következetlenségét (vö. Gal 2,11–14).

De Péter képes elismerni hibáit és megbánni tetteit, anélkül hogy elcsüggedne vagy hűtlenné válna ahhoz a küldetéséhez, hogy hirdesse az evangéliumot és egybegyűjtse Krisztus nyáját, egészen a vértanúságig, amelyet éppen itt, Rómában szenved el, nem messze attól a helytől, ahol most vagyunk.

Az egységről való hűséges és türelmes gondoskodást szépen fejezi ki a kulcsok jelképe, amellyel oly gyakran azonosítjuk Pétert (vö. Mt 16,19). A kulcs ugyanis nem betöri az ajtót, hanem kinyitja és bezárja azt: megkeresi a zárszerkezet megfelelő pontját, kíséri a szerkezet mozgását, hogy kioldódjanak a reteszek, elmozduljanak a zárnyelvek, és az ajtószárnyak szabadon kitáruljanak, összekössék a helyiségeket, és így a sok elszigetelt szobából egyetlen befogadó otthont alkossanak.

Ugyanígy az egyházi közösség sem úgy épül, hogy mereven ragaszkodunk saját álláspontunkhoz, hanem úgy, hogy keressük – mindenki szívében – a találkozási pontokat az Igazságban, melynek egyetlen világosságában mindannyian a másik növekedésének eszközévé válhatunk.

Ebből a szempontból is értelmezhetjük azt a feladatot, amelyet az Úr Péterre és utódaira bízott Isten egész szent népének javára: az Úr segítségével meghallgatni mindenkit, felismerni a Lélek indításait, irányítani a közös utat, kijavítani a tévedéseket, tanítani, bátorítani, buzdítani és kísérni a testvéreket, hogy ugyanannak a Léleknek a működésére nyitottan (vö. 1Kor 12,1–11) egymás és az egész emberiség üdvösségén munkálkodjanak.

Péter példája ugyanakkor minden keresztény számára is meghívás arra, hogy az egység építőjévé váljon: hogy Istent állítsa élete középpontjába, közeledjen testvéreihez, figyeljen életükre és szükségleteikre

(vö. Ferenc pápa: Katekézis, 2024. október 9.), hogy velük együtt szeretetben éljen és „véghez vigye az evangélium hirdetését” (vö. 2Tim 4,17).

Erre tanít Pál is, a másik nagy apostol, akit ma ünneplünk, az örömhír fáradhatatlan hirdetője. Neki is megvannak a jellegzetes jelképei: a könyv és a kard, melyek szorosan összetartoznak. Ezt szépen megmagyarázza a Zsidóknak írt levél szerzője: „Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb”; képes behatolni „a lélek és a szellem gyökeréig”, és megítéli „a szív gondolatait és érzéseit” (vö. Zsid 4,12).

Ezt vitte végbe Isten a fiatal Saul szívében: magához ragadta őt (vö. Fil 3,12), előbb az evangéliumhoz való megtérésre vezette, új nevet adott neki, majd elküldte, hogy az egész világon hirdesse az evangéliumot, végül pedig – Péterhez hasonlóan – ugyanebben a városban tanúságot tegyen róla, egészen élete feláldozásáig.

A népek apostola hagyta, hogy Isten igéjének ereje átalakítsa: hogy kiragadja az erőszakból, és a szeretet útjára vezesse.

Szent Ágoston, amikor Pál megtérését és küldetését magyarázta, ezt mondta: „Amikor [Damaszkuszba] ment, szívében még a fenyegetés és a gyilkos indulat uralkodott, ám a mennyei hang nevén szólította és a földre terítette (vö. ApCsel 9,1–7), vagyis az Ige, amely hívta őt” (Sermo 299/A, augm., 6).

Majd hozzáteszi:

Isten az egyház üldözőjéből a béke hírnökét formálta. Megbocsátotta minden bűnét, és olyan szolgálatot bízott rá, amelyben ő maga is megbocsáthatta mások bűneit” (uo.).

Kedves testvéreim, fontos, hogy ma e két szentre – Péterre és Pálra – tekintsünk, hogy megtanuljuk, miként lehetünk mi is apostolok és az egység építői, miként lehetünk az igazság nagylelkű szolgái a szeretetben.

Ezzel a lelkülettel készülünk most arra az ősi, lélekemelő szertartásra, amikor átadjuk a palliumot az új metropolita érsekeknek.

Ez a keresztekkel díszített, fehér gyapjúból készült pallium azt a kötelezettséget fejezi ki, hogy minden pásztor – de minden keresztény is –

vállára veszi a rábízott testvéreket, mint az Úr nyájának bárányait, és kész értük áldozni erejét, idejét, fáradságát, sőt életét is, hogy az evangélium mindenkihez eljusson, és benne az egész világ összhangra és egyetértésre leljen (vö. GS 38).

Ezekkel az érzésekkel köszöntöm nagy örömmel a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarkátus küldöttségének tagjait, akiket szeretett testvérünk, Őszentsége Bartolomaiosz küldött, és akiket Őeminenciája Emmanuel khalkédóni metropolita vezet.

Imádkozzunk Szent Péterhez és Szent Pálhoz, hogy támogassanak bennünket a közösség útján, a Megváltó nyomdokain.

A közösség ugyanis az az út, amelyet ő jelölt ki, s amelyért az utolsó vacsorán az Atyához imádkozott

(vö. Jn 17,21–23), és a közösség az a cél, amely felé bizalommal teli reménnyel törekedni tanított bennünket (vö. XVI. Benedek pápa: Homília a metropoliták palliumának átadása alkalmából bemutatott misén, 2012. június 29.).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír