Az idei áthelyezések kapcsán Orbán Szabolcs ferences provinciálissal beszélgettünk arról, hogy a ferences szerzetesközösségben mit jelent a szolgálati helyre való küldés (dispozíció), a rend sajátos lelkisége és küldetése szempontjából miért van szükség rendszeresen kisebb-nagyobb változtatásokra, illetve milyen szempontok szerint történik ez.

Szabolcs testvér, miért jó az, ha időnként más szolgálati helyre kerülnek a szerzetespapok és laikus testvérek?

Assisi Szent Ferenc egyik legalapvetőbb istentapasztalat ahhoz a felismeréshez fűződik, hogy az Úr testvéreket adott neki: ez azóta is a ferences életforma egyik legalapvetőbb eleme. Közösség, közösségi életre való vágyakozás nélkül nem hiszem, hogy bárki is megélheti Szent Ferenc lelkiségét. Ennek megfelelően a szolgálatok is, amelyeket a ferencesek felvállalnak, elsősorban a közösség vállalásai: a közösségnek kell megfelelnie azoknak a kihívásoknak, amelyekkel az adott szolgálat együtt jár. Ez igaz helyi szinten, de a rendtartományunk által vállalt feladatokra is. A feladatok változásai, az egyes testvérek életében bekövetkező változások vagy egyszerűen csak a próbálkozás a kihívásoknak való megfelelésre időnként kiváltja az egyes testvérek áthelyezésének szükségességét: mindig azt reméljük, hogy egy-egy áthelyezéssel legalább valamelyik téren előrelépés történik.

Mit jelent egy ferences szerzetes életében a dispozíció?

Ferences szerzetesek, de ezzel együtt mégiscsak emberek vagyunk. Ezért azt hiszem, hogy a dispozíció kapcsán a legtöbb esetben az első reakció egy kicsit a félelemé: félelem a költözéstől, félelem az új, a talán ismeretlen helytől, félelem az új kihívásoktól. Persze az a jó, ha emellett rögtön megjelenik az a felismerés is, hogy a közösség engem látott alkalmasnak az adott feladatra, általam, az én közreműködésemmel akar megfelelni az új kihívásoknak… általam (is) akar továbblépni az adott munkaterületen. No meg a jó elhatározás, hogy a testvérekkel együtt meg is akarok felelni ennek a bizalomnak.

Milyen szempontokat vesz(nek) figyelembe az elöljáró(k) egy áthelyezésnél?

Azt hiszem, hogy a korábban említett két elem jelenti a legfontosabb szempontot: a közösség és a vállalt feladatokból fakadó kihívások. Ennek megfelelően az áthelyezéseket mindig megelőzi egy áttekintés a közösségi életről, az egyes helyekhez kötődő feladatokról (nem véletlen, hogy nagyobb számú áthelyezések egy-egy káptalan után vannak, amikor ezt a munkát sokkal alaposabban el lehet végezni). Csak ezt követően próbáljuk megtalálni a jó(nak tűnő) megoldást. Ez sohasem egyszemélyes feladat: a provincia szolgálatát egy tanács is segíti, amelynek meglátásai, észrevételei nagy segítséget jelentenek, de az egyes – az áthelyezésben érintett – testvérekkel való egyeztetés, beszélgetés is sokat segíthet egy-egy döntés meghozatalában.

Provinciálisként mit látsz a legfontosabbnak a mai erdélyi ferencesek életében?

