– interjú Bakó Béla Pál ferencrendi lelkésszel –

Élnek még közöttünk olyan emberek, akik nem tekintik céljuknak a meggazdagodást, hírnevet, akiknek öröme örök forrásból táplálkozó, kifogyhatatlan, tiszta öröm. Öröm, hogy adhatnak, hogy befogadhatnak, hogy segíthetnek, hogy taníthatnak, hogy tanulhatnak...

Szegények, akik szegénységükből mégis sokakat táplálnak, ezért bárkinél gazdagabbak. Ők azok, akiknek a szeretete, hite, imája összetartja még ezt az egyre inkább széteső, szomorú, beteg világot. Ilyen embernek ismertem meg Pál atyát is, polgári nevén Bakó Bélát, Marossárpatak szülöttét, ferencrendi szerzetest. Megkértük, hogy meséljen nekünk életéről, hitéről, Krisztusban való elhívásáról.

1954-ben születtem Marossárpatakon. Az iskolát különösen kedveltem, akkor nagyon sok gyerek volt, két első osztály indult, sok kellemes élményem, tapasztalatom van abból az időből. Otthon is szerettem segíteni édesapámnak, aki asztalosmester volt. Gépek nélkül, kézzel készítette a szebbnél szebb székeket, én is sokat segítettem neki ebben, a bútorok festésében, amit fladerezésnek neveznek.

A nyolcadik osztály befejezése után a középiskolába Szászrégenbe kerültem. Az akkori tanárok kitűnő pedagógusok voltak. Úgy építették fel az óráikat, hogy a tanításaikban nem volt semmi olyan, ami az egyetemes igazságnak ellentmondott volna. Vallás- és Isten-ellenes kijelentés soha nem hangzott el. A történelemtanárnő a művészettörténettől a keresztes háborúkig, a boszorkányüldözésekig úgy tudta elénk tárni a múltat, hogy abban semmi egyházellenes gyűlölet nem volt. Ezért tartom kitűnő szellemi alapnak azt, amit Régenben kaptam. Az is hasznomra vált, hogy a bentlakásban szigorú napirendet kellett betartsak. Én ezt a fegyelmet elfogadtam, jónak tartottam. Egy előkép volt, ami felkészített a teológiára. A líceum befejezése után két évig dolgoztam a vásárhelyi kábelgyárban. Ez is csodálatos időszak volt számomra. Aztán jött a teológia. Én eredetileg református voltam. Jártam vallásórákra, konfirmáltam, megpróbáltam felvételizni a református teológiára, de nem sikerült. Utólag látom, nem az volt az utam, nem ott volt a helyem.

Mikortól kaptad azt az elhívást, hogy Istennek szolgálj?

