„Indulj és menj, hirdesd szavam,
népemhez küldelek én!
Tövis és gaz, vér és panasz,
meddig hallgassam még én?”
Az idei ferences biciklitúránk mottója Indulj és menj! volt. Elindultunk, és csak mentünk, tekertünk, bicikliztünk, haladtunk, néhol gyalogol- tunk, másztunk, taszítottuk a kerékpárokat. Dávidok és Dávidocskák lettünk külön és együtt is. Nem volt egyszerű, nehéz volt, mivel arra törekedtünk, hogy még közelebb kerüljünk Istenhez. Ennek érdeké- ben még a világ tetejére is felmásztunk, illetve feltekertünk.
Mintegy keret, az eső nyitotta és zárta a túránkat. A nulladik napi megpróbáltatásunk esővel kívánt jó napot, és az utolsó nap megkoronázása egy késő délutáni zápor volt. Amíg tekertünk, az Urunk vigyázott arra, hogy szárazon maradhassunk, kellemes szellővel borzolta a hajunk egy-egy lejtőn, fenyőágak böktek oldalba, amikor kissé lankadt a kedvünk, amikor már-már elhagytuk magunk egy oldal megmászása közben. De senki sem maradt le, senki sem keseredett el, hanem csak arra összpontosítottunk, hogy mi magunk vagyunk azok a Dávidocskák, akik legyőzik a saját Góliátjaikat, sőt, egyszer-egyszer még a nagy bicikliző csapatunk Góliátjait is.
A világ tetején álltunk többször is, ahol nem volt gond, csend volt és napsütés, csak a társaink és a biciklik, amik néha maguktól gurultak. Illetve nem is maguktól, hanem a mi jóságos Istenünk tekert kilencven személy helyett. Felmentünk Vele a Nyerges-tetőre, ami 895 méter magasságban fekszik Csíkkozmás közelében, a Pongrác-tetőre, ami 1255 méter magasságával védi a Gyilkos-tó környékét, és a Szellő-tető 1493 méter magasságára is, a Csíki-havasok legmagasabb pontjára.
„Küldelek én, s megáldlak én,
csak menj és hirdesd szavam.”
Egymást szeretve, Dávidokként indultunk útnak, és úgy is érkeztünk Csíksomlyóra. A hangulat nem volt felhőtlen, néhány esés, sérülés elhozta azt a kedvet, amit együttérzésnek vagy sajnálatnak nevezünk. Akik épen, kötések és horzsolások nélkül tértek haza, mind azokat pátyolgatták és segítették, akiknek egy kő az útjukba állt. Voltak izomgörcsök, de volt olyan személy, akit az Isten azért küldött, hogy ezeket a görcsöket elűzze. Voltak zúzódások-húzódások, de erre is került az égi orvosi rendelőből valaki, aki segített. Voltak meredek dombok, de utánuk mindig a lejtő következett, voltak köves, zötyögős erdei utak, amelyek megrázták a tagjainkat, felébresztették szunnyadó izmainkat, de minden nap vége egyenes úton ért véget, pihenés gyanánt.
Minden napunk valami újat hozott. Egy új barátságot, egy másik mosolyt, egy kedves szót és egy kicsi esőcseppet. Barátaink lettek a fák, a Nap mosolygott ránk, a szél kedvesen súgott a fülünkbe bátorító, biztató szavakat és a zápor az arcunkra ejtett egy-egy cseppet, ami üdített.
Jóságos Istenünk figyelt ránk. Kevés esővel lehűtötte az utat, amíg ettünk, szépen, egyenletesen esett az eső (nem kis ijedségünkre), de mire elmondtuk az étkezés utáni imánkat, már csak az emléke volt az esőnek.
Ezért a néhány napért köszönettel tartozunk egymásnak. A szervezők, forgalomirányítók, zenészek, kamionosok mindannyian a jókedvünket és biztonságunkat szolgálták. Sokat segített az, hogy nem kellett a saját csomagjainkat a hátunkon cipelnünk, hanem utánunk hozták, eközben is biztatva mosolyogtak ránk a ferences testvérek, akik ezzel segítettek bennünket.
Megköszönöm Istenünknek azt, hogy szép időt adott nekünk a tekeréshez, hogy társaink voltak, akikkel együtt biciklizhettünk, akik ránk mosolyogtak és biztattak a kellő pillanatokban. Megköszönöm Bonaventurának, hogy újra eggyé kovácsolt egy csapatot. Megköszönöm a Szentléleknek, hogy fehér galambszárnyának szellőjével simogatott mindannyiunkat minden nap.
„Tüzessé teszem ajkaidat,
gyémánttá homlokodat.
Népemnek őrévé rendellek én,
Lelkemet adom melléd.”
