Pulszky Ferenc, a jeles államférfi mondta egyszer, hogy sok dolog optikai kérdés a Házban. A politikában valóban szinte minden viszonyítás, méricskélés dolga. Könnyen előfordulhat, hogy nézőpontok között szlalomozunk, és az optikai szempont mondatja majd velünk, hogy ennek a politikusnak tökéletesen igaza van, amaz meg úgy hazudik, mint a vízfolyás.
Tegnap a Házban leginkább a jövőképről folyt a beszéd. Minden mondat, minden felszólalás mögött ott tornyosult a kérdések kérdése: miféle Magyarország felé tartunk? Az őszi ülésszak legnagyobb kérdése, hogy a tapintható társadalmi feszültséget miként kezeli a kormánytöbbség. Egyáltalán létezik-e valamifajta forgatókönyv az elégedetlenség csillapítására? Valahogy olyan érzésünk támad, mintha versenyt futnánk az idővel. És mintha ebben a versenyfutásban egyre kevésbé lennének fontosak a hangzatos jelszavak és nagy ívű ígéretek. Az emberek mit sem értenek abból, hogy csökkent az államadósság, de azt értik, ha a bank elveszi a házukat.
Versenyt futunk az idővel, és miután valljuk, hogy sok dolog optikai kérdés a Házban és a hazában, hívjuk segítségül Mikszáth Kálmánt is, aki a jelek szerint nemcsak írónak, de "optikusnak" sem utolsó: "Sok embert tartanak nagynak a Házban, ki semmit sem ér. És sok embert tartanak kicsinynek a Házon kívül, aki sokat ér." Pontos látlelet 2011-ben is. Nekem Böjte Csaba jut eszembe, és az ő újsütetű Szent István-terve. A részletek kifejtésére sem időm, sem helyem, akit érdekel, mai lapszámunkban is talál írást erről. Maradjunk annyiban, hogy ennél kerekebb, őszintébb, világosabb nemzeti stratégiát Németh László óta magyar ember nem írt.
Én Böjte Csaba írását olvasgatva türelmet, nyugalmat, derűt javaslok a magyarságnak. Aligha véletlen, hogy ebben az országban húsz éve nem beszélünk a nevetés jogáról. Mi, mai magyarok a derűt ostobaságnak, a nevetést gyengeségnek látjuk. Így szoktattak, így "szocializáltak" minket, és talán mi magunk is elfogadtuk, hogy magyarnak lenni egyet jelent a sóhajtozó búskomorsággal.
Nekünk a régi, megszokott, békaperspektivikus magyar világ kell. Teljesen elveszítettük azt a fajta derűt és bizakodást, amit eleink hosszú évszázadokon át hordoztak. Pedig nekik - a mai békeidőktől eltérően - járványok, országos pusztítás, éhezés, menekülés, hontalanság közepette kellett megőrizniük hitüket, reménységüket.
Ennyire elpuhultunk, sajnos. A dédszüleink túléltek két világégést, a nagyszüleink erős karjaikkal szavaztak az élet mellett, amikor a háború után újjáépítették a hazát. 1956-ban akadt még magyar a barikádokra, százával, ezrével - "emelkedő nemzet", újra csak Németh László! -, és még 1989-et is átjárta az általános bizakodás. A vérzivataros 20. század után mi, magyarok nemcsak hogy élünk, de meg is maradtunk, és hallj csodát, miután mindent és mindenkit kibekkeltünk, most - békeidőben - igyekszünk bejelenteni, hogy erőnk elfogyott, nincs tovább, belehanyatlanánk a sírba, ha meg tetszenek engedni.
Hát van tovább. Mindig van tovább.
Mi már régen nem leszünk, de az utódaink magyarul beszélnek majd, megtartják a földet, a népet, a hazát, a szakrálisban való létezésünk magyar dialektusát. Mert gondolhatjuk azt, hogy sem a nyelv, sem a nemzetiség nem fontos, és a világ kohója felolvasztja a különbségeket - valójában azonban csak annyira vagyunk érdekesek, amennyire egyediek vagyunk. Magyarnak születtünk, ezért magyarként kell megmaradnunk.
Akárhogyan is megy a sorsunk, akárhol is éljünk, csak magyar jelképrendszerben létezhetünk. És ha ezt az elemi igazságot elfogadjuk a magunk életében, a sorozatos kényszercselekvést, a másoktól átöröklött siránkozást, gyengeséget, lehanyatlást végleg átadhatjuk a múltnak. Ha végre felfogunk valamit az élet értelméből és rendeltetéséből, ha legalább egyszer végiggondoljuk, hogy az időt, amely sajnos sokkal rövidebb, mint fiatalon hittük, mire fordítjuk - talán majd a derű és nem a félelem költözik a szívünkbe.
Csaba testvér éppen így látja: "A tények sokszor elkeserítőek, a feladatok sokak szerint meghaladják az erőnket, képességeinket, de mégse hagyhatjuk ernyedten, hogy a folyamatosan pergő hétköznapok szétmarják rendezett világunkat. Tisztségünk, Isten adta feladatunk nem elgyászolni, passzívan elsiratni lassan olvadó értékeinket, hanem megőrizni, alázattal továbbépíteni társadalmunkat, mindazt, mi számunkra fontos, mit őseink ránk hagytak, mi életünk részeként meghatároz bennünket."
A legelső titok, a legelső mágia a szó. Annak eredeti, ősi értelme. A szó maga a cselekvés, annak legelső mozzanata. És aki a szavakat uralja, a lelkek felett is hatalma van. Ezért ne panaszkodjunk. Mert ha csak a panasz dől belőlünk, megbénul a cselekvésünk is. És ha rossz szavakat mondunk, úgy leszünk más, erősebb akaratok rabszolgái, hogy tudomásunk sincs róla.
A szabad ember nem fél a szótól, nem fél a cselekvéstől. Kimondja az igazságot, erőt ad a gyengébbnek, buzdít, lelkesít, példát mutat.
Éppen itt az ideje, hogy a hosszan tartó sötétség után végre a fény felé forduljunk, és megkezdjünk első, botladozó lépéseinket. Lerongyolódva, nehezen, sajgó lábbal - de a saját utunkat járva.
Álláspont