Gyermekkoromban nem volt túlbuzgó hitéletem, a családban is egy átlagos vallásos beállítottság uralkodott, ami azt jelenti, hogy imádkoztunk, olvastuk a Bibliát. Viszont meghatározóak voltak azok a vakációk, amelyeket Orotván töltöttem édesanyám szülőfalujában, katolikus környezetben. Minden vasárnap misére mentünk, az egész falu jelen volt, tulajdonképpen engem katolikusnak kellett volna keresztelni, de a családi körülmények nem úgy alakították. Valamikor már tizedik osztályban éreztem ezt a hívást, hogy Istent szolgáló életre vágyom. XI.-ik végén elvittem magammal nagyanyám Szentírását a bentlakásba. Minden nap olvastam, éreztem, amint ereje szétárad bennem. Akkor született meg az elhatározás, hogy lelkész legyek. Közben az érettségi előtt volt egy olyan indíttatásom is, hogy az orvosira kellene mennem, jártam felkészítőre is. Végül a hangsúly mégis az istenszolgálatra tevődött. Hogy mikor köteleztem el az életem véglegesen Isten ügye mellett, nem tudom, mert vannak dolgok, amiket nem lehet fogalmakkal kifejezni. Úgy látom, az életem bebizonyította, hogy mégis Isten mellett a helyem. A teológián is voltak krízisek, buktatók. Hat évig csak nyáron jöhettem haza, egyéb vakáció nem volt. Negyedéves koromban megint azt kezdtem forgatni a fejemben, hogy átjelentkezem az orvosira, de végül befejeztem, amit elkezdtem. 1981-ben szenteltek fel. Csíkszeredában kezdtem, fiatalokkal foglalkoztam, ifjúsági csoportot vezettem, akik közül több ismert ember is kikerült. Az egyik Böjte Csaba, aki szintén ferences lett. A hittanórák miatt a Securitate is felfigyelt rám. Rengeteget hívattak, nyilatkozatokat írattak velem, közben ordítoztak. A főesperes kiállt mellettem, egy idő után békén hagytak. Ez az életszakasz erősített meg a legjobban. 1984 és 1986 között Brádon voltam plébános, ott találkoztam a többnyelvű, magyar, román, német misézés szükségszerűségével. Brádon éltek még azoknak a német bányászoknak a leszármazottai, akiket Mária Terézia telepített oda. Két év után Orotvára kerültem, ahol a fél falu rokonom volt. Gazdálkodtam, rengeteget olvastam, jártam a hegyeket, elkezdtem gyógynövényekkel foglalkozni, méhészkedtem. Akkor került előtérben számomra Szent Ferenc személyisége. Nagyon megkapott engem, amit ő képviselt, nagyon tetszett az benne, hogy mennyire tud azonosulni az isteni tervvel, a természettel. Mindent aszerint néz, hogy Istennel való kapcsolat erősödjön, és Isten jelenlétének a tudatába kerüljön. Megkapott, ahogy ő élte meg az Evangéliumot, a Krisztus-követést. Ráéreztem, hogy a ferences szellem épp nekem való, hisz az ember ott segít, ahol éppen szükség van rá. Bárhol van, Isten dicsőségére szolgál, élete tanúságtétel Krisztus mellett, Isten mellett. Én is szeretek járkálni, nem nagyon szeretem a helyhez kötöttséget. Különben az elhagyatottak, a rászorulók segítésére már otthon is kaptam ösztönzést, hiszen házunkhoz gyakran jártak sokgyermekes cigányok, szegények, napszámoskodni. Nálunk többször kaptak enni, természetes volt, hogy pártoltuk, felemeltük őket.

1990 után szabad lett átmenni a Szent Ferenc Rendjébe, én meg is tettem ezt a lépést. Szabad az embernek belevinni a maga egyéniségét a ferences életbe. A lényeg az, hogy mindig ott segíts, ahol szükség van rád. Oszd meg, amid van, találd meg az identitásodat. Szent Ferenc szabályzata nem más, mint az evangéliumi szavak sorozata. 1991-től kilenc hónapig kint voltam Esztergomban, a noviciátusban. Utána visszakerültem Marosvásárhelyre. Egy szegény környezetbe kerültem, ott láttam, hogy vannak olyanok, akiknek nem jut napi ebédre sem. 94-ben létrehoztunk egy szegénykonyhát, itt kb. 100 személy kapott ingyen ebédet. A Hidegvölgyben elkezdtem a cigányok lelki gondozását. Eleinte nehéz volt, de belejöttem, úgy éreztem, hogy megtaláltam velük a közös hangot. Sikerült 14 évig kitartanom ezen a helyen. Időközben bejártam a börtönbe is, hitoktatást végeztem, miséztem ott is, közben elláttam a Plébánián is a rám háruló feladatokat, amelyekért nagy megerősítést kaptam Istentől.