Az erdélyi ferences múlt annyira gazdag, hogy – néha úgy érzem – hatalmas teherként nehezedik ránk. S ezt nemcsak az épített vagy más művészeti értékek kapcsán élem meg, hanem például abban is, hogy bármerre járunk, bárkivel állunk szóba, szinte mindig van egy olyan emlék, történet, amely valamelyik régi, nagy ferenceshez kapcsolódik. Nem ritkán érzem is ebben azt a szemrehányást, hogy a mai ferencesek nyomába sem tudnak lépni a régieknek. S ez nem mindig alaptalan: sokszor mi valóban csak kóstolgatjuk, hogyan is kell megélni a ferencességet a mai világban. Így eredménynek azt élem meg, ha egy-egy konkrét helyzetben bármelyik testvérnek tényleg sikerül Szent Ferenc, az evangélium szellemében eljárni. S talán célként is meghatározhatjuk a magunk számára azt, hogy bárcsak minél állandóbb lehetne ez az „állapot”, hogy így valóban, a mai erdélyi társadalom számára is tanúságtevő módon tudnánk megjeleníteni a szentferenci, az evangéliumi eszményt, mert – s erről én meg vagyok győződve – nincs más út, amely előre vezetné korunk emberét.

Erdély elég távoli pontjai között is történt csere az idén (Kaplony és Csíksomlyó). Mit jelent a provincia számára az, hogy több egyházmegye területén is vannak házai, templomai, közösségei?

A rendtartományunkat alkotó testvérek is Erdély különböző vidékeiről származnak, s mégis törekszünk egy (provinciai) közösséget alkotni. Ehhez képest, azt hiszem, az említett távolság nem jelenthet problémát. Mindenképpen a házaink, közösségeink közötti nagy távolság néha nehézséget is jelent a kapcsolattartásban, a közösségi szellem ápolásában. De ugyanakkor gazdagságot is jelent: legalábbis nekem személy szerint, az Erdélyi Főegyházmegye területéről származónak például nagy esemény volt felfedezni a szatmári vidék gazdagságát (itt elsősorban a lelki gazdagságra, az ott megtapasztalt hitéletre gondolok). Emellett úgy érzem, hogy mindkét egyházmegyében – mind a püspökök, mind a papság, a hívek – szívesen látnak bennünket, így egyfajta kapocs is vagyunk e két egyházmegye között.

Mitől/miben más a ferences lelkipásztorkodás, mint az egyházmegyés papok munkája?

Ha a célját nézzük, szerintem nem lehet különbség a kettő között: mindenféle lelkipásztorkodásnak csak az lehet a célja, hogy a jó Istennel való kapcsolat erősödésére segítse azokat, akik ezt igénylik, illetve felélessze az igényt azokban, akik eddig talán elzárkóztak ettől. Szent Ferenc – Jézus példájából tanulva, aki kettesével küldte el tanítványait – szintén legalább kettesével küldte testvéreit, hogy szerte a világban éljék meg az evangéliumot, s így tegyenek tanúságot a mennyei Atya szeretetéről. S talán ettől más a ferences lelkipásztorkodás: ez sohasem magányos küzdelem, hanem közösségi tanúságtétel (kellene legyen). Ennek talán legszebb képe, hogy a régi nagy missziós atyáink sohasem egyedül jártak szerte a világban: miközben a nagy szónok prédikációjával próbált hatni a lelkekre, addig mindig ott volt egy, vagy több testvér, aki imádságával biztosította a „hátteret” a missziós munkához. Tehát mindenkinek megvolt a maga feladata, s a testvérek tudatában voltak annak, hogy mind a két tennivaló ugyanannyira fontos. Ezt tanulgatjuk mi is, mai ferencesek: néha egy kicsit nagyobb lelkesedéssel, máskor talán megtorpanva, de tudva azt, hogy hivatásunk az emberekért van, amelyet csak közösségben tudunk betölteni. S most, így a helyezések kapcsán tudva azt is, hogy ebben a közösségben mindenkinek megvan a maga helye, maga feladata, csak – mint a puzzle játékban – ezt meg is kellene találni. Hát erre egyfajta próbálkozások az idei helyezések, amelyek reméljük, hogy közösségeink javára fognak szolgálni (s ide nemcsak a rendi közösségeket értve, hanem az érintett plébániai, vagy templom körüli közösségeket, sőt az egyházmegyék nagyobb közösségét is).

Kérdezett: Farmati Anna, Vasárnap