Egyszer elmentem egy nagy állami árvaházba, ott támadt az a gondolatom, hogy segítsek ezeken a gyerekeken. Mi kezdtük el az árva gyerekeknek a család-típusú házakban való elhelyezését, nevelését. Az Úr gondoskodott rólunk, voltak emberek, akik segítettek házakat vásárolni. Azóta 12 év telt el. Ez alatt az idő alatt ötven gyerek fordult meg nálunk. Jelenleg 33-an vagyunk. Voltunk 37-en is. A legkisebb gyerek három, a legidősebb húsz éves. Nincs korhatár, addig gondoskodunk róluk, amíg szükség van rá. Vannak olyan terveink is, hogy házakat építsünk nekik, ahol elkezdhetik az életet. Kialakult egy új ágazat: a gyereknevelés. Ez fontos, mert maga után vonja a gyerekek lelki gondozásának a kiterjesztését is. Szükségét érzem, hogy továbbfejlesszem magam ebben. Tanulok, mélyítem az ismereteimet. Kolozsváron elvégeztem a pasztorális tanácsadás mesterkurzust, ez nagyon érdekes dolgokat foglal magába, mint a logoterápia, logopédia, pszichológia, személyiségfejlesztés. Sok mindent tanul az ember maguktól a gyerekektől. A szegények és a hajléktalanok a legjobb tanítók, és én hálás vagyok az Úristennek, hogy tőlük tanulhatok. Így tanulom meg látni a lényeget.

Hogyan épülnek fel, és hogyan működnek a családcentrikus házak?

A családcentrikus házak 5-7 gyerekből álló csoportokból, „családokból” tevődnek össze. Négy ilyen házunk van Sárpatakon, Vásárhelyen három. A nevelők váltásban dolgoznak a gyerekek mellett. Van adminisztrációs személyzetünk, sofőr, pszichológus, ezenkívül önkéntesek is segítenek: szociális munkások, tanárok. Kapcsolatban állunk és együttműködünk a gyermekjogvédelemmel. A gyerekeknek nagyon hátrányos, hogy szülők nélkül nőnek fel. Az árvaház megbélyegző számukra a világ szemében. Főleg azért, mert nálunk nem csak árva gyerekek vannak, hanem olyanok is, akiknek élnek a szüleik, de valamilyen okból nem tudják vagy nem akarják őket nevelni. Ez lekezelő társadalmilag megbélyegző megnevezés. Ugyanis így tudatosul a gyerekekben, hogy ő mire számíthat a társadalom részéről. Ha egy gyermek ráadásul cigány is, akkor ott a másik bélyeg. Vannak iskolák, ahol az is megbélyegzésre ad okot, hogy a gyerek magyarul beszél. Egy egy pedagógus kifejezetten rácsúfol az emberi mivoltára, ezen csak csodálkozni lehet. Vannak persze olyanok is, akik pozitívan állanak hozzá, és ezt ezek a gyerekek megérzik, mert nagyon érzékenyek. Azzal is szokták őket csúfolni, hogy pap az otthonuk vezetője: – „Így nevelt téged a pap?"-kérik számon őket sokszor csínyjeikért, és akkor robban a gyerek.

Szomorú, hogy a közösségi rendőrség tagjai is rendszeresen belekötnek ezekbe a gyerekekbe, csak azért, mert a bőrük színe sötétebb. Ez eleve bűn egy rendőr részéről, hogy úgy néz rá minden cigányra, mintha azok kivétel nélkül bűnözők lennének. Egyszer az egyik roma nemzetiségű gyerekünket pont itt, az otthona előtt kapták el, gúnyolták ki és alázták meg, mivelhogy románul rosszul beszélt, és nem tudta megmagyarázni, hogy itt lakik. Egyszer, amikor egy üzletbe mentünk be, a biztonsági őrök rögtön kiszúrták a velem levő két cigány gyereket. Én próbáltam megmagyarázni nekik, hogy amiért valaki cigány, nem biztos, hogy tolvaj. Annyira ideges lettem, hogy a gyerekek kellett csitítsanak. A vécére is utánuk ment az őr, hogy megnézze: vajon mit csinálhatnak ott. Naponta vannak ilyenek. Én többször összehívom a gyerekeket, biztatom őket, hogy ne féljenek semmitől, mert én megvédem őket. Szükségük van a bátorításra. Ők sem a senki kutyái. Az a legnagyobb rasszista, aki tagadja, hogy létezik rasszizmus.

Hogyan viszonyul egy faluközösség, jelen esetben Sárpatak, ehhez a kérdéshez?

Hát sajnos ez a jelenség primitívebb formában, de ott is kimutatható. Hallottam olyat, hogy: a Szerbiában nincs elég purdé? Miért kellett a papnak idegyűjteni a sok purdét? Ezeket a gyerekeket még a szerbiai cigányok is lenézik, mert ők „menházi gyerekek.” Örömmel tudom viszont mondani, hogy a sárpataki tanári kar részéről nem tapasztaltam azokat a negatív jelenségeket, mint bent a városban. Csodálom az egyik legproblémásabb gyerek osztályfőnökét, hogy mennyire megértő, toleráns ember. Ha valami baj van, mindig felhív, tájékoztat, elbeszélgetünk. Sárpatakon nincs olyan, hogy valaki beállít egy kosár terménnyel, egy üveg tejjel, a felfogás az, hogy minek, „Bélának van elég.” Az utóbbi években viszont tapasztaltam azt is, hogy amióta új református lelkész szolgál a faluban, eljön a Nőszövetség minden évben, megajándékozzák a gyerekeket. A polgármester úr is hozott egy elég nagy mennyiségű élelmiszerkészletet: lisztet, cukrot, nekünk az nagyon jól jött. Sok jó tapasztalatom van az ő részéről. Látom, hogy van szemléletváltás a falu vezetőinél.

Hogyan látod a mai fiatalok helyzetét a világban?

Szerintem a mai fiatalokkal az a legnagyobb baj, hogy könnyen befolyásolhatóak negatív irányba. Nem akarnak kilógni a sorból, például nem vesznek fel olyan ruhát, ami nem divatos, mert mit szólnak a többiek? Rettenetes krízisben van a fiatalok Istenhite. Látszik, hogy későn érők, nem fizikailag, hanem értelmileg, szellemileg. Régebb, az én időmben a gyerekeket meg lehetett bízni komoly feladatok elvégzésével, munkával, de most erről szó sem lehet. Helyette elvárják, hogy az ember szüntelenül rájuk figyeljen. Ha ez nem megy, megtalálják a lázadás módját. Ha másképp nem, az öltözködésben: például fiúknál a fülbevaló viselésében. Az iránymutatást elvárják, de ha ez nem passzol az ő beállítódásukkal, nem követik. Pedig az elv egyszerű: tedd ami jó, és kerüld, ami rossz. Az a baj, hogy az értékrend nagyon elmosódott. Fontos, hogy ő állítsa fel magának az értékrendet. Ehhez az szükséges, hogy tudjunk érteni a nyelvükön. Több időt kell szánni rájuk, kell hagyni, hogy beszéljenek magukról.

Mi a véleményed a kereszténység mai állapotáról?

A kereszténység mély válságot él át, és ez azért van, mert nem tudja magát függetleníteni a külső befolyásolástól. Nagy szükség volna most is, mint mindig, a Krisztus melletti személyes tanúságtételekre. A kereszténynek el kellene jutni arra a szintre, hogy hiteles Krisztus-követő legyen. Ehhez nem kellenek magas szintű tanulmányok, csak Jézus megismerésére van szükség, megtudni azt, hogy Ő mit akar tenni az ember javára, miért várja el a Vele való életközösséget. Ezt fontos megérteni, hogy ebbe a folyamatba önmagamat vigyem be, ne akarjak más lenni. Csak akkor lehetek boldog, ha megtalálom a módját ennek. A természetben is ez van, például egy virág ne akarjon másképp illatozni, mint amilyen a saját illata. Ehhez tudatosítanunk kell Krisztus jelenlétét életünkben. Az emberekre inkább hat a pénz szaga, a karrier lehetősége, az anyagi jólét. Ezek elvakítják az embert. Hagyni kellene, hogy végigfolyjanak rajtunk a különböző hatások, de ne álljunk meg azoknál, ne legyen más életcélunk, mint Krisztus. Lényegében mindenki meg tudná ítélni, hogy mi az értékesebb, mi a mulandó és mi az állandó. Csak Isten állandó, az Ő jelenléte, a többi mind mulandó. A keresztények egysége Krisztusban, a szeretetben valósulhat meg. Nem lehet katolikusul vagy reformátusul szeretni, döntő az, amit Krisztus mondott: a szeretet Isten iránt, a felebarát iránti szeretet. Isten iránti szeretetemet úgy tudom kimutatni, hogy szem előtt tartom azokat a dolgokat, amiket Isten elvár tőlem, ez számomra öröm és boldogság. Az embertárs iránti szeretethez sem kell felekezet. Akarat kell és cselekedet, ami az akarat véghezvitelét jelenti. Ma már nem aktuálisak a hitviták, hiszen egy Atyának a gyerekei vagyunk, a Megváltón keresztül. Jézus a nagyobb testvérünk, mi egymás testvérei. Mindez a Szentlélek által történik meg. Amíg azt gondolja valamelyik felekezet, hogy akkor lesz egység, amikor egymás szertartásait átvesszük, hát az nem egység, hanem annak a meghamisítása. Ha valaki azt látja, hogy ő azon az úton üdvözül, amin jár, akkor miért ne? Ha egy gyülekezet vagy egy egyházközség keretei között találja ezt meg, akkor ezt hagyni kell, én úgy látom.

Mi az elképzelésed a keresztények társadalmi szerepvállalásáról?

A keresztény nem vonulhat ki a világból. Neki ott kell lenni, a kovász szerepét be kell tölteni. Van aki tudja szóról szóra a Bibliát, de nem ér vele semmit. Az Igét meg kell élni a gyakorlati életben, erről van szó. A megoldás nem az, hogy elkezdem a keresztény elveimet hirdetni, hanem az, hogy elkezdem élni. A krisztusi tanítás nem maradhat ki semmiből. A vitákban ne az érzelmeim, hanem a jelenlétem, az életem döntsön. Nem a megkeresztelt, hanem a keresztényi élet a fontos. A keresztség még nem minden. Azt az életünkkel kell nyilvánvalóvá tenni. „Ti vagytok a világ világossága”; „Ti vagytok a föld sója” -mondta Krisztus. A gyertyát nem szabad véka alá rejteni. A tanítás életszerű, tehát életszerű kell legyen annak megvalósítása is. Szükséges, hogy a keresztény ember jelen legyen a társadalmi élet különböző területein: „Arról ismernek meg titeket, hogy szeretitek egymást.” Nem arra kell menni, hogy számban rengetegen legyünk, hanem hogy legyünk hitelesek. Minőségi emberek és minőségi keresztények. Istentől ehhez minden eszközt megkapunk. Az Úristen kegyelmére kell építenünk, viszont a kivitelezés a mi akaratunkon, rajtunk múlik. Ha nem veszek tudomást az igazságtalanságokról, azt jelenti, hogy cinkosa vagyok azoknak, akik igazságtalanságot tesznek. Fel kell emeljem a hangom a gonoszság ellen, attól függően, hogy a körülmények miként hozzák. Tiltakozni kell az ellen, hogy ártatlan embereket megkülönböztessenek vagy megfélemlítsenek. Mindent meg kell tennem, ami tőlem telik: a kereszténység nem fejbólogatás, nem gyámoltalanság. Megnézhetjük Krisztust, amikor támadták a farizeusok, mindig szembeszállt és vitatkozott velük. Amikor ütötték, számon kérte, hogy miért ütik igazságtalanul. A templomból is kiűzte az árusokat, mérges volt, kiabált, megvédte a hely méltóságát. Ha nem tette volna, azt jelentette volna, hogy egyetért velük. Az Úristen mindig az igazság mellett áll, csak vigyázzunk, hogy önös érdek ne keveredjen a kiállásunkba. A kereszténység nem szomorkodó, orrlógató vallás. Örülni kell Krisztus jelenlétének, de főleg annak, hogy Ő újra el fog jönni. Nem kell félnem, örvendeznem kell! Az igazság napjától csak az fél, akinek rejtegetnivalója van. Ezért kell kiállni még ebben az életben az igazságtalanság ellen, hogy félelem nélkül, reménykedve, bizakodva várhassam Őt.

(lejegyezte: Simon András)